Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

1988 végén a speciális nevelőotthonok helyzetét három tényező határozza meg.

Az egyik az, hogy a rendőrség mozgásszabadsága leszűkült, már nemcsak egy-egy karakán igazgató, de maga a társadalmi nyilvánosság is egyre inkább akadályozta abban, hogy a nevelőotthonokban (és másutt) kedve szerint tevékenykedjen. 1988-ban a nevelőotthonok lakóinak életében már egyébként is kisebb szerepe volt a rendőri erőszaknak, mint az évtized első felében. A rendőrség és a nevelőotthonok kapcsolatát nyilvánosan vállalható, legitim alapokra kellett helyezni.

A második tényező az, hogy a hagyományos szellemben működő speciális nevelőotthonokat a félelem és az erőszak tartja össze, ezek nélkül szétesnek.

S végül a harmadik tényező: nem volt példa, nem volt erő és nem volt elegendő motiváció sem a speciális nevelőotthonok rendszerének felváltásához. Azok, akik a speciális nevelőotthonok helyett egészen más jellegű intézmények létrehozása mellett voltak, kevesen voltak: Mikus Gyula csapatának következetes maradéka, s a Mikus-korszak után ez a maradék is folyamatosan lemorzsolódott.

Ebben a patthelyzetben rekedtek meg a speciális nevelőotthonok, ebben vannak most is.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség és a speciális nevelőotthonok nem nélkülözhetik, illetve nem kívánják nélkülözni egymást, az is nyilvánvaló volt, hogy kapcsolataikat kodifikálni kell. A BRFK Ifjúságvédelmi Osztálya és a Fővárosi Tanács Nevelőotthoni és Gyógypedagógiai Osztálya egyetértett abban, hogy szükség van valamilyen együttműködési megállapodásra a két fél között. A Hitel 1989. május 24-i számában nyilvánosságra került az együttműködési megállapodás tervezete.

A szövegben többek között az áll, hogy az állami gondozottak „összességükben (!)… hajlamosak a deviáns életvitelre”, és ezért indokolt megszervezni az intézetek belső rendőri biztosítását. (Nota bene: az állami gondozottaknak csupán húsz százaléka az, aki „antiszociális viselkedés” vagy ún. „súlyos magatartászavarok” miatt kerül nevelőotthonba!) A tervezet szerint minden intézménynek lenne egy rendőri összekötője (tehát nem csak a speciális intézeteknek, amelyeknek eddig is volt), ezt az összekötőt csak a szolgálati elöljárója ellenőrizheti, betekinthet a neveltekkel kapcsolatos minden irományba a nevelői munkanaplókat is beleértve, az igazgató gyakorlatilag mindenről informálja őt, korlátozás nélkül mozoghat a házban, és az igazgató gondoskodik arról, hogy ellenőrzés nélkül beszélhessen bármelyik növendékkel. Az összekötő ennek fejében tájékoztatja az igazgatót arról, hogy mely „belső körülmények” és mely nevelők magatartása könnyíti meg vagy idézi elő a növendékek szökését és bűncselekményét. Az összekötő különböző javaslatokat és kérelmeket is előterjeszthet a növendékekkel kapcsolatban, amelyeket az igazgató bizalmasan kezel. A rendőrök mindezeken túl felajánlják karhatalmi kapacitásukat „a nevelőintézetek belső rendjének és biztonságának fenntartására tett intézkedések támogatásában” is.

A tervezet ellen a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületétől a Pedagógusok Demokratikus Szövetségén keresztül a Phralipe Független Cigány Szervezetig sokan tiltakoztak. Megszólalt az egyik érdekelt fél, a Fővárosi Tanács VB Nevelőotthoni és Gyógypedagógiai osztályvezetője, Gáspár Károly is, és megnyugtatta a Hitel és a Mai Nap olvasóit mondván, hogy a tervezet már rég nem aktuális, a Tanács „az aláírás gondolatáig el sem jutott”, a tervezetet ők is kemény kritikával illették. A nyilatkozatból azonban nem derült ki, hogy ez a „szemétkosárból előráncigált”, holt szöveg az élő gyakorlat formalizálásának és kiterjesztésének a kísérlete, a tiltakozók tehát nem egy döglött gebét, hanem egy eleven telivér árnyékát rugdalták. Az sem derült ki, hogy az osztályvezető nem az együttműködési megállapodás gondolatát utasította el, sőt azt mind a mai napig igen lényegesnek tartja, hanem csupán az adott szövegtervezetet.

A tervezetet a BRFK Ifjúságvédelmi Osztálya készítette és küldte át a Tanács megfelelő osztályára. Gáspár Károly állítása szerint a szövegről előzetes konzultáció nem volt, az kizárólag a BRFK illetékes osztályának a véleményét tükrözi. Kacziba Antal alezredes ehhez még hozzátette, hogy a tervezetet nem ismerték a BM-ben (ő maga csak az újságban olvasta), sőt nem ismerte a BRFK illetékes főkapitány-helyettese sem, akinek jóvá kellett volna hagynia a megállapodást, mielőtt még a BM-be legfelsőbb jóváhagyás végett megküldték volna.

A tervezet tehát még viszonylag alacsony szinten elbukott, de nem világos, hogy ebben kinek, milyen szerepe volt.

A javaslat még az év elején megérkezett a Tanácshoz. A Tanács szétküldte néhány nevelőotthon igazgatójának véleményezésre februárban.

Gáspár Károly osztályvezető úgy informált minket, hogy ő személy szerint az első pillanattól kezdve elvetette a javaslatot, viszont a négy speciális nevelőotthon vezetője pártolta azt. Az állítás első részét mások nem erősítették meg, a második részét viszont határozottan cáfolták. A Béke Nevelőotthon igazgatója részletes és szenvedélyes feljegyzést készít a tervezetről. A „Róbert” igazgatója volt az, aki jogi szempontból kivesézte a szöveget, és kimutatta annak sokszorosan törvénysértő voltát. A „Bokréta” megbízott igazgatója azt állítja, hogy ő egy semleges, kitérő jellegű választ küldött a véleménykérő levélre. A négy (illetve akkor még öt) speciális nevelőintézet igazgatói közül ketten egészen biztosan ellenezték a megállapodástervezetet, és a jogi érveknek döntő jelentőségük volt abban, hogy az illetékes nevelőotthonok vezetőinek értekezletén a tervezetet elutasították, még mielőtt a Hitel-ben megjelent volna.

Azt azért nem mondhatjuk, hogy a szöveg napvilágra kerülése egyáltalán nem befolyásolta az eseményeket. Befolyásolta bizony. A rendőrségnek semmi kedve nem volt még egy púpot a hátára venni, és mindenkit végérvényesen leállítottak az ilyesfajta megállapodások előkészítéséről, a BRFK egyáltalán nem kívánt többé együttműködési megállapodást kötni, a Tanács viszont igen.

De nézzük először, mi történt a Bokréta utcában. Mikus Gyula az év elejétől betegszabadságon volt, júliusban nyugdíjba ment. Március elsejével kinevezték megbízott igazgatónak Nagy Jánost, az addigi igazgatóhelyettest, pályázatot írtak ki az igazgatói posztra, ketten pályáztak, a megbízott igazgató és a gyógyító-nevelő részleg vezetője.

A Mikus-korszak eredményei, éppen mert az intézmény szerkezetében kevés nyomot hagytak, éppen mert személyiségek és nem megszilárdult modellek hordozták őket, az interregnum időszakában viszonylag gyorsan szétmállottak, és a Bokréta utcai otthon fokozatosan visszasodródott oda, abba a patthelyzetbe, amelyben a többi speciális otthon is megrekedt. Amikor a nevelői gárda 1989 nyarán szavazott a két pályázatról, már kisebbségben voltak Mikus Gyula szellemének örökösei.

A megbízott igazgató pályázata, amelyet a Tanács is megpártolt, a folyamatosság, a visszasodródás folyamatosságának a jegyében született, nincs benne gondolat a patthelyzet megtörésére, nem fenyegeti az intézet mértéktelenül felduzzadt alkalmazotti állományát leépítéssel, sem a korábbi időszak szakmai követelményeivel, viszont „profiltisztítást”, a „tiszta” deviáns közeg kialakítását ígéri. Kényelmes és kilátástalan program.

A másik pályázatot Szilágyi Gábor nevelő nyújtotta be. Az ő elképzelése szerint a ház egy nyitott szolgáltató-központtá válik, melyben az otthon lakói lennének a bentlakó alkalmazottak, amely lakossági szolgáltatásokat nyújt (mosás, közétkeztetés, szociális gondozás, nyilvános könyvtár, szauna, konditerem), és kulturális programokat kínál, ahol a pinceklubban rendszeresen találkozhatnának a csövesek. Ez a rendszer folyamatossá teszi a külvilág, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek jelenlétét és a bentlakókkal való érdemi, funkcionális kapcsolatát a házban.

Szilágyi Gábor alaposan felforgatta volna a házat. A szolgáltatóközpont kialakításához bizonyos falakat és főként sok-sok alkalmazottat el kellett volna mozdítani a helyéről. Szilágyi szerint például a 18 technikai alkalmazottból 10 felesleges. Megszűnt volna a ház deviánsgettó jellege, elsősorban a szenvedélybetegek lakták volna a házat.

A nevelőotthon bevételeiből fedezte volna költségeinek kb. 60%-át.

A megbízott igazgató nyugalmat és pozíciókat ígért, a másik pályázó elbocsátásokat, szigorú szakmai és gazdasági követelményeket és olyanfajta kitörési kísérletet, amely a tapasztalatok szerint ebben az országban mindig gyötrelmekkel és aránytalan kockázatokkal jár.

Nagy János pályázata 21 szavazatot kapott, Szilágyi Gáboré 12-t. A Bokréta utcai otthon leépülése zavartalanul folytatódhatott tovább.

• Belföld