A „harmadik világban” a születő gyerek gyakorta áru, jószerivel az egyetlen értéktárgy, amit nyomorúságban élő anyja pénzzé tud tenni a nemzetközi piacon. A jóléti államokban ugyanis a szabad rendelkezésű gyerek hiánycikk: azok a meddő házaspárok, egyedülálló nők, akiknek boldogságához csak a gyerek hiányzik, nem találnak örökbe fogadható gyereket. (Saját társadalmon belüli diszkriminált etnikai kisebbségből származók – ha van ilyen – nem jöhetnek szóba.) Tervezett és várt, legalábbis fogadható gyerekek jönnek a világra, s szülőik fel is tudják nevelni őket. Ha valami mégis megzavarja ezt a tervszerű biztonságot, intézmények sora siet a szülők és gyerekek segítségére, hogy elhárítsa a zavart. (Más lapra tartozik, hogy milyen sikerrel.)
Az örökbe adható gyerek nálunk is évek óta kevés, majdnem úgy, mint Nyugaton. Ugyanakkor gyerekek tízezrei nőnek föl testi-lelki nyomorúságban, s szereznek maradandó sérüléseket, ami felnőttkori versenyképtelenségüket megalapozza, majdnem úgy, mint a „harmadik világban”. De azért az anyjától s egész családjától eldobott, s így örökbe fogadható gyerek nagyon ritka. Gyerekeink helyzete is azt a társadalmi állapotot fejezi ki, amit „kvázi jólétinek” mondhatunk.
A gyerekek nyugodt, biztonságos cseperedésének útját egyengető intézményes eszközök bizony fölöttébb szegényesek, s a tárház nagyon hamar kimerül; a hajléktalan, ellátatlan, éhes, vert, iskolába nem járó vagy beilleszkedni képtelen gyerekkel a kizárólagos jogosítvánnyal rendelkező állami gyermekvédelmi apparátus nem nagyon tud mást kezdeni, mint intézetbe helyezi el, vagy ritkábban állami gondozásba veszi. Így történik, de legalábbis történhet, ha börtönbe zárt vagy munkásszálláson élő nő hoz világra gyereket, ha egy családot karhatalommal lakoltatnak ki, ha egy szülő meggyőzően bizonyítja, hogy nem tudnak megélni, s a tanácsi segélykeret kimerült, ha a támasz nélküli anya kórházba kerül, ha áldatlanul rossz a házasság, vagy már nincs is, de a marakodó házasfelek mégis össze vannak zárva. A családi környezetben jelentkező anomáliákat a gyermekvédelem mint állami hatóság igyekszik eltüntetni, noha az intézeti nevelés sikertelensége közismert. (Egyébként másutt is. A nevelőintézeti formát más országokban is igyekeznek meghaladni.) Éppen ezért a gyermekvédelem szakemberei, az apparátus irányítói szeretnének annyi gyereket kihelyezni az intézetekből, amennyit csak lehet. S az ide-oda hányódás, intézetben rekedés alternatívájaként serkentenék az örökbefogadást. Ám az örökbeadás nehezen megy, különösen 1987 óta, mióta a gyermekvédelmi apparátus maga nem veheti el a szülők jogát a gyerekükhöz. Az örökbe adhatásért hosszadalmas bírósági procedúrát kell kivárni, vagy fel kell hajtani az anyát, hogy lemondó nyilatkozatát megismételje. Olyan hosszú ez az idő, hogy a vágy titokzatos tárgya, a gyerek, kifut az időből, már nem csecsemő, hanem jár, beszél és nem kell.
Két irányba mehetünk. Gazdagíthatnánk a gyermek- és családvédelem eszköztárát – ez egyébként persze pénzbe kerülne, de feltehetően megszüntetné a hatóságként is funkcionáló gyermekvédelmi apparátus monopóliumát –, sokkalta jobban segíthetnénk a szülőket abban, hogy gyerekeinknek hajlékot, gondozást, elegendő ételt és türelmet biztosítsanak. Vagy korlátozhatjuk a hatóságilag érdemtelennek nyilvánított szülők jogait. Ez utóbbi esetben a többség normáit erőszakos úton érvényesítjük egy szociális kisebbség fölött, súlyosan büntetjük azért, hogy olyan, amilyen.
A kormány által beterjesztett, s a parlamenti hozzászólások szerint elsöprő egyetértésre találó javaslat ezt jelenti. A többség érdekeinek érvényesítésére ne felejtsük el, hogy az örökbefogadásért sorban álló szülőjelöltek már csak a szabályozás értelmében is a többség reprezentánsai! – egy alig kontrollált apparátusra bízzuk az ítéletet és a végrehajtást egyaránt. Egy régi testület hatalmának meghosszabbításáról van tehát szó ismét. A törvénymódosítás tárgyalásakor sokat szidott parlamentünkben megint akadtak, akik felismerték a többség nyomásában rejlő antidemokratikus vészt, s a törvényt alkotmányos súlyúnak ítélve megakadályozták rutinos átpasszírozását. A javaslat azonban ismét a parlament elé kerül, s ismét dönteni fognak védelem vagy elnyomás között. A tét nemcsak annak a néhány csöppségnek a sorsa, aki jóravaló örökbefogadó szülőre talál vagy nem talál; nem annak a néhány boldogságra találó gyerektelené, hanem sok tízezer kiszolgáltatott nyomorulté.
- Belföld [6]