Kedves polgártársak!
Negyven évig hallották elődeim szájából különféle változatokban ugyanazt: hogy milyen szépen virágzik hazánk, hány millió tonna acélt termeltünk, hogy milyen boldogok vagyunk mindnyájan, hogy hiszünk kormányunknak, és hogy milyen gyönyörű távlatok nyílnak előttünk. Feltételezem, hogy nem azért javasoltak erre a tisztségre, hogy most én hazudjak önöknek. Hazánk nem virgázik. Nemzeteink hatalmas szellemi és alkotó ereje nincs értelmesen kihasználva. Egész iparágak gyártanak olyan termékeket, amikre senkinek nincs szüksége, miközben az, amire szükségünk lenne, hiányzik. A magát a munkások államának nevező állam megalázza és kizsákmányolja a munkásokat. Elavult gazdaságunk pocsékolja kevés energiánkat. Az a föld, amely valaha büszke lehetett népének műveltségére, most olyan keveset költ a művelődésre, hogy a hetvenkettedik helyre szorult a világon. Tönkretettük a talajt, a folyókat, az erdőket, amiket elődeink ránk hagytak, s most természeti környezetünk egész Európában a legrosszabb. Nálunk a felnőttek korábban meghalnak, mint általában Európa többi országában. Engedjenek meg egy személyes élményt: amikor nemrég Pozsonyba repültem, a tárgyalások szüneteiben kinézegettem az ablakon. Láttam a SLOVNAFT komplexumát, s utána mindjárt a Petrzalka lakónegyedet. Ez a látvány elég volt ahhoz, hogy megértsem: a mi politikusaink és államférfiaink évtizedekig nem néztek ki még a repülőgépük ablakából sem. Semmiféle, a rendelkezésemre álló statisztikai olvasmány sem tenné lehetővé, hogy gyorsabban megértsem azt az állapotot, amibe jutottunk. De még mindig nem ez a legnagyobb baj. A legrosszabb az, hogy megromlott erkölcsi környezetben élünk. Morálisan betegek lettünk, mert megszoktuk, hogy mást mondunk és mást gondolunk. Megtanultuk, hogy semmiben se higgyünk, hogy ne vegyük észre egymást, hogy csak magunkkal törődjünk. Az olyan fogalmak, mint a szerelem, a szeretet, a barátság, az együttérzés, az alázat vagy a megbocsátás elveszítették lényegüket és jelentésüket, és sokunk számára csupán lélektani furcsaságok, vagy eltévedt üdvözletek a régmúltból, kissé nevetségesek a számítógépek és a kozmikus rakéták korszakában. Csak kevesen voltak képesek hangosan kimondani, hogy nem lenne szabad, hogy a hatalmasok mindenhatók legyenek; hogy a hatalmasok számára ökológiailag tiszta és minőségi élelmet termesztő különleges gazdaságok termékeit – ha már mezőgazdaságunk egyelőre nem képes belőlük mindenkinek juttatni – az iskolákba, a gyermekkollégiumokba és a kórházakba kellene küldeni.
Az eddigi rendszer, saját dölyfös és türelmetlen ideológiájával felfegyverkezve, az embert a termelőerő, a természetet a termelőeszköz szintjére alacsonyította le. Ezzel megtámadta az ember és a természet lényegét és kölcsönös viszonyát.
A saját földjükön megfontoltan gazdálkodó tehetséges és autonóm embereket egy szörnyűséges, hatalmas, dübörgő és bűzlő gépezet csavarjaivá tette, amelyikről senki sem tudja, hogy mi is tulajdonképpen az értelme. Nem képes másra, minthogy fokozatosan, de feltartóztathatatlanul elkoptassa saját magát és csavarjait.
A megromlott erkölcsi légkörről szólva nem csupán azokról az urakról beszélek, akik ökológiailag tiszta zöldséget esznek és nem néznek ki repülőgépük ablakán. Rólunk, mindnyájunkról beszélek, ugyanis mindnyájan megszoktuk, megváltoztathatatlan tényként elfogadtuk, és ezzel tulajdonképpen fenntartottuk a totalitárius rendszert. Más szavakkal: bár különböző mértékben, de mindnyájan felelősek vagyunk a totalitárius masinéria működéséért, s egyikünk sem csak áldozata, hanem mindnyájan alkotói és fenntartói is vagyunk.
Miért beszélek erről? Értelmetlen lenne az utóbbi negyven év szomorú örökségét úgy felfogni, mint valami idegen dolgot, amit távoli rokonunk hagyott ránk. Épp ellenkezőleg: úgy kell ezt az örökséget elfogadnunk, mint olyat, amit hagytunk, hogy ránk terheljenek. Ha ezt így elfogadjuk, akkor megértjük: mindnyájunk közös feladata, hogy csináljunk vele valamit. Nem foghatunk mindent az előző vezetésre azért sem, mert ez nem felelne meg a valóságnak, és azért sem, mert ez gyengíthetné azt a mindannyiunk előtt álló kötelességet, hogy önállóan, szabadon, értelmesen és gyorsan cselekedjünk. Ne essünk tévedésbe: a legjobb kormány, a legjobb parlament és a legjobb elnök sem képes a feladatokat egyedül elvégezni. Mélységesen igazságtalan lenne csak tőlük várni az általános javulást. A szabadság és a demokrácia ugyanis mindenki együttműködését, tehát mindenki közös felelősségét is jelenti. Ha ezt tudatosítjuk, akkor mindaz a szörnyűség, amit az új csehszlovák demokrácia örökölt, mindjárt nem lesz olyan szörnyű. Ha ezt tudatosítjuk, akkor visszatér szívünkbe a remény. Van mire támaszkodnunk a közügyek javítását illetően. Az utóbbi időben, különösen békés forradalmunk utolsó heteiben megmutatkozott, hogy társadalmunkban a rákényszerített apátia maszkja alatt milyen hatalmas általános emberi, erkölcsi és lelki energia, milyen jelentős polgári kultúra szunnyad.
Valahányszor valaki kategorikusan azt állította rólunk, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, mindig ellene vetettem, hogy a társadalom nagyon titokzatos teremtmény, és hogy sohasem tanácsos mindig csak annak az arcának hinni, amit éppen megmutat. S most boldog vagyok, hogy nem tévedtem. Szerte a világon csodálkoznak az emberek, hogy honnan támadt hirtelen ezekben a simulékony, megalázkodó, szkeptikus és látszólag már semmiben sem hivő cseh és szlovák polgárokban az a bámulatos erő, hogy néhány hét alatt igazán korrekt és békeszerető módon lerázták a hátukról a totális rendszert.
Mi magunk is csodálkozunk ezen, s azt kérdezzük: honnan merítik ezek a fiatalok, akik soha más rendszert nem ismertek, az igazság iránti vágyat, a szabad gondolkodást, a politikai fantáziát, a polgári bátorságot és a polgári megfontoltságot? Hogy lehet az, hogy az ő szüleik, éppen az elveszettnek tartott generáció, csatlakoztak hozzájuk? Hogy lehetséges egyáltalán, hogy ennyi ember azonnal megértette, mit kell tennie, s ehhez nem volt szüksége senkinek semmiféle tanácsra vagy instrukcióra? Azt hiszem, hogy mai reményteli helyzetünknek két oka van: mindenekelőtt az, hogy az ember sohasem csak a külvilág terméke, hanem mindig képes valami magasabb felé törekedni, még ha ezt a képességét a külvilág módszeresen pusztítja is. Másodszor az, hogy a humanista és demokratikus hagyomány, amelyről oly sok üres fecsegést hallottunk, mégiscsak ott szunnyadt valahol nemzeteink és nemzeti kisebbségeink tudatalattijában, s észrevétlenül hagyományozódott egyik generációról a másikra, hogy a megfelelő pillanatban mindegyikünk felmutassa és cselekvéssé formálja.
Mai szabadságunkért nekünk is fizetnünk kellett. Sok polgártársunk meghalt az ötvenes években a börtönökben, sokakat kivégeztek, emberi életek ezreit semmisítették meg, tehetséges emberek százezreit űzték külföldre. Üldözték azokat, akik a háború idején védték nemzeteink becsületét, azokat, akik ellenszegültek a totalitárius hatalomnak, azokat, akik képesek voltak arra, hogy önmaguk maradjanak és szabadon gondolkodjanak. Senkiről nem lenne szabad megfeledkeznünk, aki mai szabadságunkért így vagy úgy megfizetett. Annak érdekében, hogy közelmúltunkról a teljes igazság kiderüljön, független bíróságoknak kellene igazságosan mérlegelnie azoknak esetleges bűnösséget, akik ezért felelősek. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy más nemzetek még keményebben megfizettek mai szabadságukért, s hogy ezzel közvetve értünk is fizettek. Nem szabad elfelednünk a Magyarországon, Lengyelországban, Németországban és a nemrég Romániában kiömlő vért, valamint a vértengert, amit a Szovjetunió népei ontottak, mert minden emberi szenvedés minden embert érint. De azért sem, mert éppen a hatalmas áldozatok képezik a szovjet blokk népei által kivívott mai szabadságnak vagy fokozatos felszabadulásnak a hátterét, tehát a mi frissen szerzett szabadságunk hátterét is. A Szovjetunióban, Magyarországon, Lengyelországban és az NDK-ban végbement változások nélkül nálunk nehezebben történt volna meg az, ami megtörtént, és amennyiben megtörtént volna, biztos nem lett volna ilyen szép, békés jellegű. A nemzetközi helyzet ugyan kedvező volt, de ez nem jelenti azt, hogy bárki is közvetlenül segített volna nekünk. Évszázadok után mindkét nemzetünk maga egyenesedett fel, nem támaszkodott semmilyen erősebb állam vagy nagyhatalom segítségére.
Azt hiszem, ez adja a mostani pillanat hatalmas erkölcsi biztosítékát. Magában rejti a reményt, hogy a jövőben már nem fogunk azok komplexusától szenvedni, akik abban a helyzetben voltak, hogy valakinek valamit folyton meg kellett köszönniük. Most csak tőlünk függ, hogy ez a remény teljesül-e, és hogy most történelmileg teljesen új módszerrel feltámad-e polgári, nemzeti és politikai önérzetünk. Az önérzet nem gőg. Épp ellenkezőleg: az ember vagy a nemzet csak a szó legnemesebb értelmében vett önérzettel képes meghallani mások hangját, úgy fogadni, mint vele egyenlőt, megbocsátani ellenségeinek és megbánni saját bűneit. Próbáljuk meg az így felfogott önérzetet emberként társadalmi életünk, nemzetként nemzetközi magatartásunk sajátjává tenni. Csak így nyerhetjük vissza önbecsülésünket és egymás megbecsülését, valamint más nemzetek tiszteletét.
Államunk ne legyen többé szegény rokon vagy nyűg mások nyakán. Sokat kell ugyan másoktól átvennünk, és sok mindent kell megtanulnunk, de el kell érnünk, hogy egy idő után egyenrangú partnerek legyünk, akiknek van mit másoknak felkínálni.
Első köztársasági elnökünk (Masaryk) ezt írta: Jézus sohasem Cézár. Ezzel Chelcickyhez és Comeniushoz kapcsolódott. Ma újraéledt bennünk ez az eszme. Ezt talán ki is szélesíthetjük és új elemet vihetünk az európai és világpolitikába. Ha úgy akarjuk, földünkről most már örökre a szeretet, a megértés vágya, a lélek és a gondolat ereje sugározhat ki. Éppen ez a sugárzás lehet az, amit mi saját hozzájárulásként kínálhatunk fel a világpolitikának.
Masaryk a politikát az erkölcsre alapozta. Próbáljuk meg az új korszakban a politika ezen értelmezését új módszerrel felújítani. Tanuljuk meg, és tanítsunk meg másokat is arra, hogy a politika a közösség boldogulására irányuló igyekezet kifejezője kell legyen, nem pedig a közösség félrevezetésére vagy akár megerőszakolására irányuló igyekezet. Tanuljuk meg és tanítsunk meg másokat is arra, hogy a politika nemcsak a lehetőség művészete lehet – különösen ha ezen a spekulációk, számítások, intrikák, titkos egyezségek és pragmatikus manőverezések művészete értendő –, hanem a lehetetlen művészete is, azaz annak a művészete, hogy hogyan tehetjük magunkat és a világot jobbá.
Kis ország vagyunk, de valaha ennek ellenére Európa egyik szellemi központja voltunk. Miért ne lehetnénk újra? Nem lehetne-e ez olyan befektetés, amivel majd megfizethetjük másoknak azt a segítséget, amire szükségük lesz?
Még él, és olykor zavarossá teszi a vizet azok itthoni maffiája, akik nem néznek ki repülőgépük ablakán, és speciálisan hizlalt disznót esznek, de már nem fő ellenségünk, s még kevésbé az bármilyen nemzetközi maffia. Ma a legveszélyesebbek saját rossz tulajdonságaink: közügyek iránti közömbösségünk, a becsvágy, az önzés, a személyes ambíciók és rivalizálások. Ezek ellen még csak most vesszük fel a harcot.
Előttünk vannak a szabad választások, tehát a választás előtti harc is. Ne engedjük meg, hogy ez a harc beszennyezze szelíd forradalmunk eddig tiszta arcát. Akadályozzuk meg, hogy a világ szimpátiáját, amit olyan gyorsan megnyertünk, ugyanilyen gyorsan elveszíthessük azzal, hogy hatalmi csetepatékba gabalyodunk. Ne engedjük meg, hogy a közügyek szolgálata iránti vágy magasztos köntösében újra csak az önös érdek szolgálata jelenjen meg. Most már valóban nem arról van szó, hogy melyik párt, klikk vagy csoport győz a választásokon, hanem arról, hogy – tagsági könyvüktől függetlenül – azok győzzenek, akik erkölcsileg, politikailag, szakmailag és állampolgárként is a legjobbak közöttünk. Államunk jövőbeli politikája és presztízse attól függ majd, hogy kiket választunk képviseleti szerveinkbe.
Kedves polgártársak!
Három nappal ezelőtt az önök akaratából, amit a nemzetgyűlés képviselői tolmácsoltak, a köztársaság elnöke lettem. Ezért joggal várják el, hogy beszéljek azokról a feladatokról, amelyeket mint az önök elnöke magam előtt látok. Az első, hogy teljes hatáskörömet és befolyásomat arra használjam, hogy gyorsan és méltóságteljesen járulhasson mindenki a szabad választások idején az urnákhoz, és hogy e történelmi mérföldkőhöz vezető utunk illő és nyugodt legyen.
Második feladatom, hogy őrködjek azon, hogy a választásokra két, egymás érdekeit, nemzeti önállóságát, vallási hagyományait és szimbólumait kölcsönösen tiszteletben tartó, valóban autonóm nemzet jusson el.
Mint cseh nemzetiségű köztársasági elnök, aki az esküt egy hozzám közel álló jelentős szlovák személyiség kezébe tettem le, különös kötelességemnek érzem, hogy őrködjek azon, hogy tiszteletben tartsák a szlovák nemzet minden érdekét – azon nemzetét, amely a múltban különféle keserű tapasztalatokat szerzett –, s hogy a jövőben ne legyen zárva e nemzet előtt semmilyen állami funkció, a legmagasabbat is ideértve.
Harmadik feladatomnak tartom mindannak a támogatását, ami hozzájárul a gyermekek, az idősek, a nők, a betegek, a nehéz munkát végzők, a nemzeti kisebbségek és minden olyan állampolgár jobb helyzetéhez, akiknek a helyzete akármilyen okból nehezebb, mint a többieké. Semmilyen jobb élelmiszer vagy kórház nem lehet többé a hatalmasok kiváltsága, hanem azoknak kell felajánlani, akiknek erre a legnagyobb szüksége van.
Mint a védelmi erők főparancsnoka, kezeskedem azért, hogy államunk védelmi képessége többé senki számára sem szolgáltathat ürügyet arra, hogy gátolja a bátor békekezdeményezéseket; kezeskedem azért, hogy lerövidítik a katonai szolgálat idejét, hogy szabályozzák a tartalékos katonai szolgálatot, hogy humanizálják az egész katonai életet.
Hazánkban sok az olyan rab, akik ugyan sokat vétettek, és akiket ezért megbüntettek, de akiknek néhány jóérzésű nyomozó, bíró és főként ügyvéd jóindulata ellenére is keresztül kellett menni a kompromittálódott igazságszolgáltatás procedúráján, s amely megrövidítette jogaikat, börtönökben kellett élniük, s amelyek nem arra törekedtek, hogy felébresszék a minden emberben meglévő jót, hanem épp ellenkezőleg, hogy megalázzák, fizikailag és lelkileg tönkretegyék az embereket. Erre való tekintettel elhatároztam, hogy meglehetősen széles körű amnesztiát hirdetek. Egyúttal felszólítom a rabokat, értsék meg, hogy a negyven évig rosszul végzett nyomozásokat, kivizsgálásokat, ítéleteket és bebörtönzéseket nem lehet egyik napról a másikra kiküszöbölni; értsék meg, hogy minden, még a gyorsítottan előkészített változás is mindenekelőtt bizonyos időt igényel. A zendüléssel nem segítenek sem a társadalomnak, sem önmaguknak.
A közvéleménytől pedig azt kérem, hogy ne féljen az elengedett raboktól, ne keserítse meg életüket, s keresztényi szellemben segítsen nekik, hogy visszatérhessenek közénk, hogy megtalálják magukban azt, amit a börtönök nem tudtak bennük megtalálni, a megbánás képességét, a rendezett élet utáni vágyat.
Megtisztelő feladatom, hogy erősítsem szülőföldünk tekintélyét a világban. Örülnék, ha más államok azért tisztelnének minket, mert megértést, toleranciát és békeszeretetet tanúsítunk. Boldog lennék, ha még a választások előtt meglátogatna bennünket akár csak egy napra is II. János Pál pápa és a tibeti dalai láma. Boldog lennék, ha baráti kapcsolataink minden nemzettel megerősödnének. Boldog lennék, ha még a választások előtt sikerülne diplomáciai kapcsolatot létesíteni a Vatikánnal és Izraellel. A békéhez akarok hozzájárulni holnapi rövid NDK- és NSZK-beli látogatásommal is. Nem feledkezem meg többi szomszédainkról sem, a baráti Lengyelországról, a hozzánk mind közelebb kerülő Magyarországról és Ausztriáról sem.
Befejezésül azt mondanám, hogy olyan elnök akarok lenni, aki keveset beszél és sokat dolgozik. Olyan elnök, aki nemcsak repülőgépe ablakán fog megfelelően kitekinteni, hanem aki folyamatosan jelen is lesz polgártársai között, és rendesen meghallgatja őket.
Talán megkérdezik, hogy milyen köztársaságról álmodom. Válaszom: önálló, szabad, demokratikus, gazdaságilag virágzó, egyúttal szociálisan igazságos, röviden: emberi köztársaságról, amely az embert szolgálja, s ezért remélheti, hogy az ember is szolgálatot tesz neki. A sokoldalúan művelt emberek köztársaságáról, mert nélkülük nem oldhatjuk meg egyetlen problémánkat sem: az emberi, a gazdasági, az ökológiai, a szociális és a politikai problémákat.
(Fordította: Hamberger Judit)
- Külföld [6]