Burzsoá restauráció fenyeget, jön a kapitalista kizsákmányolás, jobbratolódás, az ellenség hecckampánya – hallom percenként. Pedig a naptár 1990-et mutat. Ám úgy tűnik, a főnixként feltámadó MSZMP immáron harmadik XIV. kongresszusának résztvevői ezt nem hajlandók tudomásul venni. Talán végképp tovatűnt fiatalságukat próbálják még a külsőségekben és a szófordulatokban is idézni. A kongresszust a régi dicsőségek színhelyén, az Építők Rózsa Ferenc Székházában tartják. A rendőri biztosítás ugyan kisebb, mint amit a fénykorban megszokhattak, de az önkéntes gárdisták, volt munkásőrök, akik felügyelnek ránk, olyan arrogánsak, mint a régi szép időkben. Különösen gyanúsak az újságírók. Rendszeres igazoltatások még az épület belsejében is, időnként táskavizittel fűszerezve. Addig nem engednek be, amíg alá nem írom a jelenléti ívet. Előttem a TASZSZ, a Pravda és a Szovjet Tv munkatársai regisztráltatják magukat.
Ülök a sajtópáholyban, behunyom a szemem, és úgy érzem, az időgép visszarepített a történelemben. A hatvanas években járunk, vagy talán az ötvenesekben? Valahogy így képzelem el az akkori időket. Hiszen a bajok forrása a kapitalisták ármánya, a belső ellenség aknamunkája, de elvtársak, ezt nem hagyhatjuk. Éljen a proletár internacionalizmus! Menetrend szerint érkezik a dübörgő vastaps.
– A megújult MSZMP elvi alapon elhatárolja magát a múlt hibáitól – kezdi beszédét az elnök, Thürmer Gyula (37), aki a legfiatalabbak közé tartozik a résztvevők között.
Nem kezdeményezünk személyre szóló boszorkányüldözést, mint azok a pártok, akik meglovagolják ennek konjunktúráját – szögezi le beszéde legelején, érthetően. Kínos is lenne, ha a múlt hibáiért felelősöket kezdenének keresni. A tanácskozást megtisztelte jelenlétével Grósz Károly, Berecz János, Puja Frigyes, Ribánszky Róbert, Duschek Lajosné (ex-Nőtanács) és néhány országgyűlési képviselő, köztük Dauda Sándor mozdonyvezető és önkéntes rendőr. De hallgassuk tovább a szónokot. Komoly arccal mondja: Magyarországon a válság oka, hogy a fejlett országok a saját válságukat a szocialista és a fejlődő országokra hárították tovább. Nem tétlenkedtek azok a tőkés körök sem, amelyek a szocializmus fellazítását tűzték ki célul. Ideológiai-politikai hadjárat következménye, ami történt!
Thürmer elvtárs! Azért mintha országon belül is becsúszott volna egy-két gikszer!
– A bürokrácia, a tömegekkel való élő kapcsolat hiánya okozta a feszült helyzetet – jön a felelet a szónoki emelvényről. – Nem a szocializmus, a közösségi társadalom a hibás. Az Eszme jó (hosszan tartó, szűnni nem akaró, ütemes taps). A demokrácia hiánya és a téves személyi politika az oka mindennek. Alábecsültük a kapitalizmus megújulási képességét – folytatja. Ugyanakkor, a szocializmus kényszerítette a kapitalistákat arra, hogy profitjuk egy részét a munkások javára fordítsák. A nyugati országokban dolgozók magas életszínvonalukat tehát nekünk köszönhetik, nálunk pedig ennek ellenére egyre szomorúbb a helyzet. (Na tessék, hol a jótett jutalma.)
Miután az MSZMP igazi ellenzéki párt – legalábbis Grósz Károly ezt állította kérdésemre –, hát a kormány is megkapja a magáét:
– Kapitalista restaurációt készítenek elő! Aggasztó a közösségi tulajdon elherdálása. Hiba a rubelexport korlátozása. A kormány feladta hagyományos külpolitikai értékeit, és Dél-Afrikával, Chilével tárgyal. Alapvető érdekünk a Szovjetunió egysége. Ez a kormány nem a bérből és fizetésből élők kormánya. A hangulat jobboldali irányba radikalizálódik. Hecc-kampány indult az elmúlt negyven év eredményeinek lejáratására. Az ellenzék szítja a feszültséget, a félelem légkörét akarja megteremteni. Miközben a kormány engedi szétzilálni a hadsereget, a belügyminisztériumot, a tanácsokat. Nyílt veszéllyé vált a polgári restauráció – közli a szónok lelkes hallgatóságával. Az ellenzék burzsoá viszonyokat akar. A tőkés viszonyok között ugyan néhányan meggazdagodnának, de a többségre elszegényedés, munkanélküliség, nyomor vár!
Ezt pedig nem tűrhetik a kommunisták. Volt funkcionáriusok, jobb sorsra érdemes nénik és bácsik váltják egymást az emelvényen. Tiltakoznak a likvidátorok politikája ellen. Következetesen az ellenség szót használják, amikor az ellenzéki szervezetekről beszélnek. Egy középkorú hölgy az egyetlen, aki javasolja a személyes felelősségre vonást a múltért, nincs túl nagy sikere. Egy határozott öregúr (opardon, elvtárs) visszaköveteli a párt ingatlanait, amelyeket természetesen a tagdíjakból vettek. Közli, ő munkásőr. És nem tették le a fegyvert! Nagy tapsot kap.
Következik a nap fénypontja, Marosán György. Nem tagadja meg önmagát. Hol kiabál, mint egy haldokló oroszlán, hol vészjóslóan suttog, mint egy ítéletet hirdető vészbíró. Széles gesztusokkal beszél, néha ököllel üti a szónoki emelvényt. Ilyenkor a dörrenésre összerezzen a terem. A siker frenetikus. De hát nem is akármit mond: A kommunizmus eszméjét kétszáz éve (fogalmam sincs, miként jött ki a kétszáz) nem lehet eltörölni a föld színéről. Mondjanak mások, amit csak akarnak, az Eszme él. Aztán néhány rejtélyes mondat következik:
– Előállhat olyan helyzet, amikor a tv és a rádió kicsúszik a kezünkből! (Miért, még a kezükben van?) Aztán az ellenség fellazító politikájáról beszél, ami mindennek az oka. Majd aktuális dolgokra tér rá:
– A Dunagát-ügyben(!) egy óra alatt meggyőztem volna a képviselőket. Igen sajnálom a Horváthot. Nem szeretem, amikor fejeket vesznek. Azonnal tartóztassák le azt a palit, aki kiadta az információkat és azt, akinek kiadta. (Lelkes, dübörgő taps.) Végül egy általános munkássztrájkkal fenyegeti meg a kormányt, és elégedetten visszaballag helyére az elnökségbe.
Na, ennyi elég a történelemórából. Kinyitom a szemem. Mégiscsak a jelenben járunk. A sajtópáholy félig üres. Régen itt főszerkesztők taposták egymás sarkát. Most közönséges tudósítók jegyzetelgetnek. Hiába, így múlik el a világ dicsősége.
- Belföld [6]