Skip to main content

Magyar maffia

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egyszer csak arra ébredtünk, hogy Magyarországon van szervezett alvilág. Egymást követik a fegyveres rablások, s ha nem tesszük azonnal ütőképessé a rendőrséget, félő, hogy még szervezettebbé válnak az elkövetők, növekszik a fegyveres támadások, rablások száma. Legalább 30%-kal kell növelni a rendőrség költségvetését, s azonnal másfélszeresére a közrendőri béreket – mondja dr. Túrós András belügyminiszter-helyettes, országos rendőr főkapitány (Népszabadság, október 2.).

Október 3-án a Magyar Hírlapban ez a cím sokkolta hatalmas betűkkel az esetleg még mindig gyanútlan olvasót: SZERVEZETTEN, NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKKAL. A nyilatkozó Tonhauser László őrnagy, az Országos Rendőr-főkapitányság cigányvonallal (sic!) foglalkozó munkatársa szerint a nyolcvanas évek eleje óta szervezetté váló cigánybűnözés immár közelít a maffiához. El lehet képzelni, mi tenger pénz kell egy maffiával való háborúhoz, s micsoda veszélyben vagyunk, ha ezt a tenger pénzt nem bocsátjuk gyorsan a bűnüldöző szervek rendelkezésére! Nem is szólva a hősöknek kijáró megbecsülésről, ellentétben a mai, dr. Túrós András által ecsetelt állapotokkal: azzal, hogy egy szolgálatot teljesítő járőrnek naponta nyolcszor-tízszer a becsületébe gázolnak.

Láposi Lőrinc rendőr ezredes (Heti Világgazdaság, 1989. október 7.) némi fenntartással él ugyan „az egyre divatosabb maffia szóval” kapcsolatban, hiszen tudomása szerint nálunk a magas rangú állami tisztviselők nem szerveződtek be az alvilágba, mint az igazi maffiáknál szokás, a rendőrség nyomorát illusztráló, először Moldova felejthetetlen rendőrkönyvéből (Bűn az élet) megismert mítoszt a tízéves Ladával felszerelt rendőrség és a BMW-ben elporzó betörő egyenlőtlen esélyű küzdelméről dr. Túrós András után ő is elismétli. S ő is borongósan említi meg a rendőrök méltatlanul alacsony keresetét.

Ennyi baljóslat után magam is szorongani kezdtem. Nem annyira a közbiztonságomat fenyegető diadalmas, BMW-s maffiózók, fegyveres rablók, cigány bűnszövetkezetek miatt, mint inkább attól, hogy immár a rendőrség is teljes fegyverzetben zárkózik fel az állami költségvetést ostromló lobbyk sorába. Felismervén a bűnmegelőzés fontosságát, a költségvetés két vállra fektetését is alaposan előkészítette másfél évvel ezelőtt a még némileg másik érában Moldova, kiváló könyve révén. Most, felocsúdva a rezsim átalakulása nyomán keletkezett zavarból, rendezi sorait, és szövetségest keres érdekérvényesítő küzdelméhez a rettegésre most különösen hajlamos közvéleményben.

A rendőrség egyike a pazarló, rossz hatékonyságú intézményeinknek. Eddigi gyakorlatának újabb megfinanszírozásával éppoly kevéssé lesz eredményes, mint eddig volt. Igaza van Láposi Lőrincnek: a rendőrséget nem lehet felelősségre vonni az egyre jobban felgyülemlő, megoldatlan társadalmi feszültségekért. De apparátusát és működési formáit abban az időben dolgozta ki, amikor a szocializmus önképét zavaró társadalmi jelenségek eltakarítása politikai kérdés volt. Óriási tévedés azt hinni, hogy a rendőrállam a politika rendőrséggel azonos. Nem. A zavaró gondolatok vadásza a politikai rendőrség, amely jelenleg szünetelteti működését (bízzunk benne, hogy fel is számolja); a zavaró tények vadásza a közbiztonsági rendőrség, a tényekkel való igazi szembenézés helyett. S az intézmény ugyanúgy nem vált be, mint a szocialista nagyipar, a szocialista szövetkezet, iskola és egészségügy. Ha igaz, hogy a nyolcvanas évtized során szerveződött meg itt a profi bűnözés, akkor mindenesetre ennek a rendőrségnek az élénk bűnmegelőző tevékenysége közepette történt, mely bűnmegelőzésnek látható megnyilvánulása a legelesettebb csoportok szüntelen, kontrollálatlan zaklatása volt. Emlékezzünk csak a szégyenteljes „közveszélyes munkakerülés” elleni fellépésre!

Tonhauser őrnagy azt állítja, hogy a rendőrség a nyolcvanas évek eleje óta foglalkozik megkülönböztetett figyelemmel a cigánybűnözés problémáival. Nem igaz. A 70-es évek legelején, interjút készítettem a kecskeméti rendőrkapitányság cigányvonal vezetőjével. A dicsőséges „c-vonal” intézmény már akkor is létezett. Szinte minden cigánytelepen órákon belül megjelent a rendőrség, amikor odalátogattunk kérdőíveinkkel és magnetofonunkkal, mert a cigánytelepek életének minden mozzanatát élénk figyelemmel kisérték. A megfélemlített helyi rendőrbesúgónak mindent jelentenie kellett. Tonhauser azt állítja, hogy bár a cigányság nagy hányada „hátrányos helyzetű”, a bűnözésben meggazdagodott, a közvéleményt is irritáló bűnözőcsaládok bűnöznek. Ha a „c-vonal” az elvetemült gazdag bűnözők körül serénykedik, akkor mit kerestek a hihetetlenül nyomorult telepeken? Tapasztalataim azóta sem változtak. Számos börtönviselt fiatalkorú és felnőtt cigány ismerősöm súlyosan nélkülözik.

Nem vonom kétségbe Tonhauser őrnagy nyomozói kvalitásait, de elfogadhatatlannak tartom, hogy a tényeket előítéleteinek megfelelően csoportosító személyiség vezető beosztást töltsön be a bűnüldözésben. Említett nyilatkozata szerint a cigányok bűnelkövetése 1981-től 1988-ig háromszorosára nőtt. Igen súlyos tény. Csakhogy e két időpont között a rendőrség megváltoztatta statisztikai irányelveit. Míg korábban a nyomozó állapította meg egy hosszadalmas kérdőív segítségével, hogy páciense cigány-e, újabban – ahogy erről nyáron a Nyilvánosság Klub kisebbségekről szóló vitáján maga az őrnagy beszámolt – egy tudományos újítás és eljárási egyszerűsítés nyomán maga a gyanúsított tesz nyilatkozatot cigányságáról. Az olvasó fantáziájára bízom annak eldöntését, hogy a cigánygyanús egyén vajon nem vallja-e be cigányságát, ha a nyomozó nagyon akarja…














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon