(1988. július 19–27.)
A rendőrség tájékoztatása szerint az új útlevél tvr. hatálybalépésétől (január 1.) a nyár közepéig mindössze 3851 útlevélkérelmet utasítottak vissza, miközben másfélmilliónál több útlevelet adtak ki. Ez a jó arány azonban a legkevésbé sem cáfolja régebbi – alaposan dokumentált – állításunkat (ld. Beszélő 23.), a január 1-jén életbe lépett új törvényerejű rendelet, ha jobb is mint elődei, továbbra is lehetővé teszi, hogy a Belügyminisztérium egyeseket indoklás nélkül megfosszon az utazás jogától és e jogosultságát az állampolgárok ijesztgetésére, sakkban tartására használja fel. Az útlevél-tvr. létrejöttének körülményei és szövege meggyőző példával szolgált arra, hogyan menti át a belügy – magyarán: a politikai rendőrség – az engedményeket tartalmazó jogszabályokba is a maga kivételes hatalmát. Az éhségsztrájkkal elsősorban erre akartuk felhívni a figyelmet. Az ugyanis már korábban nyilvánvalóvá vált, hogy hiába adunk be fellebbezéseket, felülvizsgálati kérelmeket, hiába írunk bármilyen hatóságnak vagy közintézménynek – „illetékességből” minden beadványt a Belügyminisztériumhoz továbbítanak. De hiába fordulunk a szamizdat révén elérhető nyilvánossághoz is; kiáltozásunkat egy hangfogós szoba kárpitja nyeli el.
Az éhségsztrájkra öten szántuk el magunkat. Négyünktől (Bokros Péter, dr. Erdei Gyula, Kőszeg Ferenc, Molnár Tamás) azért vonták meg az útlevelet, mert – így a határozat – külföldi tartózkodásunk alatt „a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsítottunk”. Fónay Jenő azért nem utazhatott, mert 1956 után halálra ítélték, és a büntetett előélet hátrányos következményei alól harminc év elteltével sem mentesült.
Az utazás állampolgári jog? Éhségsztrájk – útlevélért. A képen: Philip Tibor, Kőszeg Ferenc, Pákh Tibor, Pálinkás Róbert, Kelemen Ferenc, Bokros Péter, dr. Erdei Gyula
Fordulatot nem vártunk az akciónktól. Már túl sokszor kaptunk botrányosan semmitmondó válaszokat jogászi körültekintéssel megírt beadványainkra, Erdei Gyula pedig azt is megtapasztalhatta, hogy kétnapos figyelmeztető éhségsztrájkjára se figyel fel senki. Esélyeinket tovább rontotta, hogy júniusban a kormány – Grósz Károly korábbi ígéretéhez híven – felülvizsgálta az útlevéljogszabályokat, és (Grósz korábbi kijelentésével ellentétben) úgy találta, hogy a jogszabályok jók, csak rugalmasan kell alkalmazni őket. (Azaz, ha a politikai érdek úgy kívánja, meg kell őket szegni, a szövegezés ugyanis nem ad módot mérlegelésre.) Úgy véltük, néhány napig foglalkoznak majd velünk a nyugati rádiók magyar adásai, esetleg megjelenik rólunk néhány kis hír a nyugati lapokban, aztán a rendőrök bevisznek a Lipótmezőre, és ekkor végre, rendőrségi hírként belekerülünk a hazai lapokba. Abban persze bíztunk, hogy miniszterelnökünk amerikai útja során a washingtoni külügyminisztériumban, a kongresszusban vagy a sajtókonferenciáján az orra alá dörgölik majd, hogy csak nem olyan teljes az utazás szabadsága Magyarországon, ha egyesek éhségsztrájkot kénytelenek az útlevélkérvényükhöz mellékelni, de ettől legfeljebb sorstársainknak reméltünk előnyt. Úgy véltük, a belügy a jövőben jobban meggondolja, megfoszt-e valakit az utazás jogától, magunkat azonban még hosszú időre kizárjuk az útlevéllel rendelkezők boldog köréből.
Amit nem vettünk számításba – és nem is vehettünk, hisz lényege éppen a kiszámíthatatlanság – az miniszterelnökünk hajlandósága az improvizációra. Ugyanolyan hirtelen ötletként, ahogy néhány héttel korábban a június 16-i tüntetőket vádolta meg a rendőrség megtámadásával, holott ország-világ láthatta, hogy a rendőrök támadtak rá a tüntetőkre, vagy ahogy néhány nappal később Amerikában kijelentette, hogy a magyarországi szovjet csapatok távozásáról népszavazásnak kellene döntenie, amerikai útja kezdetén a Magyar Hírlapnak adott interjújában szóba hozta éhségsztrájkunkat. A miniszterelnöki szókimondás, meg az, hogy a jelenleg éppen hervadozni kezdő magyar glasznoszty a bimbózás állapotában volt, az éhségsztrájk negyedik napján (június 22.) megváltoztatta helyzetünket a hazai tömegtájékoztatásban. A Magyar Nemzet tökéletesen korrekt módon, a Magyar Hírlap tiszteletre méltó körültekintéssel, a 168 óra undokoskodva, de elfogadhatóan foglalkozott ügyünkkel. Először fordult elő, hogy ellenzékiek nem rendőri hírben, hanem „a Beszélő szerkesztője”-ként szerepeltek hazai lapban, és szavaikat híven tolmácsolták. A belügy szócsövének hagyományos szerepéhez egyedül pártunk központi lapja ragaszkodott.
A 168 óra riportere azt állította, hogy a sztrájktanyán piknikhangulat uralkodik, az asztalon ásványvizes üvegek, vitaminok. Nos, kívánom neki, hogy mindig csak olyan piknikeken vegyen részt, ahol kizárólag ásványvizet és vitamint fogyasztanak. Igaz azonban, hogy a kilencnapi összezártságot és a nemevést jó lelki és fizikai állapotban csináltuk végig – nem támadtak feszültségek, senki senkire nem haragudott meg. Ehhez hozzájárultak barátaink, akik sűrűn látogattak bennünket, de hozzájárult az is, hogy nemigen volt időnk magunkkal foglalkozni.
Nem annyira piknikhangulatú, inkább serény éhségsztrájkot folytattunk. Szünet nélkül csengett a telefon, reggel héttől éjjel kettőig. Ez utóbbi nem a tapintatlanság jele volt, hanem azé, hogy a Los Angeles Times-nál magyar idő szerint ilyenkor írják a másnapi cikkeket. Regisztráltuk a rokonszenv-nyilvánításokat, interjúkat adtunk, nyilatkozatokat fogalmaztunk, a Független Jogvédő Szolgálat jogászai meg az útlevél-tvr. alkalmazásának visszásságait nyomon követő 1903:VI-os Bizottság[SZJ] közreműködésével – írásba foglaltuk véleményünket arról, milyen útlevéljogszabályokat látunk összeegyeztethetőnek a jogállamiság követelményeivel.
Állampolgári kezdeményezésünket – amelynek alább közölt szövegén reméljük nem látszik, hogy nyolc nap koplalás után készült – akciónk végeztével eljuttattuk Grósz Károlyhoz, Pozsgay Imréhez, Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszterhez, valamint az Országgyűlés Jogi Bizottsága elnökéhez. Kísérőlevelünkben arra kértük a címzetteket, hogy fogadják küldötteinket. Néhány héttel később az Igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő főosztályának vezetője meghívott bennünket (dr. Erdei Gyulát és Fónay Jenőt). Az egyórás beszélgetés tömören így foglalható össze: „Bizony, bizony! Hát majd meglátjuk.”
A célunkat végül sikerült elérnünk: a közvélemény figyelmét felhívtuk arra, hogy az új útlevél-tvr. nem tette állampolgári joggá a külföldi utazást. Ebből persze az nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányzat valótlant állított, amikor kimondta, hogy a tvr. nem szorul felülvizsgálatra. De hát annyi valótlan állítás között ez már fel sem tűnt. Különben is, időközben megtudhattuk, hogy a kormány ígérete nem úri becsületszó…[SZJ]
Ráadásul: útlevelet is kaptunk. Az új döntést éppúgy nem indokolták, ahogy az előzőt sem.
A Népszabadság ellen négyen, Bokros, Erdei, Kőszeg, Molnár sajtópert indítottunk. Első fokon a Fidesz-perből ismerős Madarász Vladimirné (ld. bővebben lapunkban) elutasította a keresetünket. Másodfokon egyikünk, dr. Erdei Gyula – akinek ügyét a lap a többiekénél részletesebben tárgyalta – nyert. A Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján a Népszabadság október 26-án közölte a helyreigazítást. Az újságírók nagyvonalúan (vagy szervilis módon?) magukra vállalták a vétket: azt állították, a lap tévedett. Pedig a tárgyalásra írásos igazolást hoztak a belügytől, hogy a közöltek teljesen megegyeznek az illetékes rendőrtiszt, dr. Hegyi Ernő ezredes kijelentéseivel.
Persze az ezredes ellen is indítottunk pert, személyiségi jogaink – jó hírnevünk – védelmében. Hisz Hegyi Ernő jogszabályok megsértésével vádolt bennünket. Anélkül, hogy megmondta volna, milyen jogszabályt sértettünk meg. A vitéz rendőr a tárgyaláson nem jelent meg – az alperest a belügy szakszervezeti jogsegélyszolgálatának (!) jogásza képviselte. Első fokon hárman simán vesztettünk – a bíróság úgy vélte, Hegyi úr csak a véleményét mondta el rólunk, ehhez pedig joga van. Erdei Gyula ügyében az elutasítás nem bizonyult olyan könnyűnek, hiszen neki a kezében volt a Népszabadságban megjelent helyreigazítás. A független bírót ez a fordulat váratlanul érte, és elnapolta a tárgyalást. Erdei Gyula ügyvédje viszont Hegyi Ernő személyes idézését indítványozta. Félő, hogy az indítványnak a bíróság nem fog helyt adni. Ha mégis; bekövetkeznék az a kivételes pillanat, hogy egy valóságos magyar királyi rendőrezredesnek[SZJ] alperesként kell válaszolnia egy polgári bíró kérdéseire.
Hivatkozott cikkek
- Hírek [7]