Érdeklődöm két kedvenc hentesemnél (vagyis hát azoknak a boltoknak a vezetőjétől, ahol legtöbbször vásárolok): vajon csökkent-e a forgalmuk a január 8-i áremelések hatására. Az egyik bevétele nem mérséklődött mondjuk a júniusihoz képest – mert persze egy csendes héthez, nem pedig a drágítást megelőző felvásárlásokhoz érdemes viszonyítani –, tehát csupán a forgalom mennyiségi csökkenése következett be. A felvágottakat egyébként még a régi áron adja, mivel a szállító bajai húsipari vállalat kiárusító akcióval kedvez régi kereskedőpartnereinek. Különben sem az árakkal van a fő baj – mondja az üzletvezető –, hanem a húsok minőségével és azzal, hogy az adórendszer „bünteti” a beruházásokat, nincs mód új berendezéseket venni. A másik boltvezető az első héten visszaesésről, majd a másodikon – a drága szalámik kivételével – helyrebillenésről számol be.
Ezek szerint, ha a fogyasztás többé-kevésbé alacsonyabb, igénytelenebb szintjén is, de valahogy visszaáll a piaci egyensúly az áremelések után. A maguk módján így vélekednek az áremelések azonnali beszüntetését, a felelősök „kiebrudalását” követő 15-i tüntetők is: megint nem történt egyéb – az az ítéletük –, mint újabb gatyamadzag-szorítás. Szónokuk, a gyűlöletszításban élenjáró Csurka István író így fejezi ki ezt rádiószózatában: „a népnyúzó pénzügyi lobby olyan takarmányárakat állapít meg, hogy az állattartók felgyújtják a disznóólakat”.
A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) adatai viszont azt mutatják, hogy az áremeléseknek mindössze 1/5-e adódik a támogatások leépítéséből (vagyis, ha úgy tetszik: a finánc-lobby mesterkedéséből), s ezzel szemben több mint a fele az ipari eredetű eszközök áremelkedésével, a többi része pedig a mezőgazdasági jövedelmezőségi szint javításával és az e szektorbeli alacsony bérek emelésével magyarázható. E beállítás szerint az árintézkedések az agrárszektor hátrányos helyzetének felszámolását szolgálták. A közölt számok azonban önmagukban nem meggyőzőek. Így például a MÉM a támogatásleépítések összegébe (19 milliárd forint) az exporttámogatás csökkentését (10 Mrd Ft) is beleszámítja, holott az elmaradt exporttámogatás normális gazdaságban nem lehet értékképző tényező. És ami ennél is fontosabb: nem tudhatjuk, hogy az áremelések milyen mértékben nyújtanak fedezetet a jó hagyományos szocialista termelés gazdaságtalanságára. A húsipar például azáltal, hogy kombinátjai óriási területek termelését fogják össze a piaci elemeket kiküszöbölő nagyszervezetbe, tetemes szállítási, ütemezési, szervezési veszteségekkel dolgozik. Nem beszélve arról, hogy e nagyüzemek képtelenek megbízható minőséget produkálni, amint arra a fentebb idézett hentes is utalt.
Igen ám, veti ellen a MÉM, csakhogy az áremelésekkel egy időben más is történt: árliberalizálás, azaz a hús, a takarmány (kukorica, takarmánybúza és -árpa) és más, eddig kötött árú termékek szabadárassá lettek; mostantól fogva csak az étkezési búza termelői, valamint a kenyér, a zsömle, a kifli és a tej egy-egy fajtájának fogyasztói árát állapítják meg hatóságilag. A szabad ár – amennyiben valóban piaci árról van szó – nélkülözhetetlen a kereslet és a kínálat egybehangolásához, a zavartalan és hatékony ellátáshoz, amit eddig az ésszerűtlen árrendszer csakugyan nem segített elő. Kérdéses azonban, hogy ez a liberalizálás elegendő-e a piaci működéshez, és ami ezzel összefügg: a mostantól szabadnak kikiáltott árak tényleg piaci árnak tekinthetők-e.
A január 8-i árak nem piaci árak, hanem a minisztérium és a vállalatok közötti egyezkedés eredményeként alakultak ki. Megint a régi partnerek között folyt az alku, csak éppen korszerű fegyverek bevetésével és a kormány elfejetlenedése közepette. Kezdődött az emlékezetes aratónapi sztrájkkal, amelyet a mezőgazdaság vezető funkcionáriusai szerveztek, s amelynek során igyekeztek elleplezni, hogy a gabonaárak emelkedése a hús drágulását is kikényszerítheti; október–novemberben (véletlenül éppen akkor, amikor az SZKP Politikai Bizottsága, a 20-as évek óta először, a gabonaárak emelése mellett foglalt állást) engedtek a kombájnosok követelésének, s ezután, különösen a 20 milliárd dolláros adósság felfedésének döbbenetében, az általános és radikális élelmiszerár-emelés követelése már könnyebb fogadtatásra talált. Már csak a részletek egyeztetése maradt hátra. Az agrárvállalatok többet akartak, a MÉM-nek viszont szem előtt kellett tartania a meghirdetett 20%-os fogyasztói árindex korlátait. Az alkuból valahogy kimaradtak az állattartó gazdák, s ők most keveslik a 66–68 forintra nőtt élősertés-felvásárlási árat a takarmány és a malac megemelkedett árához képest.
Vörös Imre, az állam- és jogtudományok doktora a Magyar Nemzet hasábjain kifejti: itt nem másról, mint árkartellről van szó, és ezért az áremelők ellen eljárást kellene kezdeményezni a tisztességtelen gazdasági verseny tilalmáról szóló törvény megsértése címén. Okkal hívja fel a figyelmet az egyöntetű, egymáshoz igazodó vállalati magatartás veszélyére, amelyet az ilyen ármegállapodások előidéznek; az is emeli az árat, akinek ez egyébként nem jutna eszébe. Ami viszont a törvényességet illeti: az ármegállapítás korábban sem folyt makulátlanul. A kukorica például az áremelések előtt 530 forintért kelt el mázsánként, holott a hatóságilag megszabott ár 430 forint volt, 10%-os eltérési lehetőséggel.
Ha nem lehet betartani az előírásokat, inkább változtassuk meg! E vitathatatlan szempontnál is fontosabb, hogy a kormány azáltal, hogy lemondott a hatósági árszabásról, elhárította magától az esetleges további drágulások felelősségét. Azonban új veszély támadt: az árliberalizálás a beígért 20%-osnál nagyobb inflációt gerjeszthet; az emiatti vádakat persze már nem ennek a kormánynak kell lenyelnie. De már ez a kormány is megosztott volt a felelősségvállalás kérdésében, a Kereskedelmi Minisztérium és az Árhivatal ellenezte a hús és a cukor árának (f)elszabadítását, és az utóbbi szerv lemondott az élelmiszer-gazdaság árfelügyeletének hatásköréről, természetesen a MÉM javára. A piacszerű árszabályozó eszközök között ehelyütt csak a kínálatot befolyásolni hivatott exportszabályozást említem meg. Ennek eszközei között ugyanis a kulcsfontosságú termékek egyedi engedélyezése is szerepelni fog a MÉM illetékese szerint, ez pedig az új vállalkozásokkal szembeni diszkrimináció veszélyét idézi fel.
Mindennek ellenére az árliberalizálás előmozdíthatja a hagyományos vállalati szerkezet áttörését – vélekedik Juhász Pál, szabad demokrata agrárszakértő. Gondoljunk csak a Gyula környéki esetre: ott már felbukkant vállalkozó szellemű szövetkezet, amely 1,50-nel többet ígért a sertésért az állattartóknak, mint a helyi húskombinát. A szabad árak vonzása előteremtheti a valódi piaci szereplőket (személyeket és társulásokat), akik független vállalkozókként kívánnak fellépni. Csak bírjuk ki addig…
- Beszélő [6]