A kilakoltatás dokumentumai és a kilakoltatásokról szerzett tapasztalataink a fővárosnak abból a kerületéből származnak, ahol 1987-ben tömegesen lakoltatták ki az önkényes lakásfoglalókat. Ebben a kerületben – amely Budapest egyik legrégibb munkáskerülete – igen sok a rossz állapotú, komfort nélküli szoba-konyhás lakás és szükséglakás. E lakásoknak a jelentős része hosszú évekig üresen áll, vagy mert senki nem fogadja el azokat, vagy mert az IKV a minimálisan szükséges felújítási munkákat sem képes elvégezni. Az önkényes lakásfoglalók ilyen lakásokat törnek fel és foglalnak el.
Önkényes lakásfoglalásnak nevezett lakásszerzés folyamatosan létezett 1956 előtt és után is, ebben a kerületben is és a főváros más kerületeiben is. Hosszú évekig (évtizedekig) az általánosan elterjedt gyakorlat az volt, hogy – a bejelentés után – a tanács nem folytatta le az eljárást, a lakásfoglalót a lakásban hagyta, vagy elrendelte a kilakoltatást, de – ha nem volt a fővárosban más állandó bejelentett lakása, ahova költöztetni lehetett – valamilyen szükséglakást kiutalt, ahova ki tudta lakoltatni a lakásfoglalókat. Ez volt a jellemző ebben a kerületben is.
A 80-as évek közepére az önkényes lakásfoglalókkal szemben is változott a hivatalos álláspont. A vizsgált kerületben 1987-ben volt az első olyan akció, amelynek célja az önkényes lakásfoglalások megakadályozása, az önkényes lakásfoglalók visszatartása a lakásfeltöréstől, jelezve számukra, hogy vége a toleráns, a „szemet hunyó” időszaknak.
J. G.-né kérvénye
„Kérelem!
Azzal a kéréssel fordulok a lakásügyi osztályhoz… Július 22-én beköltöztem önkéntesen a lakásba, azoknak a panaszomat elmondtam, hogy miért csináltam, de sajnos Önök be sem hívattak, ki sem jöttek, hogy meghallgatták volna, hogy nem jó módomban csináltam. Most már megindultak a gyerekek az iskolába, nagyon nehezen ezt is el tudtam intézni. Sajnos nem áll módomban négy kiskorú gyerekkel és a kicsi bútorommal kiköltözni az utcára. Kiköltözöm, ha lesz hová. Nagyon szépen kérem Önöket, gondoskodjanak rólam, hogy legyen egy másik fedél a fejem felett, mert úgy érzem, 10 évre talán megérdemlek ha csak egy szobát is, már annyi ideje, hogy Budapesten dolgozom egy vállalatnál. Küldöm a kétszáz forintos okmánybélyeget a megfellebbezésre. Számomra sem ingó sem ingatlan a nevemen nem szerepel.
Budapest, 19… szeptember 1.
Tisztelettel:
J… G…né
…u …sz.”
A Fővárosi Tanács lakásügyi főosztályának leirata a kerületi tanácshoz J. G.-né ügyében
„Budapest Főváros Tanácsa VB. Lakásügyi Főosztálya … Tanács VB. Lakásügyi Osztály részére
Azonos számú határozatunk kapcsán az alábbiakra hívom fel az Osztályvezető elvtársnő figyelmét.
Az önkényes beköltözések visszaszorítása fontos lakásügyi hatósági feladat, ezért a … Tanács VB. Lakásügyi Osztály … sz. törvényes határozatát helybenhagytuk.”
Az önkényes lakásfoglalókkal szembeni megváltozott magatartást kiváltó tényezők között nem elhanyagolható az sem, hogy új vezetők kerültek a Lakásosztály élére. Először „természetesen” visszamenőleg kellett összegyűjteni azok nevét és címét, akik önkényes lakásfoglalóként, rosszhiszemű jogcímnélküliként laktak lakásukban, s akiknél a beköltözés óta eltelt idő az elévülési időt még nem érte el. Így állt elő az a mintegy 110-120 címet tartalmazó lista az önkényes lakásfoglalókról, amely végül is a kilakoltatási akció alapját képezte. Az akciót 1987 júniusában kezdték. A listán a néhány hete vagy 1-2 hónapja beköltözők együtt szerepeltek a 3-4 éve bentlakó családokkal.
Kideríthetetlen, hogy honnan ered a „kilakoltatásnak” – mint az önkényes lakásfoglalások visszaszorításának az egyetlen lehetséges módszernek, eszköznek – a gondolata. Annyi azonban bizonyos, hogy valamilyen pressziót gyakorolt a felettes hatóság, a Fővárosi Tanács Lakásügyi Főosztálya. Fontos „irányelv” volt viszont – és nemcsak a Fővárosi Tanácstól –, hogy a kilakoltatási akciót botrány nélkül hajtsák végre. Hiszen – ahogy a kerületi tanács – a Fővárosi Tanács is tisztában volt azzal, hogy a kilakoltatás politikai kérdés is. Nem véletlenül kellett a kilakoltatási akció végrehajtásához a kerületi pártbizottságnak a jóváhagyása is. Ám egyértelműen kiderült, hogy a kilakoltatási akció gondolata, ill. annak az elfogadása a lakásosztály-vezető személyéhez kötődik. Először csupán arról volt szó, hogy az önkényes beköltözések további emelkedését valamilyen módon meg kell akadályozni, és ennek érdekében a folyamatos nyilvántartáson túl valamilyen hatékony lépésre is szükség lesz. Ezt a szándékot az a tény is kifejezte, hogy 1987 elején a kerületi Cigánykoordinációs Bizottság titkára megkapta az önkényes lakásfoglalók listáját azzal a feladattal, hogy látogassa végig a családokat, és tegyen javaslatot: kik érdemlik meg a méltányos elbírálást. A titkár ugyan végiglátogatta a több mint 100 családot, csakhogy közben a hivatalvezetés – anélkül, hogy őt értesítették volna – megtárgyalta az önkényes lakásfoglalások problémáját, és ugyanakkor döntött is: az önkényes lakásfoglalókat kilakoltatják, és velük szemben a méltányosság elvét és lehetőségét nem alkalmazzák.
A kilakoltatási akció elfogadtatásakor alapvetően a kilakoltatás tényéhez fűződő ideológiával kellett leszámolni: a hangoztatott szocialista ideológia és a kilakoltatás elfogadása közötti ellentmondást kellett megszüntetni. Ennek egyszerű módját választotta a hivatal. Ők nem kilakoltatnak, ez nem kilakoltatás, hanem karhatalmi kiköltöztetés. Ez egészen másként hangzik. A lakásosztály-vezető: „Ez nem kilakoltatás. Kilakoltatás csak a régi rendszerben volt, amikor a szerencsétlen munkásembert kilakoltatták a családjával, mert nem tudta fizetni a lakbért, vagy mert nem volt munkája. Ilyen a mi rendszerünkben nincs, nem is lehet.” „Azt nem lehet engedni, hogy valaki fogja magát, vidékről felköltözik, feltör egy ajtót és beköltözik oda. A törvényt mindenkinek be kell tartani. Előfordult, hogy tényleg dolgoznak, de a legtöbben sajnos nem. És hát majdnem mind cigány, de ha nem is cigány, akkor lumpenek. Ezeknek a 99%-a, amikor a lakásokat feltörik, tönkreteszik egy lakóközösség életét. Mi ilyen esetben méltányosságot nem gyakorolunk.” A kilakoltatottak többségét – mintegy 90%-át – kitevő cigány családok két csoportot alkotnak: a már hosszabb ideje, néhány éve itt élő, itt dolgozó családok és a rövidebb ideje, néhány hónapja-egy éve felköltözők.
A 70-es években kereslet volt az olcsó, szakképzetlen munkaerő iránt. Így került a nagyvárosokba, s jelentős mértékben a fővárosba egy olyan vendégmunkástömeg, amelynek – szinte nem is munkaerejére – csupán az olcsó bérére volt szüksége a városnak. Addig, amíg vendégmunkások voltak, s egy-egy városrész lakóinak is mint vendégmunkásokkal kellett velük együttélniük, az ottlétük – bármilyen hosszú ideig is tartott – átmenetinek tűnt, s hasznot hajtott a lakosságnak is (albérletek, ágybérletek, bögrecsárdák stb.). Természetesen az együttélésnek ekkor is megvoltak a maga konfliktusai, de a vendégmunkások léte nemcsak a lakosság számára tűnt átmenetinek, jogilag is alacsonyabb rendű állampolgárnak számítottak. Annak tekintette őket közvetlen környezetük és a hivatal, a jog is. Gyökeresen megváltozik a helyzet, ha a vendégmunkás nem akar vagy nem tud tovább vendégmunkás maradni, le akar telepedni a városban, s ugyanazokra a jogokra tart igényt, mint a többi városlakó.
A tanács kilakoltatási akciója, mint az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma „kezelésének” a módja is teljes kudarcot vallott. Ez nem is történhetett másképp, hiszen ez a módszer teljes mértékben figyelmen kívül hagyja egy társadalmi csoport léthelyzetét, és abból következő alapvető és minimális szükségletét. A lakásosztály vezetői „valódi, átfogó” megoldásként két utat tudnak elképzelni: az önkényes lakásfoglalókat tiltsák ki Budapestről, vagy a lakásfeltörést minősítsék bűncselekménynek. Mindkét lehetőség valójában csak fokozatosan különbözik a kilakoltatástól; a lényeg, hogy a probléma kerüljön minél távolabb az ő területüktől. Mivel a városba vándorlást kiváltó körülmények nem változtak, sőt az életfeltételek sokkal rosszabbak, a cigányok elleni nyílt fellépés is egyre gyakoribbá vált, az elvándorlás és a menekülés erősödik és nem gyengül. A városba, a fővárosba költöző családoknak pedig továbbra sincs hol lakniuk, egyetlen lehetőségük a lakásfoglalás. Ugyancsak növekszik azoknak a fővárosi családoknak a száma, akik potenciális lakásfoglalók. Az elosztható lakások száma egyre kevesebb, s a marginális helyzetben levők egyre kevésbé jutnak akár átmeneti, akár szükséglakáshoz is. Nem szűntek meg, hanem inkább erősödtek azok, akiknek nincs hol lakniuk, s nincs pénzük arra, hogy hosszú éveket tudjanak várni valahol.