A József Attila lakásszövetkezet 1966-ban alakult Budapesten a XIII. kerületben, 180 taggal. A közös ügyek intézésére 5 tagú igazgatóságot és 3 tagú felügyelő bizottságot – FB – választottak a szövetkezeti demokrácia szabályai szerint. Beléptek az érdekvédelmi szövetségbe is, és ezzel megindulhatott a szövetkezeti élet, melynek legfőbb eseményei az évente megtartott közgyűlések voltak.
Nyolc-tíz év után szükségessé váltak a felújítási munkák. A tanács elrendelte a tető felújítását, egy-két szövetkezeti tag pedig a felvonók korszerűsítését kezdeményezte.
Idővel kiderült: az egyik kezdeményező a saját találmányát adta el a szövetkezetnek – ami még nem lett volna baj. Csakhogy a találmányt előzőleg nem próbálták ki, nem is vált be, s az egyáltalán nem olcsó és – nevezzük így – sikertelen kísérlet költségeit, mintegy félmilliót a feltaláló a szövetkezettel fizettette meg.
Az élelmes feltaláló, amikor látta, hogy a liftekkel baj lesz, elhitette a többiekkel: az elnök összejátszik a kisiparossal, aki a tetőfelújítást végzi, a kisiparos fiktív munka után vesz fel pénzt, és osztoznak rajta. A csel bevált. A gyatrán, sőt időnként egyáltalán nem működő liftekről a figyelem átterelődött a tető ügyére. A következő közgyűlésen az elnök lemondott, az új igazgatóság pedig beperelte a kisiparost, aztán néhány évi pereskedés után annak rendje és módja szerint el is vesztette a pert. A perköltségek meg a kisiparos által támasztott ellenkereset költségei újabb negyedmillióval apasztották a szövetkezet vagyonát. Ekkor már a lakók többsége fel volt háborodva – de nem a liftek miatt. És milyen különösen működik néha a demokrácia: a következő közgyűlésen a feltalálót választották meg elnöknek.
Itt lép színre történetünk hőse, Sándor. Oly sikeresen leplezi le az új szerepkörben mind gátlástalanabbá váló egykori feltaláló üzelmeit, hogy patthelyzetet teremt: a következő közgyűlésen nem fogadják el az elnök év végi beszámolóját. Az elnök-feltaláló lemondása után Sándor az elnökség várományosa. Ő azonban jobban szeret a háttérben tevékenykedni. Maga helyett behoz egy pártonkívülit, ő pedig – párttag, akár az igazgatóság valamennyi (Népfront!) tagja – megmarad elnökhelyettesnek. (Élcsapat!) Az új elnök – láss csodát – alig egy év alatt rendbe hozta a szövetkezet meglehetősen zilált gazdálkodását (ekkor vált egyáltalán becsülhetővé az elnök-feltaláló által okozott kár), és máris hozzálátott a felújítási munkákhoz.
A következő években a szövetkezet úgy működött, mint egy kis részvénytársaság. A tagok befizették, mint eddig is, a közös költséget, az üzemelési és felújítási munkára fordítható havi összeget, zárszámadáskor pedig részletes elszámolást kaptak kézhez a szövetkezet gazdálkodásának tényszámairól. A részvénytársaságban – az igazgatóság és az FB közvetlen ellenőrzése alatt – kis stábjával az elnök gyakorolta a tulajdonosi funkciókat. A stáb egy adminisztrátorból, karbantartóból és öt házmesterből állt. A gondnoki munkát az elnök végezte, a könyvelést számítógéppel végeztették. Kötvényt vásároltak – ezzel évi százezer forint bevételre tettek szert, mígnem 1987-ben egy új rendelet ellenérdekeltté tette a lakásszövetkezeteket a kötvény vásárlásában. Gondos gazdálkodással elérték, hogy az infláció ellenére minden évet aktívummal zártak anélkül, hogy a közös költséget emelték volna. A vállalkozásszerű ügyvitel irritált egyeseket. Némelyek sérelmezték, hogy részvényesnek tekintik őket, holott tulajdonostársak. Visszatetszést keltett az is, hogy házfelügyelők gyakorolják a tulajdonosi funkciókat. Az egész vállalkozás azonban nem ezen bukott meg, hanem az elnök-gondnok hibás helyzetmegítélésén: nem ismerte fel, hogy csak eszköz lehet a párttag vezetőségi tagok kezében, s ha sikeresebb náluk, a nyakát szegik.
Az 1987-es közgyűlés előtt az FB a rendeleti igazgatás előírásaira figyelmeztette az igazgatóságot. Hiába ecsetelte a gondnok-elnök, hogy milyen károkkal jár ez, egyetlen igazgatósági tagot sem volt képes meggyőzni.
Abban bízott, hogy a közgyűlés után el tudja fogadtatni az igazgatósággal, vagy velük együtt kidolgozhatja az önigazgatás fenntartására vonatkozó határozatait. Nem így történt. A közgyűlést követő első igazgatósági ülésen Sándor – in medias res – kifejtette: a szövetkezet ügyei összevissza, rendetlenül mennek, itt az ideje véget vetni az anarchikus állapotnak. Amikor a gondnok-elnök ellentmondott neki, Sándor az agg főtitkár szavaival válaszolta: a lakók fogyasztását vissza kell fogni, a lakosság többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt.
A gondnok-elnök látta, ugyanúgy támadnak ellene, mint egykor a feltaláló-elnök ellen. Csakhogy most az ő bőrére megy a játék. Végignézett a többieken. Az FB véleményét ismerte, az igazgatóság tagjainak a tekintetét kereste, az ő véleményükre volt kíváncsi. Egyedüli pártonkívüli volt az igazgatóságban, de most úgy érezte – a tekintetekből legalábbis ezt olvasta ki – a véleményével is egyedül van. Hét eredményes év munkáját látta semmivé válni. Fölállt, és elhagyta az ülést, írásbeli lemondását a közgyűlésnek címezte.
Sándor elnök lett. Kibővítette a vezetőséget az FB-vel és két póttaggal. Bizalmi rendszert hozott létre: 10-12 lakónként beszervezett egyet a többiek figyelésére, hangulatkeltésre, így mintegy 20 fővel ellenőrzése alá vonta a teljes tagságot. A felújítási munkák hamarosan leálltak. Egyes közös használatú helyiségeket lezártak a lakók elől, mert „rossz állapotban vannak”, nem használhatók. Hogy miért nem újítják fel őket, hisz a pénz megvan rá? Majd ha az OTP elrendeli!
Sándor egyik bizalmija – munkásőrparancsnok – a nyílt utcán belekötött a munkából hazatérő volt gondnok-elnökbe, és miután tanúja nem volt (a proletariátus ökle) egyszerűen leütötte.
1988-ban Sándor veszteséges zárszámadást terjesztett a közgyűlés elé. Veszteségessé az 1987-es év úgy vált, hogy az előző évek üzemelési megtakarítását az elnök a felújítási költséghez csatolta, mondván: „Ahhoz nem lehet hozzányúlni, azzal az OTP rendelkezik.” Az éves költségvetést, amelyet még az elnök-gondnok idején készítettek, hibásnak nyilvánították. A vezetőség beszámolója után a szót Sándor a saját embereinek adta meg, akik vita helyett a volt elnök családi – és magánéletére tettek csípős és rágalmazó megjegyzéseket. A lakók jó része nem kért ebből; inkább hazamentek. Amikor szavazásra került a sor, már határozatképtelen közgyűlés – a vezetőség a bizalmiak és néhány hozzájuk verődött lakó – „fogadta el” a közös költségemelést, Sándor és a vezetőség fizetésnek is beillő tiszteletdíját, a szövetkezet hamis zárszámadását. Ment minden, mint a karikacsapás. Ki törődött ekkor már a költségvetés ellentmondásaival? A jelenlevők biztosan nem. A távollevők meg fizessenek.
A leírtaknak szomorú aktualitást ad Ceausescu falurombolása. Aligha véletlen, hogy a Conducator a kisközösségek totális manipulálásának eszközét az ún. szocialista lakószövetkezetekben látja. Kifelé moderneknek és demokratikusaknak tüntethetők fel; valójában ezek az emeletes emberketrecek, katonai mintájú vezetésükkel és spiclirendszerükkel legfeljebb Mumford hangyatársadalmának[SZJ] szolgálnának méltó lakhelyül.
- Témáinkhoz [6]