Skip to main content

„Az ellenzék burzsoá viszonyokat akar”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
„Tartóztassák le azt a palit, aki kiadta az információt!”


Burzsoá restauráció fenyeget, jön a kapitalista kizsákmányolás, jobbratolódás, az ellenség hecckampánya – hallom percenként. Pedig a naptár 1990-et mutat. Ám úgy tűnik, a főnixként feltámadó MSZMP immáron harmadik XIV. kongresszusának résztvevői ezt nem hajlandók tudomásul venni. Talán végképp tovatűnt fiatalságukat próbálják még a külsőségekben és a szófordulatokban is idézni. A kongresszust a régi dicsőségek színhelyén, az Építők Rózsa Ferenc Székházában tartják. A rendőri biztosítás ugyan kisebb, mint amit a fénykorban megszokhattak, de az önkéntes gárdisták, volt munkásőrök, akik felügyelnek ránk, olyan arrogánsak, mint a régi szép időkben. Különösen gyanúsak az újságírók. Rendszeres igazoltatások még az épület belsejében is, időnként táskavizittel fűszerezve. Addig nem engednek be, amíg alá nem írom a jelenléti ívet. Előttem a TASZSZ, a Pravda és a Szovjet Tv munkatársai regisztráltatják magukat.

Ülök a sajtópáholyban, behunyom a szemem, és úgy érzem, az időgép visszarepített a történelemben. A hatvanas években járunk, vagy talán az ötvenesekben? Valahogy így képzelem el az akkori időket. Hiszen a bajok forrása a kapitalisták ármánya, a belső ellenség aknamunkája, de elvtársak, ezt nem hagyhatjuk. Éljen a proletár internacionalizmus! Menetrend szerint érkezik a dübörgő vastaps.

– A megújult MSZMP elvi alapon elhatárolja magát a múlt hibáitól – kezdi beszédét az elnök, Thürmer Gyula (37), aki a legfiatalabbak közé tartozik a résztvevők között.

Nem kezdeményezünk személyre szóló boszorkányüldözést, mint azok a pártok, akik meglovagolják ennek konjunktúráját – szögezi le beszéde legelején, érthetően. Kínos is lenne, ha a múlt hibáiért felelősöket kezdenének keresni. A tanácskozást megtisztelte jelenlétével Grósz Károly, Berecz János, Puja Frigyes, Ribánszky Róbert, Duschek Lajosné (ex-Nőtanács) és néhány országgyűlési képviselő, köztük Dauda Sándor mozdonyvezető és önkéntes rendőr. De hallgassuk tovább a szónokot. Komoly arccal mondja: Magyarországon a válság oka, hogy a fejlett országok a saját válságukat a szocialista és a fejlődő országokra hárították tovább. Nem tétlenkedtek azok a tőkés körök sem, amelyek a szocializmus fellazítását tűzték ki célul. Ideológiai-politikai hadjárat következménye, ami történt!

Thürmer elvtárs! Azért mintha országon belül is becsúszott volna egy-két gikszer!

A bürokrácia, a tömegekkel való élő kapcsolat hiánya okozta a feszült helyzetet – jön a felelet a szónoki emelvényről. – Nem a szocializmus, a közösségi társadalom a hibás. Az Eszme jó (hosszan tartó, szűnni nem akaró, ütemes taps). A demokrácia hiánya és a téves személyi politika az oka mindennek. Alábecsültük a kapitalizmus megújulási képességét – folytatja. Ugyanakkor, a szocializmus kényszerítette a kapitalistákat arra, hogy profitjuk egy részét a munkások javára fordítsák. A nyugati országokban dolgozók magas életszínvonalukat tehát nekünk köszönhetik, nálunk pedig ennek ellenére egyre szomorúbb a helyzet. (Na tessék, hol a jótett jutalma.)

Miután az MSZMP igazi ellenzéki párt – legalábbis Grósz Károly ezt állította kérdésemre –, hát a kormány is megkapja a magáét:

– Kapitalista restaurációt készítenek elő! Aggasztó a közösségi tulajdon elherdálása. Hiba a rubelexport korlátozása. A kormány feladta hagyományos külpolitikai értékeit, és Dél-Afrikával, Chilével tárgyal. Alapvető érdekünk a Szovjetunió egysége. Ez a kormány nem a bérből és fizetésből élők kormánya. A hangulat jobboldali irányba radikalizálódik. Hecc-kampány indult az elmúlt negyven év eredményeinek lejáratására. Az ellenzék szítja a feszültséget, a félelem légkörét akarja megteremteni. Miközben a kormány engedi szétzilálni a hadsereget, a belügyminisztériumot, a tanácsokat. Nyílt veszéllyé vált a polgári restauráció – közli a szónok lelkes hallgatóságával. Az ellenzék burzsoá viszonyokat akar. A tőkés viszonyok között ugyan néhányan meggazdagodnának, de a többségre elszegényedés, munkanélküliség, nyomor vár!

Ezt pedig nem tűrhetik a kommunisták. Volt funkcionáriusok, jobb sorsra érdemes nénik és bácsik váltják egymást az emelvényen. Tiltakoznak a likvidátorok politikája ellen. Következetesen az ellenség szót használják, amikor az ellenzéki szervezetekről beszélnek. Egy középkorú hölgy az egyetlen, aki javasolja a személyes felelősségre vonást a múltért, nincs túl nagy sikere. Egy határozott öregúr (opardon, elvtárs) visszaköveteli a párt ingatlanait, amelyeket természetesen a tagdíjakból vettek. Közli, ő munkásőr. És nem tették le a fegyvert! Nagy tapsot kap.

Következik a nap fénypontja, Marosán György. Nem tagadja meg önmagát. Hol kiabál, mint egy haldokló oroszlán, hol vészjóslóan suttog, mint egy ítéletet hirdető vészbíró. Széles gesztusokkal beszél, néha ököllel üti a szónoki emelvényt. Ilyenkor a dörrenésre összerezzen a terem. A siker frenetikus. De hát nem is akármit mond: A kommunizmus eszméjét kétszáz éve (fogalmam sincs, miként jött ki a kétszáz) nem lehet eltörölni a föld színéről. Mondjanak mások, amit csak akarnak, az Eszme él. Aztán néhány rejtélyes mondat következik:

– Előállhat olyan helyzet, amikor a tv és a rádió kicsúszik a kezünkből! (Miért, még a kezükben van?) Aztán az ellenség fellazító politikájáról beszél, ami mindennek az oka. Majd aktuális dolgokra tér rá:

– A Dunagát-ügyben(!) egy óra alatt meggyőztem volna a képviselőket. Igen sajnálom a Horváthot. Nem szeretem, amikor fejeket vesznek. Azonnal tartóztassák le azt a palit, aki kiadta az információkat és azt, akinek kiadta. (Lelkes, dübörgő taps.) Végül egy általános munkássztrájkkal fenyegeti meg a kormányt, és elégedetten visszaballag helyére az elnökségbe.

Na, ennyi elég a történelemórából. Kinyitom a szemem. Mégiscsak a jelenben járunk. A sajtópáholy félig üres. Régen itt főszerkesztők taposták egymás sarkát. Most közönséges tudósítók jegyzetelgetnek. Hiába, így múlik el a világ dicsősége.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon