Mosolygó püspököket barátságos miniszterekkel vagy készséges kommunista pártvezetőkkel mostanában egyre gyakrabban örökíthetnek meg a fotóriporterek. A képeken, legalábbis látszólag, mindenki boldog és elégedett. Úgy tűnik, az egyházak vezetői és a hatalom képviselői között tökéletes az összhang. Miközben az utóbbi időben jó néhányszor bírálhatták nyilvánosan egyházi részről a felekezeti vezetőket túlzott kompromisszumkészségük miatt. Mert azért nincs minden rendben az egyház és az állam között. Csak a gondok általában nem a legfelsőbb szinteken jelentkeznek. Hiszen most mind a két fél propagandaérdeke azt kívánja, hogy a jó barátságot hangsúlyozzák.
Következő történetünk arról szól, mire képes a bürokrácia, ha nagyon igyekszik.
A református egyház rákospalotai gyülekezete megegyezett a református Iszákosmentő Misszióval. Az úgynevezett MÁV-telepi templomot úgy alakítják át, hogy azt a misszió céljára is használni lehessen az istentiszteleteken túl. Úgy képzelték, gyógyítóotthont vagy országos központot építenek ott. Elkészültek a tervek, már éppen hozzá akartak kezdeni az építkezéshez, amikor kiderült, a templom nem is az egyházé.
– Kértük a Földhivataltól a tulajdon lapot – emlékezik a gyülekezet lelkésze, Kiss Domokos –, de azt felelték, nem adhatják ki nekünk, mert nem a miénk az ingatlan, hanem a MÁV-é. Írtunk azonnal a vasútnak, kijött a jogtanácsosuk, dr. Alberti Sándor, aki a legnagyobb megdöbenésünkre megmutatta a tulajdoni lapot, amely szerint a tulajdonos a magyar állam, a templom kezelője a MÁV, kisajátította az állam 1968-ban. Csakhogy erről az egyházat senki még csak nem is értesítette.
Az egyházközség újabb levelére egy év elteltével válaszolt a MÁV. Ennyi idő alatt nyilván volt alkalmuk megfontolni ajánlatukat: a templomot ugyan odaadják jelképes összegért, de az ötszázötven négyszögöles telekért a szokásos forgalmi árat kérik. Vagyis elvették a hívők adományaiból épített templomot, s most azok, ha akarják, visszavásárolhatják. Kiváló ötlet a nehéz helyzetbe került nemzetgazdaság föllendítésére.
Természetesen beszéltem a MÁV munkatársaival, dr. Alberti Sándorral és dr. Jánosi Imrével. Ők június végi találkozónkkor úgy vélték, hogy rövidesen megegyeznek az egyházzal. Arra azonban nem tudtak felelni, miként fordulhatott elő, hogy se szó, se beszéd kisajátították, tehát elvették az ingatlant az egyháztól, s még kártalanítást sem fizettek érte. A MÁV-osokat nem érdekelte ez túlzottan. A lényeg szerintük: övék az ingatlan, és ha akarják, akkor eladják. A két jogász azt sem titkolta, nem örülnének túlzottan, ha a református egyház iszákosmentő missziója működne a palotai templomban.
– A MÁV vezetésének az az álláspontja, hogy térítés nélkül csak nagyon indokolt esetben ad át ingatlant, például útépítéshez. Ebben az esetben tehát megrendeltük a forgalmiérték-becslést és majd annak alapján állapítjuk meg az árat – szögezte te dr. Alberti Sándor.
Végül is mindegy, hogyan lett a MÁV-é a templom. Jogszerűen-e vagy egyszerűen a törvényekkel visszaélve gyakorlatilag elrabolták, a lényeg, most pénzt lehet kérni érte, s a tetejében minden tökéletesnek tűnik.
Persze voltak ennél nagyvonalúbbak is a vasútnál. Majdnem elajándékozták a templomot.
– Megtudtuk, odaígérték a templomunkat Géczy István országgyűlési képviselőnek – emlékezik Balog Zoltán, a misszió vezetője. – Neki ingyen ajánlották. Géczyék helytörténeti múzeumot akartak itt berendezni. Mikor ez kiderült, megüzentük: az ötlet kitűnő, csak harminc évvel korábban kellett volna megpróbálni. Mert nem biztos, hogy az állam vezetői most örömmel felelnének külföldi útjaikon arra, miért államosítják a templomokat errefelé.
Különben a volt focikapus, ma országgyűlési képviselő kitűnő ötletéről dr. Jánosi azt mondta: „Ez volt a preferált célunk.”
Június végi beszélgetésünkkor Jánosi doktor megígérte, július elején megteszik az előterjesztést a MÁV vezetőjének, akinek joga kimondani a végső döntést.
Aztán teltek-múltak a hónapok. Ahogy az már lenni szokott, vége lett a nyárnak, jött az ősz, amikor újra megpróbáltam utánanézni, hol tart az ügy.
Október elején fölhívtam dr. Alberti Sándort, aki töretlen optimizmusával biztosított arról, a hónap második felében döntés születik. Méghozzá – legalábbis szerinte – kedvező. A MÁV várhatóan jelképes összegért eladja a telket. A templom pedig az ingyenes ráadás. Pedig a szakértők szerint csak a telek több mint négymillió forintot ér. Azt elismerte: „Nem tudjuk igazolni, hogy 1968-ban fizettek volna valamit a kisajátításért.”
– Most azért adjuk oda jelképes összegért a telket – folytatta –, mert elálltak a beruházástól. Nem akarnak építeni semmit. Csak istentisztelet céljára kívánják használni az ingatlant. De ha megépítenék az iszákosmentő missziót, akkor kérnénk a pénzt.
Az előzmények után csöppet sem csodálkoztam azon, hogy Kiss Domokos tiszteletes úr másként értékeli a történteket.
– Készítettek a MÁV-nál egy feljegyzést. Azt a föltételt szabták, hogy a telekre semmi sem építhető, és akkor odaadják jelképes összegért. Két lehetőségem volt. Vagy nekimegyek egy hosszas pernek az igazamért és esetleg közben tejesen tönkremegy a templom, vagy belemegyek ebbe a kikötésbe, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Itt tart most ez a kusza ügy. A MÁV álláspontja érdekes, de manapság egyáltalán nem ritka. Semmi köze ahhoz, mi történt régen, jogtalan volt-e vagy sem a vagyonszerzés. A lényeg, most övé a templom. És csak a jogszabályok szó szerinti megtartásával hajlandó visszaadni. Törvényszerűen eladja. Az meg kit érdekel, hogy így követik el a legnagyobb igazságtalanságot? A lényeg, minden jogszerű. Jogszerű?
- Mifelénk [6]