Juhász Gyula

Nyomtatóbarát változat

Harmincöt évet kellett várni arra, hogy Churchill: A második világháború c. hatalmas munkájából készült válogatás magyarul megjelenjen. Igaz, már a hetvenes évek elején megjelent a Kossuth Könyvkiadó ún. számozott zárt sorozatában egy kiadás, nagyjából hasonló terjedelemben, s azok, akik rendelkeztek azzal a privilégiummal, hogy hozzájutottak, már régen olvashatták anyanyelvünkön.

Ennyi idővel az eredeti megjelenése után – amelynek az első kötete 1948-ban, az utolsó, hatodik kötete pedig 1954-ben jelent meg – az 1953-ban Nobel-díjjal kitüntetett mű méltatása kapcsán nem csak ezt kell vizsgálni, hogy mi volt a jelentősége a maga idejében, de azt is, mennyire állta ki az idő próbáját. S erre a kérdésre válaszolva azt kell mondani, hogy alapvető mondanivalója érvényes ma is, elsősorban azért, ami a legfőbb érdeme volt az eredeti megjelenés idejében is: az, hogy elsődleges forrásokra épült, s rengeteg olyan dokumentumot tett közzé, amelyhez a kutatók a levéltárakban csak évtizedekkel később jutottak hozzá.

Könyvtárnyi irodalom jelent meg Churchill művének kiadása óta a második világháború történetéről: forráskiadványok, szaktanulmányok, visszaemlékezések, összefoglalók. Mindez – ahogy már utaltunk rá –, nem tette avíttá a brit háborús kabinet vezetőjének „emlékiratait”. Idézőjelbe tettem a szót, mert a hatkötetes mű a háború egész történetének (s nemcsak brit vonatkozásának) rendszeres feldolgozását adja, mégis visszaemlékezés is, hiszen a háború szorosan összefonódott Churchill életével, tevékenységével. Az egészről ma már többet tudhatunk, a részletekről aprólékosabb, néha ellentmondásosabb képet ismerhetünk, az irodalom itt-ott cáfolhatja is Churchill állításait, vagy napvilágra hozza mindazt, amiről nem akart beszélni: egészében azonban klasszikus műről van szó. Az, amit a magyar olvasó tart a kezében, persze válogatás, s csak sejtetheti a mű méreteit. Mégis elmondható, a magyar szerkesztők igyekeztek teljes keresztmetszetet nyújtani, egyúttal olyan könyvet adni a magyar olvasó kezébe, ami az őt közelebbről érintő problémákkal foglalkozik.

Ahhoz, hogy értékelni tudjuk Churchill művének magyar vonatkozásait, tudnunk kell, hogy megírása idején Magyarország második világháborús történetéről még csak egy mű állt rendelkezésre, Ullein-Reviczky Antal 1947-ben franciául kiadott könyve, a „Guerre Allemande paix, Russe”. Ráismerhetően használta is a szerző, különösen a mű első felében.

A brit politika behatóbban foglalkozott Magyarországgal a háború különböző periódusaiban, mint amennyi hely érthetően Churchill művében jutott neki, s maga Churchill is több időt szentelt a magyar ügyekre néha, mégis azt hiszem, a könyv jól tükrözi, a magyarok helyét a brit politikában. Azt, amit Churchill ugyan nem idéz, de amit a brit külügyi államtitkár-helyettes így fogalmazott meg egy feljegyzésében 1940-ben: „A háború kezdete óta mindvégig tudatában voltunk annak, hogy lehetetlen lenne olyan frontot létrehozni Délkelet-Európában, amelyhez Magyarország hozzátartozna. Ezért sohasem vetődött fel, hogy garantáljuk Németországgal szemben ezt az országot, ahogyan tettük Romániával. Más szavakkal tudomásul vettük, hogy Magyarország a német szférába tartozik, s ezen nem fog változtatni semmi, amit mi mondhatunk.” Ez bizony nem volt összhangban azzal a képpel, amit idehaza gondoltak azok, akik akár a kormányzati politikában, akár a társadalmi és szellemi életben megpróbáltak ellenállni a német nyomásnak, s annak a politikai erőnek, amely belül a németek híve volt. S ha Teleki öngyilkossága után Churchill beszédében ígért is egy széket szellemének a majdani békekonferencián – ezt már könyvében nem idézi, s csak azt írja: „Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. De a német seregeket nem tudta megállítani, és a történtek következményeit sem volt képes elhárítani.”

Nem, még angol relációban sem, hiszen ha Churchill egy ideig vonakodott is hadat üzenni Magyarországnak, az Sztálin kérésére az 1941. december 6-án mégis bekövetkezett. Sztálinnal szemben 1941. november 7-én még azt hangoztatta, hogy „ami Romániát és Magyarországot illeti, ezekben az országokban igen sok a barátunk; Hitler elnyomta és csak eszközeként használta fel őket. De ha a szerencse elfordul ettől a haramiától, könnyen ismét a mi oldalunkra állhatnak.” A brit politika azonban a hetekkel később kibontakozott magyar függetlenségi mozgalmat már nem méltányolta kellően, sőt a belső brit feljegyzésekben az kapott hangsúlyt, hogy Magyarországon nincs értékelhető ellenállás a németekkel vagy a kollaborációs kormánnyal szemben.

Bizonyos változás a brit megítélésben 1943 elején tudott kibontakozni, amikor a Kállay-kormány béketapogatózásai felerősödtek, s a demokratikus ellenzék megnyilatkozásai azt a benyomást keltették, hogy a háborús kabinetnek van demokratikus-ellenzéki alternatívája Magyarországon. Ismeretes, hogy ebből a megítélésből következett az a brit javaslat, hogy a magyarok felé irányuló propagandát a szövetségesek változtassák meg, és kapjon hangsúlyt az, hogy bár Magyarország megfelelő jóvátétellel tartozik a szövetségeseknek, Őfelsége kormánya nem kívánja megcsonkítani, s nem akarja „kormányai ostobaságaiért az egész magyar népet büntetni. Saját és szövetségeseinek állásfoglalását elkerülhetetlenül befolyásolják majd azok a gyakorlati lépések, amelyekre a magyarok elszánják magukat, hogy kiszabaduljanak a tengely uralma alól, siettetve a szövetségesek győzelmét és ezzel együtt saját felszabadulásukat.”

1943 nyarának végén egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez realitássá válhat rövid idő alatt, amikor a Kállay-csoport felajánlotta a feltétel nélküli megadást, ha a szövetségesek elérik Magyarország határait. A Veress-misszió története ez, az ún. előzetes fegyverszüneté, amelybe Churchill személyesen beavatkozott, mert úgy vélte, kellő időzítéssel saját elgondolásait támogathatná a magyar fegyverletétel, amelyet az Istrián keresztüli esetleges szövetséges támadáshoz fűzött. Ez utóbbiakról szó van a moszkvai külügyminiszteri konferenciával és a teheráni találkozóval kapcsolatban, de nincs szó az előbbiről, a magyar vonatkozásokról. Pedig Québecből, ahol Churchill éppen Roosevelttel tárgyalt, 1943. szeptember 7-én a magyar küldöttnek átadandó feltételekkel kapcsolatban azt táviratozta Londonba, hogy a magyar kormány ajánlata feltétlenül nagy jelentőségű. „Elszakadásuk Németországtól felbecsülhetetlen előnyt jelentene, feltéve, hogy az a megfelelő pillanatban történik… Ebben az ügyben nem szabad türelmetlenkednünk. Szeretném, ha a helyzet a Balkánon a mainál érettebb állapotban volna, amihez hozzásegíthetnek a küszöbön álló olaszországi események is, ha azok jóra fordulnak.” Ettől az időtől kezdve Churchill figyelméből nem kerül ki Magyarország 1944 őszéig.

A könyv egyik nagy szenzációja volt az 1944. októberi, Sztálinnal folytatott tárgyalásainak leírása, s annak az ajánlatnak a nyilvánosságra hozása, amelyet Churchill tett az érdekszférák százalékos megoszlásáról. Már 1941 decemberétől jele volt annak, hogy „megvan a konfliktus bizonyos kockázata a Magyarországgal kapcsolatos angol és szovjet politika között”, hogy Eden szavait idézzük. Ezt a benyomást erősítette Molotov 1943. június 7-i jegyzéke, amely a brit javaslatokkal szemben nem csak a háborús kormányok, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a magyar nép felelősségét is hangsúlyozta. Erősítette annak az elutasítása, hogy Magyarország csatlakozhasson a tervezett csehszlovák–lengyel konföderációhoz. Igaz, a szovjet kormány mindenféle konföderációt elutasított nem csak a fent említett jegyzékben, de a moszkvai külügyminiszteri konferencián is.

Eden külügyminiszter idézett szavai a brit kormány számára készített 1944. augusztus 9-i memorandumában fogalmazódtak meg, amelyet a Szovjetunió európai politikájáról készített kormánya számára, amelyben a közép-európai pozíciók konszolidálása tekintetében kulcsfontosságúnak Magyarországot jelölte meg. A megoldást Nagy-Britannia a magyarországi események befolyásolására abban is kereste, hogy megpróbálta magához ragadni a kezdeményezést a fegyverszünet kérdésében, s amikor az nem járt eredménnyel, Churchill és Eden az 1944. októberi tárgyalásokon próbált megegyezést elérni. A százalékos tárgyalások eredményei ismeretesek. Ma már tudjuk, miként változott a Churchill javasolta 50–50% Magyarország esetében a Molotov–Eden tárgyalásokon 80–20%-ra a Szovjetunió javára. Churchill ez utóbbiról nem ír, de az ezzel kapcsolatos brit dokumentumok ma már ismeretesek és nyilvánosságra kerültek.

Az angolok ezt a megoszlást csak a háború befejezéséig gondolták eredetileg, amit nemcsak az bizonyít, amit Churchill az „érzelmi megközelítésről” ír, de az is, hogy 1944. október közepén – még a nyilas hatalomátvétel előtt – a brit hadügyminisztériumban elkészült az utasítás a fegyverszünet esetén a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Magyarországra küldendő tagjai számára. Ez hangsúlyozta: a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte és harcai nyilvánvalóvá teszik, hogy a fegyverszünetben a vezető szerepet a szovjet kormánynak kell játszania, a fegyverszüneti periódus után azonban a béke előkészítésében és a háború után minden Magyarországot érintő kérdésben Nagy-Britannia egyenlő jogokkal rendelkezik.

Nem így történt. Ennek okait Churchill csak részben érinti a könyvben, hiszen csak a potsdami konferenciáig tárgyalja az eseményeket. Sokan keresték a magyarázatot. Churchill is: a fultoni beszédében.

A könyv nemcsak a háború történetének leírása, de nagyszerű emlékműve a brit háborús erőfeszítéseiknek. A magyar kiadást jó apparátus egészíti ki. Érdemes olvasni.

• Kultúra