– nyi –

Nyomtatóbarát változat

A sztálini tisztogatások főállamügyésze büszke lehetett magára, amikor egyszercsak frappánsan szavakba tudta önteni azt, amit addig nem mondtak csak tettek: „inkább tíz mást is főbe kell lőni, mint egyetlen kártevőt futni hagyni”. E doktrínában nyoma sincs a történelmi szükségszerűség áldozataival együttérző forradalmi szentimentalizmusnak. Inkább azt sejteti, hogy az ártatlanok se olyan biztos, hogy ártatlanok, elég lenne egy kissé megkaparni a felszínt, bizonyosan kiderülne róluk egy s más; pusztán önmagában az a tény, hogy vannak, lehetőséget ad a bűnösöknek, hogy megpróbáljanak elvegyülni köztük, tehát létükkel akadályozzák a forradalmi igazságszolgáltatást – ami már elegendő bűn ahhoz, hogy tarkón lőjék az egész bagázst. Visinszkij előtt csupa amatőr tizedeltetett meg utcákat, falvakat, városokat, hadseregeket – ő meghirdette a megkilenctizedelést, sőt a megtíztizedelést. Ha a sztálinizmus ma már negyvenmillióra becsült áldozatára gondolunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a főügyész meglehetősen konzekvensen tartotta magát az általa kifejtett elvhez.

E zseniálisan egyszerű felismerés jegyében szorgoskodtak a sztálinista csatlósállamokban ügyészek, bírák, titkosszolgálatok. Számos jel van arra, hogy tegnapig a Securitate is megmaradt a főügyész leghűségesebb tanítványának. Ám a Magyar Nemzet ez évi első száma bemutat egy magyar államhivatalnokot (történetesen kémfőnök a becsületes mestersége), akinek szavaiban fellelhetők a Visinszkij-doktrína nyomai. Illetve, ha csak a szavaiban lennének fellelhetők… Benkő Ferenc ezredes a magyar kémelhárítás vezetője nyilatkozik a Securitate-val vívott harcukról: „A két ország viszonyának elmérgesedésével egy időben erősödött fel a Securitate tevékenysége hazánk ellen. Különösen aktívvá váltak a menekültáradat elindultával, amely megsokszorozta lehetőségeiket, s ugyanilyen arányban a mi feladatainkat. Magyarország kész volt befogadni a menekülteket, de azt is tudtuk, hogy köztük a titkosszolgálat tagjai is beszivároghatnak. Szűrőrendszert hoztunk létre, amellyel igyekeztünk felderíteni az ügynökgyanús egyéneket.” Szavaival idáig gondolom bárki egyetérthet. Ám ekkor a magyar kémfőnök hirtelen vált és szemrehányóan így folytatja: „Megnehezedett a feladatunk azt követően, hogy csak ritkán és rendkívül indokolt esetben fordíthattunk vissza bárkit is.” „Ritka és rendkívül indokolt eset” az, ha valakiről bebizonyosodik, hogy secu-ügynök. De szegény Benkő ezredestől elvették azt a lehetőséget, hogy gyakran és indokolatlanul is bárkit kitoloncoljanak Romániába, mint ahogy 1989 elejéig, a magyar demokratikus ellenzék tiltakozásáig tették.

Az ellenzék közbelépésekor a magyar hatóságok a menekülteknek már 25%-át adták át megbilincselve a secunak. Ennyi ügynök jött volna hozzánk?! Ez nyilvánvalóan képtelenség. Benkő ezredes szűrőrendszere olyan logika szerint működött, hogy minél több menekültet toloncol vissza, annál nagyobb eséllyel keverednek a korpa közé a disznók, vagyis az ügynökök az ártatlanok közé.

A magyar kémelhárítás két év alatt több ezer ártatlan embert adott át Európa legzsarnokibb rendszerének, bízva benne, hogy lesznek köztük bűnös szándékúak is. E szervezet vezetőjének még ma sincs lelkiismeret-furdalása a bebizonyosodottan ártatlanok miatt sem. A magyar kémelhárítás feje öntudatlanul (?) a Visinszkij-doktrína alkalmazója lett, s értetlenül panaszkodik, amikor ebbéli tevékenységében némiképp akadályozták holmi demokráciára meg törvényességre hivatkozva.

Ezredes úr! Időközben Európa megváltozott. Igazodj!

• Dosszié