Szó érte a ház elejét. –Laki– előző számunkban közölt írásában (Dichtung und Warheit) szemünkre hányja, hogy elfogultan tájékoztatunk: a híres január 29-i SZOT rendezte tüntetésről szóló tudósításban elhallgattuk az antiszemita megnyilvánulásokat. Nem arról van szó, hogy a riporter, S. O. pancser vagy süket, hanem arról, hogy vonakodik elismerni a valóságot. A szalondemokrata tiszteletével övezett nép netán fasisztoid csőcselék! Legalábbis célszerű a Beszélőben unalomig cikizett rendőröknek csatárláncba fejlődniük ellene.
A Beszélő korrekt lap igyekszik lenni. Erre törekedett hajdan, szamizdat korában is, mikor kivételezett helyzetben volt, mert bizonyos dolgokról csak ő írt. Szerkesztői szigorúak. S. O.-t is kötelezték, hogy tegye világossá: a tömegben állt, azt látta és hallotta, amit ebben a fizikai helyzetben láthat és hallhat az ember. Az erősítőn keresztül közvetített szónoklatokon kívül óhatatlanul a közvetlen közelében kiabálókat hallja.
S. O. közelében nem zsidóztak. Mind a Parlament előtt, mind a Tévé előtt azt a jelszót tudta kivenni többé-kevésbé egységbe olvadva, hogy „gyertek ki!” A Parlament előtt még világos volt, hogy kiknek kellene kijönni. A kormánynak, főképpen a népszerűtlen pénzügyminiszternek. A Tévé előtt a helyzet némileg zavarosabbá vált, olyannyira, hogy S. O. érdeklődni kezdett ismeretlen szomszédaitól, akik szintén a „gyertek ki”-t kiabálták. (Azt a választ kapta, hogy a tv-híradó szerkesztőinek kellene kijönniük, „ne tagadhassák le, hogy mi itt tüntetünk.” Hogy tíz méterrel arrébb mit válaszolt volna valaki más, azt S. O. nem tudja.) Sok egyéb tisztáznivaló is akadt. S. O. közelében pl. valaki szenvedélyesen szidta a rohadt értelmiségeieket. A jelszót senki nem vette át, viszont valaki más szintén fennhangon vitába szállt vele. Megint más magából kikelve azt kiabálta, hogy „miért hívtatok ide?”. A Beszélő tudósítója tőle is megkérdezte, hogy kire gondol, kinek a hívására jött. Az illető abbahagyva a kiabálást, s előrebocsátva, hogy ő azt sem bánja, ha a tudósító provokátor, normális hangon megmagyarázta, hogy a SZOT-ra gondol – nem nagy szeretettel. Egy harmadik személy bekapcsolódott az eszmecserébe, s kérdőre vonta a tudósítót, hogy hol vannak innen a munkások, hol van Csepel, hol a Tripolisz. (Ami azt illeti, S. O. tudomása szerint kb. tíz éve lebontották. Egyébként e két idézett személy munkás volt.) Egy negyedik személy ekkor a tudósító segítségére sietett – bár nem volt rá szükség –, s elmagyarázta, hogy a tudósító mindenesetre nem szervezte a tüntetést. És így tovább. S. O. tehát tehetsége szerint igyekezett precízen megtudni, hogy hol van tulajdonképpen, népben-e, vagy csőcselékben. A Magyar Nemzet tudósítóját, d. j.-t nem látta, tehát nem voltak egymás közelében. D. j. hallótávolságában feltehetően zsidóztak, bizonyára ő sem hallucinált.
Tudósítónknak semmi oka sem volt, hogy letagadjon valamit, ami a tüntetésen nem tetszett neki, hisz a tudósításból elég világosan kiderül: az egész nem nagyon tetszett. A SZOT felelőtlensége; a nép avagy csőcselék tanácstalansága, elárvultsága, szorongása végtelenül lehangoló volt, s kissé mindannyiunk kritikája. A Televízió előtti január 29-i tüntetés űrjéhez képest az antiszemita jelszavak űrpora – mert ennyiről lehet szó, egyéb, testté össze nem álló törmelékek között – súlytalan.
Semmiképp sem elég ahhoz, hogy emiatt csőcselékké minősítsük át a tömeget. Mi, kelet, közép, és kelet-közép-európaiak jó okkal kapjuk fel ugyan a fejünket az antiszemitizmus mégoly gyönge hangjára is (ki elrettenve, ki felvillanyozva), de azért nem téveszthetjük össze a pusztító irracionalitás térségünkben hagyományos formájának fölparázslását itt-ott, a csőcselék feltámadásával. A rombolásra tett szimbolikus ajánlat (kővel a kézben meghirdetett tüntetés) nem talált szíves fogadtatásra. A NÉP ma nem nagyon fogékony az irracionális agresszivitásra. Az antiszemitizmushoz hasonló rugóra járó, de sokkal intenzívebb cigányellenes sztereotípiák és bűnbakképzési hajlandóság csábítása sem vonja el a NÉP haragját rossz sora valódi okozóiról, az elmúlt 40 év urairól. Őket nevezi gyűjtőszóval kommunistáknak, nem teljesen precízen. 1950-ben a nép a demokráciát szidta, s természetesen nem a demokráciát értette alatta, hanem a rendszert. Nem állítom, hogy a kommunista meggyőződés ma nagyon népszerű, de a fenyegetően emlegetett kommunisták, a komcsik nem ők, hanem a nép legutóbbi urai. Pártfőfitkár, miniszterelnök, rendőrfőnök, a rossz tanácselnök, rossz gyárigazgató, rossz művezető. Akitől félni kellett, és ma is félni kell. S az érintett közösségek többé-kevésbé pontosan tudják, hogy kiket értenek bele a „kommunistákba”, kiket nem. Hiába igyekeznek az érintettek vagy a velük kisebb-nagyobb mértékben együttérzők a bűnösökre való rámutatást összecserélni a bűnbakképzéssel. Eszem ágában sincs korbácsolni az indulatokat a bűnösök ellen. Egyetértek mindenkivel, aki figyelmeztet, hogy a bosszúállással induló új korszak nem sok jót ígér: de úgy látom, hogy az indulatok célzása pontos. Ma a fő hang a kommunisták ellen szól, a többi mellékszólam. Pedig akadnak jobbról is, balról is, akik az utóbbit szeretnék felerősíteni: a szánalmas Antoniewicz Rolandtól Csurka Istvánig és a létéért küzdő állambiztonsági rendőrségig. (Bocsánat, hogy megint a rendőrségnél kötök ki.)
Pillantsunk át – mondjuk – Erdélybe, és tudni fogjuk, hogy mi az, ami nálunk nincs! Nálunk is folyik és folyt mélységes etnocentrikus előítéletektől táplált, értelmetlen, kegyetlen rombolás (elvétve?), de nem felcukkolt amatőrök, vagyis a csőcselék közreműködésével, hanem az állam embereinek kivitelezésében, diszkréten, jelentős korlátok között, s éppen ezért a hatalom által ellenőrizhető formában. (Különlegesen nagy erővel végrehajtott razziákra, kilakoltatási határozatokra, állami gondozásba vételekre, hasonlókra gondolok.)
Mi, e lap szerkesztői (mindannyian szabad demokraták) nem vagyunk boldogok a politikai irracionalizmus széles körű népszerűségétől. Nem vagyunk boldogok a tekintélyelvűség számos változatának virulásától, s a kettő különféle kombinációjától. (Ez az a gondolatkör és érzésvilág, amit jobboldalinak is szokás nevezni. Ha belegondolunk, az ajánlott terminológia használhatóbb, mert a jobb- és baloldali tradíciók azonos vonásait együtt tudja kezelni.) Mi úgy gondoljuk, hogy mérlegelni, dönteni képes emberek közössége fölött nem kell uralkodnia spirituális vagy személyi tekintélynek; a nemzet politikai közössége közmegegyezéssel jön létre, s nem. azonosítható a nemzet vérségi (etnikai) közösségével, a közösség és az egyén jogainak forrása nem a történelmi múlt. Nem pusztán arról van szó, hogy ilyen az ízlésünk. Meggyőződésünk, hogy az irracionális és tekintélyelvű eszmékből csak tetszetős, de porlékony homlokzatra telik a társadalmi építményhez, holott teherbíró és elegáns falak kellenek.
De e nekünk nem tetsző politikai eszmerendszerben, és zavaros megnyilvánulásaiban a fasizmus fenyegetését látni éppen olyan paranoid tévedés, mint átmenetileg báránybőrbe bújt diktatúrának nevezni mindent, aminek köze van, volt, lesz a marxizmushoz.
Szóval, vigyázni kellene ezzel a csőcselékkel! Még akkor is, ha a megbolydult tömegben antiszemita jelszó hangzik fel. Az is csak elhárítás, ha okot találunk arra, hogy rendőrt hívjunk, s ráruházzuk a nekünk ellenszenves hangok elnémítását. Forgassuk csak szorgosan saját civil szablyáinkat, a nyilvánosság, a szervezés, az érdekvédelem fegyverét. Egyébként hamarjában egyetlen példa sem jut eszembe, mikor rendőrök elfojtották volna a fasizmust.
Nem csak a zsidózás veszélyes, hanem a csőcselékezés is, az egyik meg a másik sem visz sehová. Akármennyit nézek, sőt gondolkozom – extrém, véletlen, bárha olykor történelminek nevezett pillanatokon túl –, nem látok népet és csőcseléket egymástól megkülönböztethetően egymás mellett élni a hazának nevezett térben. Grósz Károlynak csőcselék voltam én is vagy ezredmagammal, méghozzá fasiszta, 1988. június 16-án. Mert nem tetszettem neki ott az utcán. Csőcselék volt nem is olyan régen a fél nemzet, s alig egy éve népfölkelő. (Korosztályom kicsit könnyebben úszta meg ezt a minősítést.)
Nem tetszik nekünk se minden, amit a nép (benne velünk) csinál, nem csinál, gondol, nem gondol, mond. Március végén kiderül, hogy mennyire tetszik a népnek, amit mi mondunk, csinálunk. Ha történetesen nagyon sokan választanak minket, olyan sokan, hogy senki nem nevezhet minket csőcseléknek, akkor sem nagyon szeretnék én minősíteni, mint egy Grósz Károly. Ha úgy adódik, ott szeretnék mászkálni az alkalmasint ellenszenvesen kiabáló tömegben, és szót érteni vagy veszekedni sorban, mindenkivel.
- Beszélő [6]