Az 1945-ös potsdami egyezmény alapján Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról az egész német lakosságot kitelepítették. A Lengyelországnak átengedett nyugati és északi területeken e célból „nemzetiségi ellenőrzést” hajtottak végre, hogy elválasszák a németeket a lengyel lakosságtól.
A németek tömeges kitelepítése azonban nem oldotta meg a német etnikai problémát. A mazóviai és sziléziai németek, akik beleolvadtak helyi környezetükbe, nehezebben voltak azonosíthatók a „nemzetiségi ellenőrzés” idején, s ellenálltak a nyugatra való kitelepítésnek. Maradtak, mert nem kívántak a háború utáni lerombolt és éhező Németországba átköltözni. Már az akkori hivatalos statisztikákból kitűnik, hogy Sziléziában csupán Opole körzetében legalább 200 000 tősgyökeres németet jegyeztek be lengyelként.
Még a tiszta német területekről sem telepítettek ki mindenkit. Lengyel történészek szerint az „ellenőrzés” kb. 150 000 németet került el, nagyrészt magasan képzett ipari munkásokat és alkalmazottakat, akiket a lengyelek, a csehektől eltérően, nem távolítottak el munkahelyeikről. Így Lengyelországban a háború után néhány évtizeden keresztül megmaradtak zárt, ám népes német csoportok. Nagy részük 1956–1958-ban elhagyta Lengyelországot, s akik itt maradtak, gyorsan beolvadtak környezetükbe; nem tudták anyanyelvi kultúrájukat utódaikra örökíteni. Ők már csak kihalófélben lévő maroknyi csoportot alkotnak.
Honnan vannak tehát németek Lengyelországban?
Ehhez meg kell vizsgálnunk Felső-Szilézia lakosságát. Itt nagyrészt lengyel a lakosság, de a német kultúra és civilizáció hatókörébe tartozik.
Szilézia katolikus lakossága több emberöltőn keresztül a német kultúra – elsősorban a Habsburg-német és a porosz kultúra – különböző formáinak hatása alatt állt. A lengyel nyelvet és hagyományokat megőrizve, a lakosság a XIX. század végéig nem rendelkezett kialakult nemzeti tudattal. Majd a tudatosan kezdeményezett, hivatalosan támogatott németesítés eredményeként közülük egyesek németekké, mások, ellenállásuk kifejezésére, lengyelekké váltak. De legtöbben magukat a régi módon sziléziaiaknak tartották.
A múlt század vége óta e terület a nemzeti megosztottság színtere lett, amely gyakran egy családon belül is megnyilvánult. Ennek ellenére a lakosságot a helyi hagyományok és erények egyesítették: a rendszeretet és a munkaszeretet, összekötötte őket a katolikus hit is.
A felső-sziléziai lakosság megkapta a magáét mind a Vörös Hadsereg terrorjától, mind a lengyel kommunista kormány „gondoskodásától”. Sokan közülük megismerhették a Lambinowicében felállított lengyel tábort, amely a hitleri Lamsdorf hagyományát folytatta. E sort a sztálini sötétség évei tették teljessé. A szolid természetű sziléziaiak először találkoztak olyan rendszerrel, amely büntette a jó munkát, s támogatta a rendetlenséget és a pazarlást. Ellenszenvüket, ellenállásukat a német nemzeti tudatba való meneküléssel nyilvánították ki. A hivatalos propaganda pedig azt hirdette, hogy Sziléziában a németséget gyökerestül kiirtották. Közben a nyugati németek kezdték az „adenaueri csoda” gyümölcseit fogyasztani, s egyre többen figyeltek fel a gazdagodó „hazára”.
Az 50-es évek második felében elérte ugyan őket a kivándorlási hullám, de a sziléziaiak nagy része itthon maradt, megőrizve a betelepülőkkel szembeni többségét a régióban. Bár Gomulka idejének „kis stabilizációja” enyhítette kommunista és lengyelellenes hangulatukat, s ezzel együtt németpárti hangulatukat is, de gyorsan elszálltak az illúziók, amelyek az „olvadás” éveihez kapcsolódtak, s a frusztrált sziléziai őslakosok újra csak másodrendű polgároknak érezték magukat Lengyelországban. Elterjedt közöttük az NSZK-nak, mint az Ígéret Földjének víziója.
1970 decemberében, amikor Bonn elismerte Lengyelország nyugati határát, az NSZK-ba történő emigrálás hulláma megemelkedett, de a kivándorolni szándékozók nagy része nem kapta meg az engedélyt. 1975 októberében Helmut Schmidt kancellár Edward Gierekkel megkötötte azt az egyezményt, amely szerint – több millió márka hitel fejében – 125 000 sziléziai és mazóviai emigrálhat, s akkor új exodus indult. A nyugatra vándorlás mind a mai napig tart. Egy bonni statisztika szerint 1950 és 1988 között 800 000 ember hagyta el németként Lengyelországot és telepedett le az NSZK-ban, további 140 000 pedig az elmúlt évben emigrált. E számok magukért beszélnek. Ezen emigránsok nagy részét tősgyökeres sziléziaiak teszik ki, akiknek kitelepedését az NSZK alkotmányának 116-os paragrafusa segíti, amely szerint mindenki, aki az 1937-es Németország határain belül született, automatikusan megkapja a német állampolgárságot. E jog örökletes. Az áttelepülési hullám másik magyarázata az 1970-es évek óta egyre romló gazdasági helyzet Lengyelországban.
A 80-as években a felső-sziléziai őslakosok számára a tömeges és gyors emigráció mellett megjelent egy másik lehetőség is. 1984-től kezdve többször és többen kérelmezték a Németek Szövetségének bejegyzését. A kérvények sorozata gondot okozott a kommunistáknak, akik mindig azt állították, hogy a kitelepítésekkel a németprobléma megoldódott. Nem kívánták a német nyelv népszerűsítését, sem a német nyelvű istentiszteleteket, így minden kérvényt elutasítottak, s a mozgalom vezetői sorra kivándoroltak az NSZK-ba. 1989-ben új, energikus vezető került a mozgalom élére Johann Krol (Jan Król) személyében, aki rövid idő alatt 200 000 aláírást összegyűjtött a mozgalom támogatására. Minden harmadik sziléziai lakos aláírta a kérvényt, de ez sem volt elég az engedélyezéshez. A bejegyzés elutasítása visszhangot keltett még az NSZK fővárosában is. A probléma mindmáig megoldatlan. Részleges megoldást nyert azonban a német nyelvű misékre vonatkozó kérvény. 1989. június 4. óta vasárnaponként az egyik templomban német nyelven miséznek.
1989 végén az a tény, hogy német nemzetiség létezik, már nem okoz megrázkódtatást. Úgy tűnik, elmúlt már az az idő, mikor mindenkit, aki „más”, erőszakkal lengyelnek jegyeznek be. Ma már látható, hogy ez mindig ellenkező hatást váltott ki. Az opolei körzet nem fog elnéptelenedni, ha tiszteletben tartják regionális sajátosságát. Minden lakosának éreznie kell, hogy otthon van, legyen akár német, akár lengyel, vagy egyszerűen sziléziai.
- Kisebbségben [6]