1982-ben néhány nappal karácsony után felszálltam a Wiener Walzerre Bécsben, hogy Pesten tölthessem a szilvesztert, amit gyakran tettem akkoriban. Miután sokszor tapasztaltam, hogy a vámosok és a határőrök jóval szigorúbbak a magyar utasokkal, olyan kocsiba szálltam, amelyet egy budapesti eszperantó konferenciára tartó nemzetközi társaság töltött meg. Egy karikatúraszerű angol, egy Herbert nevű kereskedő mellett találtam helyet. Először utazott kommunista országba, és nagyon izgult. Több forint volt nála a megengedettnél, s a pénzt a fülkében akarta elrejtem. Ettől viszont én lettem ideges, mert a bőröndöm tele volt Nyugaton épp akkor megjelent ’56-os könyvem példányaival, s féltem, hogy ha megtalálják Herbert fölösleges forintjait, mindannyiunkat átkutatnak. További ok is volt az aggodalomra. Pár nappal elindulásom után lezajlott az első házkutatás Rajk szamizdatbutikjában, s minthogy gyakran írtam a nyugati sajtóban a demokratikus ellenzékről, sejtettem, hogy a hatóságok épp most nem örülnek túlzottan látogatásomnak.
Hegyeshalomnál fegyveres katonák szálltak fel a vonatra, hogy ellenőrizzék a vízumokat. Miután eltűntek, Herbert kifakadt: „Úristen, de rémítő volt ez. Jó, hogy túl vagyunk rajta.” „Ó, ez semmi, ez csak a kezdet – mondtam –, ezzel együtt ez a legnyugodtabb határállomás Kelet-Európában.” Miután befejeződött az útlevélvizsgálat, a vámellenőrzés, s túl voltunk az ülések alá zseblámpával bevilágító őrön, aki miatt útitársam kis híján szívrohamot kapott, közölte: „Ha tudtam volna, hogy ez így megy, eszembe nem jutott volna idejönni.”
Mondtam neki, hogy most már elmehetünk az étkezőkocsiba. Odaértünk, leültünk egy osztrák utas mellé, aki szintén a mi kocsinkban utazott, Herbert látta, hogy az illető egy hatalmas, tejesnescafét iszik, s megkönnyebbülten megjegyezte: „Mindenesetre örülök, hogy ezt látom. Mégis civilizált ország ez. Itt normális kávét isznak.”
Miközben az ízletes és fűszeres magyar ételre vártam, amit mindig annyira szerettem, Herbert ismét megszólalt: „Az egyetlen dolog, amitől szenvedek, ha külföldre utazom, hogy külföldön nem tudnak főzni. Mit nem adnék, ha egy jó szaftos hamburgert vehetnék!” (Ez persze még azelőtt volt, hogy Pesten megnyílt volna a MacDonalds.)
Ebédelés közben észrevettem, hogy bejött az étkezőkocsiba az a két határőr, aki ellenőrizte és lepecsételte útlevelünket és vízumunkat. Mondtak valamit a pincérnek, leültek, a vízumlapokat lapozgatták, s végigmustrálták az utasokat, különösen engem. Ha-ha – gondoltam –, tudom, mi jön most. De nem leszek paranoiás, ez nem történhet meg. Regisztráltam útitársam angol sovinizmusát, mint baj esetén hasznos tulajdonságot, de úgy döntöttem, nem szólok neki, ettől csak még idegesebb lenne.
Mielőtt befejeztük volna az ebédet, a határőrök elhagyták az étkezőkocsit. Ám amikor Kelenföld felé felkászálódtunk, hogy visszamenjünk a fülkébe, ott álltak a folyosón. Herbertet átengedték, engem azonban megállítottak, és elmagyarázták, hogy az ő társaságukban kell elhagynom a vonatot. Visszakísértek a fülkémhez, hogy összeszedhessem a csomagjaimat. Herbert a folyosón állt, a fülke előtt. „Jesszusom” – sóhajtotta, és hamuszürke lett. Odakiáltottam neki a nevemet, és megkértem, hogy hívja fel az angol követséget. (Megtette. A követségiek elmondták, hogy nagyon ideges volt. Feltételezem, hogy a Pesten töltött hét alatt folyvást hátranézett, és kétszer fordította el a hotelszoba zárjában a kulcsot. Aligha teszi be még egyszer a lábát kommunista országba.) A Keleti felé közeledve őreim egyre idegesebbek lettek, attól tartottak, hogy vár valaki, s figyelmeztettek, hogy tilos elfutnom, kiáltoznom vagy azzal próbálkoznom, hogy szóljak valakihez, mert „baj lesz”. „Baj, de kinek?” – gondoltam. Világos volt, hogy nem nagyon tudnak mit csinálni, ha renitenskedem. A Keletiben a határőrök irodájához vittek. Kint kellett várakoznom, amíg utasításokat kértek telefonon. Néhány perc múlva betessékeltek, s közölték, hogy a következő vonattal vissza kell kísérniük az osztrák határhoz. A vonat indulásáig pedig itt bent kell várakoznom. Kértem, adják írásba, hogy ki vagyok utasítva az országból, az indokokkal együtt. Közölték, hogy az indokokat még szóban sem tudathatják velem, mert fogalmuk sincs róluk. Javasoltam, hogy érdeklődjenek a főnöküknél, de az ötlet nem tetszett nekik. Ekkor azt kértem, hogy hadd telefonáljak az angol követségre. Ezt azzal utasították vissza, hogy az irodában sajnos nincs telefon. Ez nem gond – mondtam –, ismerem az összes fülkét az állomáson, van néhány kétforintosom is, s telefonra hajlandó vagyok a saját pénzemet költeni. Ez sem hatott. Még egy korsó sörért sem engedtek ki!
A határról magukkal hoztak egy nagy dobozra való vízumlapot, gondolom az országúton beszedetteket is. Kaptak egy külföldi kocsirendszámot, s azt az utasítást, hogy keressék ki a hozzá tartozó vízumlapot. Négyen leültek egy kerek asztal köré, s húsz percen át lapozgatták a doboz tartalmát, eredménytelenül. Ekkor az egyik felállt, a szoba sarkába ment a – mellesleg – nem létező telefonhoz, s jelentette a főnöknek, hogy nem találják a vízumot. Újabb utasítást kapott. Kollégái boldogtalan arckifejezéssel néztek rá. „Csak nem kell újra végignéznünk az egészet?” – kérdezték. „Dehogynem” – válaszolta ő, leült, s kihúzott a farzsebéből egy csomag kártyát Vagy húsz percet kártyáztak, akkor újra felhívta a főnököt, s jelentette, hogy kutatásuk még mindig nem hozott eredményt. Rólam teljesen megfeledkeztek.
Amúgy egész idő alatt udvariasak és barátságosak voltak velem. Amikor elérkezett az ideje, hogy visszaszálljunk a vonatra, két rezervált fülkéhez kísértek, ők ültek az egyikbe, én meg egymagam a másikba. Minthogy eddig nem kutattak át, könyvem példányai hiánytalanul megvoltak. Kicsomagoltam, s a visszaút során részletekben kiszórtam őket az ablakon. Nem tudom, eljutottak-e az olvasókhoz. Ahhoz azonban nem volt bátorságom, hogy Győrben a peronon osztogassam a könyveket. Csak annyi tellett tőlem, hogy leszedtem a „Vám- és határőrök” feliratot a fülke ajtajáról. Ma is őrzöm szuvenírként.
Hegyeshalom felé közeledve az egyik határőr bejött a fülkébe, s visszaadta az útlevelemet. Térdemre tette a kezét, s így szót: „Hidd el öcsém, tényleg nem tudjuk, miért nem eresztettek be. Menj el Bécsben a magyar követségre, ott biztos megmondják.” „Ne izgasd magad, én tudom” – válaszoltam.
Egy csöppet sem haragszom az incidens miatt. Szórakoztató volt, s egyszer mindenképp meg kellett történnie. A vízumom árát ellenben visszaadhatták volna.
- Hátsó oldal [5]