Hol volt azelőtt ez az ismeretlen méretű tömeg, amely a tél beálltával úgy ellepte a pályaudvarok jól-rosszul fűlött csarnokait, hogy a MÁV elszánta magát az intézkedésre? Természetesen – mint köztudott – be akarta zárni a pályaudvarokat. Elvégre a pályaudvar nem szálloda. Ez a rend, és REND-nek kell lenni.
Honnan jöttek?
Szóval hol volt ez a tömeg? A rendőrség eltakarította szem elől, ahogyan sokan, igen sokan most is elvárnák tőle. Mindenféle elviselhetetlen helyzetet elviselve bemenekült valamilyen lakás falai közé, kényszerlakhelyeken időzött a fővároson kívül, s előbb-utóbb jórészt kikötött egy fogdában, börtönben vagy szigorított javító-nevelő munkán. Lényegesen kevesebben éltek az utcán, REND volt. RENDőrállam. Most azonban nemcsak a rendőrség fogadta meg, hogy felhagy a köznép fölött gyakorolt terrorral, nemcsak a közveszélyes munkakerülés szégyenteljes „tényállása” szűnt meg, hanem egy amnesztiával is megajándékozta az új köztársaság a kisidős elítélteket s kis büntetési tételek vizsgálati fogságban ülő várományosait. Így nagy adagban bocsátottak ki eme intézmények „társadalmi problémát”, amit az álmos közelmúltban csak folyamatos csöppekben. Embereket, akiknek a rajtuk lévő ruhán kívül minden tartozéka egy pecsétes papír: elbocsáttatott az ügyészségi fogházból, személyi igazolványát átveheti a vidéki kapitányságon, ahol köteles 48 órán belül jelentkezni érte. Átadták hozzá az őrizetes 5, azaz öt Ft készpénz vagyonát, eljutott vele egészen a Déli pályaudvarig…
A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottságot (előző számunk közölte helyzetjelentésüket) például nem érte váratlanul a csövezők számának növekedése, sőt arra is számítottak, hogy közeledik a tél, és hideg lesz. Éppen ezért levelet írtak a Fővárosi Tanács elnökhelyettesének, s javaslatokat tettek a legközelebbi tennivalókra nézve. (A levelet közölték a Világ c. hetilap november 2-i számában is.)
Emberkupac a Blahán
A válasszal a tanács még adós maradt, a MÁV-vezérigazgató ominózus bejelentésének hírére november 28-án a csövesek egy csoportja demonstrációba kezdett a Blaha Lujza téri aluljáróban. Mintegy negyvenen letáboroztak az aluljáró közepén, egyelőre önként cserélve fel a Déli pályaudvar melegét a 0 fok körüli huzatra, hogy a város forgalmas központjában figyelmeztessék létezésükre a siető polgárokat. A hírre odasereglő szociális és politikai aktivistákat felvilágosították, hogy december 1-jén, a Déli bezárásának napján a felszínre jönnek, elvonulnak a Fővárosi Tanács elé, esetleg elfoglalnak egy közeli munkásőrbázist, s onnan a Délibe mennek a többiekért. A VIII. kerületi ellenzéki kerékasztal több szegénységellenes hétvége rendezése során edződött szociális bizottságának a közelben lakó tagjai féltő gonddal vették körül a demonstrálókat. Hordtak nekik meleg holmikat, forró teát, és elszánt felvilágosító munkát fejtettek ki a nem egyértelműen barátságos érdeklődők körében. A rokonszenvezők kissé aggódtak a rendőrség miatt, mely számos érvényes paragrafus alapján beavatkozhatott volna. Ezért még késő este is ott járőröztek a fent jelzett aktivisták, s valóban ezért-e vagy másért, a rendőri fellépés egy nagy erőkkel végrehajtott fotózásra szorítkozott. Ettől eltekintve Barna főkapitány legényei a háttérben maradtak.
Különféle kicsi és nagy szervezetek
Előlépett viszont néhány szociális szervezet. A SZETA, a Hajléktalanokért Bizottság, az Oltalom Karitatív Egyesület és az Újpesti Családsegítő Központ november 28-án levelet írt a miniszterelnöknek, a szociális és egészségügyi, valamint a honvédelmi miniszternek, továbbá a főpolgármesternek: azonnal adjanak át egy kiürített munkásőrlaktanyát átmeneti szállás céljára. A levélírók készen állnak egy ilyen menhely üzemeltetésére. A levelet másnap megkapta a sajtó, harmadnap (nov. 30.) közölték a központi napilapok. A csövesek fekvődemonstrációja harmadik napja tart. A MÁV-vezérigazgató visszavonja ugyan a pályaudvar bezárattatását egy kevéssé szívélyes nyilatkozat kíséretében, az illetékesek – a kormány, a Fővárosi Tanács – azonban mindeddig hallgattak. Noha a sajtó, a tévé és a rádió alaposan kiterjesztette a csövesek akciójának nyilvánosságát, itt-ott enyhe nyárspolgári undokságot adagolt beszámolóihoz. November 30-án délelőtt a Fővárosi Tanács illetékesei a Hajléktalanokért Bizottságon, vagyis Győri Péteren keresztül üzentek a tüntetőkért. A politikában, úgy látszik, nem teljesen járatlan hajléktalanok delegációt menesztettek, akik meghallgatták a főpolgármester hivatalában a tanács elképzeléseit: alig néhány hónapon belül vásárolni fognak számukra egy objektumot a külön e probléma megoldására elkülönített 30 millió forintból. (A csövesek fantáziáját a továbbiakban néha megcsiklandozta ez a 30 millió forintról szóló információ.) Egyébiránt haladéktalanul felveszik a kapcsolatot a kormánnyal. A boldog végkifejletet ezen a napon azonban nem a kormány rendezte meg. Nem. A Párt! A Magyar Szocialista!
Este a televízió képernyőjén megjelent Katona Béla elnökségi tag, és bejelentette, hogy az MSZP egyik épületét azonnal átadja a szorongatott Fővárosi Tanácsnak. A pillanat mámorában mindenki elsiklott afölött, hogy az MSZP (vagy MSZMP?) vagyona immár nem az övé, s nem egészen világos, hogy milyen alapon gyakorol afféle kegyúri jogokat. Legkevésbé az aluljáróbeli tüntetőket érdekelte ez a kérdés. Annál inkább az, hogy hová és melyik órában költözhetnek. Újabb öröm érte őket azonban még aznap késő este: maga a főpolgármester tett körükben látogatást kíséretével. Biztosította a társaságot, hogy másnap fedél alá költözhetnek, s előlegben ő is megajándékozta őket a fertőtlenítő fürdő kegyeivel – akarom mondani jegyeivel. A budapesti ínségmentetet az oligarchák békésen igyekeztek leszerelni.
December 1.
S kétségkívül, néhány órára teljes sikerrel hárították el a vészt december 1-jén, pénteken délelőtt az élettől általában, de a legutóbbi hideg napoktól különösen elcsigázott demonstrálók egymást váltó turnusokban álltak a meleg víz alá, s öltötték fel a Vöröskereszt (ismét egy kegyúr?) által odaszállított tiszta egyen tréningruhákat. Egyelőre nem tudták azt, amit az aggodalomtól űzött fővárosi tanácsiak már kora reggel kiderítettek: az MSZP által sebtiben felajánlott helyiség – az újpesti Paksi József utcában – egy elhagyott, erősen romos, használhatatlan épület. A régi, tanácsi elvtársaknak nyújtott gyors segítség tehát blöffnek bizonyult. Pedig ezen a délelőttön az új budapesti rendőrfőkapitány a sajtótájékoztatóján kilátásba helyezte a hajléktalanakció rendőri szétkergetését is.
A Fővárosi Tanács tehát – úgy látszik – magára maradt ezekben a nehéz órákban. S négy nap késéssel megtette azt, amit különösebb nehézség nélkül, házon belül megtehetett: a szociális és egészségügyi főosztály rekvirált egy csepeli tornatermet a művelődési főosztálytól. Az apparátus egyik fele (amelyiknek vészesen szorított a cipője) maga alá gyűrte az apparátus másik felét, s saját alattvalói (a hajléktalanok) javára megsértette a művelődési apparátus alattvalóinak (pedagógusok, gyerekek és szülők) érdekeit. Az egyik szociális otthonból – expressz átszállított ágyakkal berendezve – az átmeneti szállás délutánra előállt. A kétes örömhírt az aluljáróban időző Győri Péternek adta át a feltűnően sápadt illetékes közhivatalnok. Mintha a szorultság perceiben igen jól jöttek volna az önkéntes társadalmi szervezetek, afféle puffernek. (S szó se róla. az önkéntesek puffer szerepüket mindmáig zokszó nélkül alakítják.)
Az időközben megtisztult aluljáróbeli tüntetők s a Déli pályaudvaron is izgatott csoportokba verődött csövezők nem nagyon lelkesedtek. Tartottak tőle, hogy ha elfogadják ezt a szerény és ideiglenes szükségmegoldást, néhány nap múlva ismét az utcán találják magukat. A SZETA és az Újpesti Családsegítő (pártháznéző körútjuk végeztével a Déli pályaudvarra érkező) aktivistái némi tanakodás után úgy döntöttek, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy veréb (a túzokkal kapcsolatban csak az a biztos, hogy még holnap is bizonytalan). Mivel szervezeteik mindeddig nem kaptak semmiféle választ a fópotentátokhoz írt nyílt levelükre, a tanácsi illetékes szemérmes üzengető gesztusait „igennek” értik, s átveszik a tornatermet. Aki melegben és ágyban akar aludni, velünk tart! (S ezzel kétségkívül kicsorbították a pillanat élét úgy döntöttek, hogy ösvényt kínálnak a meleg ágy felé, s sztrájktörésre beszélik rá a jelentkezőket.) Először csak négyen csatlakoztak hozzájuk. Az izgatott csoportoktól távolabb, egy nyugodtabb lépcsőfordulón már elvackolt egy csöndes kis társaság. Évek óta élnek-dolgoznak a fővárosban, most is, alkalmi munkán. Kinek a munkakönyve van túlságosan teli, s ezért nem vették fel a vállalatok, kinek a kitartása hiányzott egy fizetésig, mikor az időközben vidékre költöző családjával összeveszvén visszajött Budapestre, kit meghalt élettársa gyerekei penderítettek ki a lakásból, négyből hárman voltak állami gondozottak gyerekkorukban. Ketten jóval alatta vannak a harmincnak.
Az önkéntes szociális munkások felkérték a pályaudvar ügyeletes tisztjét, hogy óránként mondják be megafonjukba a csepeli szálláslehetőséget (tudván tudva, hogy ezzel az erőszakos odaterelést is provokálhatják), majd a kis különítmény a Blahára vonult. A demonstrálók hajlottak az értelmi kompromisszumra. Négy főből álló delegációt állítottak ki soraikból: vegyék szemügyre a csepeli terepet, s jöjjenek vissza referálni.
Az 53 tiszta ággyal berendezett, még így is tágas tornaterem, az asztalokon fölhalmozott húskonzerv, kenyér és kannákban gőzölgő tea, a sarokban a televízió s a galériaszerű folyosóból nyíló forróvizes zuhanyozók látványa a delegációt egy pillanat alatt levette lábáról. Nyájas fővárositanácsi hölgyek s kollégiumi urak. Azonnal indultak vissza a többiekért.
Jöttek. Bár a tévé közben kikürtölte, hogy a kormány két munkásőrbázist ad sürgősen: az egyik – 100 főre szabott – már holnap átvehető, a másik, a nagyobb, néhány nap múlva. (A tudósító mint részt vevő megfigyelő, az előző 24 órából okulva, már csak legyintett, s igaza volt. A 100 fő inkább ötven, s a beköltözésre, egy hajléktalanbrigád munkájának hozzáadásával is csak hat nap után kerülhetett sor.) Varázslatos gyorsasággal eltüntették ottlétük nyomait, rendbe tették az aluljárót, s jöttek. S jöttek a Déli pályaudvarról is, ahol pedig két órával korábban még közömbösen üldögéltek tovább, vagy harciasan elutasították a „blahásokkal” vagy a: „öregekkel” való közösködést. Akik pedig már ott voltak, befogadtak mindenkit. Akármit szövegeltek a különböző csoportok előzetesen – mert a csöves is itt nevelkedett –, s annyit azért a gyakran hiányos neveltetés során is elsajátított, hogy az ember értékét az adja meg, hogy ki mindenkit képes kirekeszteni saját köreiből. Legalábbis itt, ezen a tájon. Csak – talán azért, mert neveltetésük többnyire hiányos, talán azért, mert legtöbbjük életében eddig nem nagyon adódott alkalom arra, hogy szűkebb környezetét maga szabja meg – a kirekesztési hajlandóság fölött győzedelmeskedett a szolidaritás. Pedig más, maguknak állított szabályokat mindeddig szigorúan betartanak. A menhelyre nem visznek be alkoholt, mindenkin behajtják a gondos mosakodást és a hálóteremben nem dohányoznak.
A hajléktalancsapdák
Késő estére már nyolcvanan voltak, vasárnap estére 140-en. Nem könnyű az együttélés a csepeli tornateremben. A lakók ugyan elkezdték szervezni magukat, de lehetőségeik roppant végesek. Szinte senkinek nincsenek meg a személyi okmányai – személyi igazolvány, munkakönyv. Az állampolgárt és munkavállalót rövid pórázon tartó hatósági papírok a peremre sodródott ember előtt szinte áthághatatlan akadályt képeznek a visszaút előtt. A börtönből szabadult csak félig szabadul, hisz teljes jogú lényének egyik darabját, személyi igazolványát nem kapja meg. Azért el kell utaznia az állandó lakcíme szerint illetékes rendőrségre. Ott gyakran további kényszerintézkedésekkel fogadják – legalábbis a közelmúltban így volt –, de ott általában kevés valódi keresnivalója van. Maga az állandó bejelentett lakcím is kényszerintézkedés. (Nézz körül, Nyájas Olvasó! A legjobb polgári körökben is számosan élnek egészen máshol, mint papírjaik szerint.) Bizony, sokan nem jutnak el azért az igazolványért. Mások a csövezés során veszítették el egyszer, kétszer, többször. A csövesélet nem kedvez a tárgyak megőrzésének. Ha nincs személyi, nincs munkakönyv, az ember nem vállalhat állandó munkát. A sok szöveg a szóbeszédben és az újságok hasábjain az egészséges, erős embereket váró számos vonzó munkahelyről (MÁV, BKV) mind luft. Nemcsak erő kell, nemcsak egészség, hanem papírok is. Az öntevékeny hajléktalanok nekiálltak munkákat szervezni, de elég hamar elakadtak a papírok hiánya miatt. Nekiálltak a papírok beszerzését szervezni, de elakadtak a pénz hiányán, hiszen útiköltség kell és okmánybélyeg. (A volt állami gondozottak utógondozásán munkálkodó Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet – rövidebben GYIVI – ad ugyan utazási utalványt, hivatalból megkéri az okmányok egy részét, de ki tudja ezt? S mindenképpen idő, idő, napok, amíg enni kell, amíg ki kell tartani!) Az alkalmi munkák szezonja pedig kimúlt, beállt a fagy. S nem jön a hó. S ha jönne is: sok vékony, lyukas talpú cipő. A különféle ruhaadományokban kalap, pulóver, még kabát is akad, de fehérnemű és cipő alig. Amit a szállólakók sikeresen szerveztek, az a higiénia és a tisztaság általában. Az ennivaló körül viszont acsarkodás folyik. Nem csoda.
Létező szocializmus – Budapest, 1989
A végül intézkedni kezdő tanácsi szocpolosok, ha már intézkedni kezdtek, az ismerős szociális otthoni, állami gondozóintézeti sémákat vették elő. Ha egyszer „gondoskodnak”, akkor gondoskodnak. Kiszolgálnak. Megvetik az ágyakat előre, és napi háromszori étkezést is szolgáltatnak, ötvenhárom ágyat, ötven étkezést. A tanácsi szocpolos – úgy látszik – azonnal hospitalizálni kezdi pacienseit, a paciens önállóságával nem tud mit kezdeni. Viszont nagylelkűsége véges, ötvenet fizetünk, az is elég sokba kerül, elvégre magát ellátni képtelen, a szocpolra szoruló selejtekről van szó. Érje be ennyivel. S folyik a marakodás az ebéd körül, hiszen 120-an, 140-en vannak. Van, aki azért nem mozdul el a szállásról, hogy biztosan jusson neki ebéd. Ez a biztos, ha maga próbál például alkalmi munka után nézni, esetleg ennivaló nélkül marad. Létező szocializmusunk kis modellje a csepeli helyzet, Nyájas Olvasó – ha eddig ez nem derült volna ki!
A tanácsiak egyébként a szállás átadása után kivonultak a képből. Mire a „blahások” megérkeztek, az önkéntes szociális egyesület emberei ott találták magukat a nyílt levélben vállalt feladattal, de anélkül, hogy világosan rájuk ruházták volna. S azóta is így maradtak. Polgári foglalkozásuk mellett ügyeletet tartanak immár két helyen (az időközben berendezett és benépesült Vajdahunyad utcai „bázison” és a napról napra ellenségesebb környezetben üzemelő csepelin). A sajtóban már napvilágot látott a kollégium pedagógusainak és a gyerekek szüleinek tiltakozó levele, s ez is szükségszerű következménye a Fővárosi Tanács „létező szocializmusának”. A tanácsiak kilátogatnak naponta, az önkéntesek éjjel-nappal ott vannak – mindeddig senki nem sértette meg őket azzal, hogy ezért pénzt ajánlott volna.
Mindemellett az apparátusok szorgalmasan dolgoznak a hajléktalanprobléma megoldásán. Értekezlet értekezletet követ. Az önkéntes szociális munkások igyekeznek itt is jelen lenni, s megvédeni a hajléktalanokat az apparátusoktól. Az apparátusok egy-egy közkatonája segít ebben. Hogy ne dobják ki azokat, „akik nem budapesti illetőségűek” – a fővárosnak csak a nem budapesti illetőségű robotosokra van szüksége, a hajléktalanokra nincs. Hogy az illetékesek lássák be, a tornaterem nem elég, 140-en nem húzzák ki addig, amíg a munkásőrbázisok beköltözhetőkké válnak. (Nyitott is a főváros férőhelyeket két másik kollégiumban.) Hogy a rendőrség ne tartson razziákat a szállásokon, ott érezhesse magát mindenki biztonságban. Ellenőrzéseit tartsa a menedékhelyen kívül.
Epilógus
Az apparátusok magukhoz tértek. Beindították bejáratott gépezeteiket, hogy létüket igazolják. Pedig ezúttal is világosan kiderült, hogy legfőbb funkciójuk kezükben tartani az eszközöket – pénzt, épületet, információt, utasítási jogkört, ha évtizedes ténykedésük nyomán a vészhelyzet előáll –, hogy nélkülük moccanni se lehessen, mert minden náluk van. S ebben a gépezetben nyomtalanul tűnik el szakértelem, felelősség, érték. Az apparátusok szakértelme pusztán a gépezet működtetése.
A tudósító széttárja karját. Kellenek ezek nekünk?
* Shakespeare: Coriolanus, ford. Petőfi Sándor