Nyomtatóbarát változat
Szombaton késő este – az utolsó még kicsit nyári, de már eléggé őszi nap estéjén – vetődöm haza; a Fő téren, ahol lakom, éppen az utolsó taktusokat püföli a szegények báljára meghívott rockzenekar. Betölti a sör édeskés-savanykás szaga a szabad levegőt. A kapunkon belépve tetten érek egy férfit vizelés közben. Ezt is le kell nyelnünk, gondolom öntudatosan. A szegénységellenes hétvége szervezéséből szabaddemokrataságom ellenére kivontam magam; de a hugyozó fickót el kell viselnem, ennyivel én is tartozom. Vagy talán az amerikai üzletemberek és magyar ügyfeleik, akik két héttel ezelőtt jártak minálunk, illedelmesebbek voltak? Muskátlit rakattak valamennyi ablakba a Fő téren, az ide vezető utakat színpaddal, buszokkal, kiérdemesült önkéntes rendőrökkel torlaszolták el, hogy bensőségesen kapcsolódhassanak ki magyaros–bajoros sörbáljukon. A kislányom akkor csak erőteljes szülői közbeavatkozás után tudott hazajönni – hiába, kevés dolog tud pofátlanabb lenni, mint a pénz. Jó-jó, azért nem vagyunk harmadikutasak, az az izé, ott a kapunk alatt se kellemes, de vele jár, vele jár… ezekkel a gondolatokkal hajtom álomra a fejem.
Másnap, az első velejéig őszi nap késő reggelén rohanok elfelé, szervezni a lapot. „Segíts! – kiált felém Györgyi, a Szegényeket Támogató Alap aktivistája a ruhahalmokban böngésző érdeklődők gyűrűjéből. – Segíts, olyan kevesen vagyunk!” Körben a téren az iparművészvásárokból jól ismert standok ezúttal használt ruhacikkekkel vannak tele; az egykori postakocsi állomás muzeális épületénél szolid áron kapható kávé, tea, szalámis zsömle. Ja, és az aláírásgyűjtés a tér közepén: tartsanak népszavazást a munkahelyi pártszervezetek engedélyezéséről, a munkásőrség betiltásáról stb. A nap folyamán hatszáz aláírás gyűlik össze. Hatszáz lélek: rengeteg! Mégis kevés, a szakértők szerint.
Elrohanok, de nem tudok sokat intézni, marad hát időm. A családot – ahogy visszajövet meglepve értesülök róla – úgyis lovagolni vitte egy jómódú rokon, ebédet csak három után kapok. A forgalom most jóval kisebb, mint délelőtt. Figyelem, hogy dolgoznak a lányok. Az ingeket 5-10, a pulóvereket 10-40 forintjával mérik; a vállfát érdemlő kabátok 50-100, az irhabundák 500 forintot érnek. „A vevőt nézitek és nem az árut, amikor árat mondtok, ugye?” – kérdem a lányoktól. „Is-is” – felelik talányosan, és a nyakamba akasztják a kasszát képező, aprópénzektől súlyos táskát: helyettesítsem őket egy kicsit.
A rám bízott feladat – töprengek – kettős természetű. Haraszti Miklós is kettősségről szónokol közben a színpadon, a tegnapi rockzenekar helyén. A szabad demokraták piacgazdaságot (a szintén jelen lévő Pető Iván megfogalmazása szerint piaci automatizmusokat) is akarnak, de egyúttal olyan rendszert is, amely nem feledkezik meg a rászorultakról. Árus vagyok, de olyan árus, aki a szegényeket segíti; olcsón árulok, de azért ügyelnem kell a pénzgyűjtés szempontjaira is. Györgyi szerint kétszázezret kéne bekasszíroznunk (az esti összeszámoláskor kétszázötvenezer jön majd ki) – rengeteg és mégis milyen kevés! Most megint nő a forgalom, és én figyelem a pult másik oldaláról a SZETA-féle örökmozgó kavargását. Szegények adakoznak levetett ruhák fejében a még szegényebbek javára. „A gazdag zsidók is adományoznak maguknak ruhát?” – kérdi egy kis, vékony anyóka – „Miért ne?” – „Mert azok nem szoktak, az anyjuk úristenit.” Nyelek egy nagyot: árus vagyok, nem népnevelő.
Ilyen minőségemben viszont elég sokat szerencsétlenkedem. Az első sikertelen ötvenforintos árajánlat hatására csakhamar leszállok a húsz-, majd az öt-tíz forintos árszintre. Fejembe száll az adakozás mámora; a földre omló ruhahegyekben az én családom használt holmija is ott hever. Mikulásosdit játszom, széles mozdulattal mérem rá egy kislányra a maga választotta kardigánt – és öt forintra taksálom. Meg se próbálom már felmérni az áru értékét és a vevő fizimiskáját. Igaz, van aki korrigálja az így óhatatlanul adódó hibát és ad tíz forint ráadást – erre föl a másiktól is elveszem a plusz tíz forintot, holott ő csak tévedésből fizetett többet. Általában úgy látom: a piac (hogy mondja a szakzsargon? – a keresletkorlátos gazdaság) az olcsóság ellenére is működik, az emberek csak egy-két dolgot vesznek (már aki vesz); Haraszti közben az önfenntartó és egyúttal önsegélyező társadalomról beszél a mintegy 25 főnyi hallgatóságnak.
Egészében véve jól sikerült ez a nap. Jönnek a gyerekek, konstatálják, hogy boltos bácsivá változtam, ebédelni hívnak. Meg kell várnom a viszontváltást, aztán tényleg megyek, a jómódú rokon és a család az asztalnál ül már. Odalent az öregek, a véreres szemű alkoholisták, a szerény és mégis ünnepi ruházatú anyák most egy kicsit nincsenek egyedül. Jóízűen beleharapok a gombával párolt csirkecombba.
Friss hozzászólások
6 év 9 hét
8 év 34 hét
8 év 37 hét
8 év 37 hét
8 év 39 hét
8 év 39 hét
8 év 39 hét
8 év 41 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét