Az a kiterjedt válság, amit Sztálin és epigonjai maguk után hagytak, a pártállam szintjén többé már nem menedzselhető. A felismerés, amely tavaly Kelet-Európán söpört végig, a jelek szerint a Szovjetuniót sem kerülhette el. Az SZKP KB február eleji plénumán legalábbis nyomokban már fellelhető volt.
Óvatosan és visszafogottan fogalmazott ez a plénum, a robbanás küszöbén a saját túléléséhez próbált biztosítékokat teremteni az apparátus. Azoktól a kipróbált elvtársaktól, akiknek több mint a felük elmúlt már hatvanéves, és még 1981 előtt került be a vezető párttestületbe, másra aligha lehetett számítani. Ha valaki a közzétett felszólalásokban akarná tetten érni, hogy az SZKP áldását adta a többpártrendszerre, azt bizony csalódás érné. S minden nyíltság ellenére sem lehet tudni, hogy aközött a platformtervezet között, amit Gorbacsov előterjesztett, s amit végül a plénum jóváhagyott, végül is mik az eltérések. Hiszen jó néhány napba telt az is, míg végül az elfogadott változatot közzétették az újságokban.
Mindezek a megfontolások mérsékletre intenek, amikor a plénum eredményeit vesszük számba. Szó sincs arról, hogy a párt önként lemondana a hatalomról, miként a javasolt alkotmánymódosításból sem törölnék az SZKP vezető szerepét, csupán a kizárólagosságát enyhítik azzal, hogy más szervezeteket is belevesznek a megfogalmazásba. A fejlődés egy bizonyos szakaszán – mondotta Gorbacsov – elképzelhető, hogy a politikai pluralizmus pártok alapításához vezet. És akik hallgattak, akiknek ez a körültekintő megfogalmazás szólt, alighanem el is hitték, hogy van még idejük. Majd, valamikor, egyszer, szembe kell nézniük a kihívással.
Csakhogy az a pillanat már most van.
A Szovjetunió egyes köztársaságaiban egyre szembetűnőbb a hatalmi űr. A Baltikumban, a Kaukázuson túli köztársaságokban valóságos árnyékkormányként működnek a nemzetiségi tömegszervezetek. Azerbajdzsánban a központ a katonai beavatkozással a tényleges hatalomátvételt előzte meg. A nemzetek feletti apparátus, amelynek internacionalista lojalitását az biztosította, hogy a hiánygazdaság kedvezményezettjévé tették, többé már sem a privilégiumaiban nem bízhat, sem abban, hogy Moszkva képes megvédeni a helyi népharaggal szemben. Az SZKP bomlása már azt megelőzően megkezdődött, hogy ezt valamilyen formában deklarálni kellett volna. A kialakult helyzethez képest tulajdonképpen a plénum inkább késleltetni akarta a kelet-európai folyamatok visszacsatolását, semmint felgyorsítani.
Más kérdés, hogy a mondott szó betöltheti a társadalmi detonátor szerepét. Hiszen még közzé sem tették a platformtervezetet, az SZKP hivatalos stratégiai irányvonalát, a reformerek máris elkezdték értelmezni: vége a pártmonopóliumnak. Gorbacsov egyik tanácsadója pedig azt fejtegette, hogy tulajdonképpen a magántulajdon fogalmát sem kell olyan mereven értelmezni. Márpedig ez volt az az utolsó szalmaszál, amelybe Ligacsov és a KB konzervatívjai kapaszkodni próbáltak.
Egyre szemmel láthatóbbá válnak a törésvonalak a párton belül, széltében-hosszában. Vagyis a köztársasági szervezetek között éppúgy, mint a reformerek és a konzervatívok, az irányvonalakat megtestesítő vezető személyiségek között. Ligacsov és Sevarnadze a nyilvánosság előtt összeszólalkozik, a demokratikus platform, a reformkörök tömörülése nyíltan szakadással fenyegetőzik a plénum előtt, ha a konzervatívok akarata érvényesülne. A litvánok nem hajlandók a kompromisszumokra, nem vonják vissza kilépési határozatukat, s egyre nagyobb erővel tör felszínre az igény, hogy külön orosz kommunista párt alakuljon.
Gorbacsov érezhetően haladékot szeretne, legalább az immár megint csak előbbre hozott, június végére, július elejére tervezett pártkongresszusig. Ezért nyit utat – szavakban legalábbis távlatilag fogalmazva – a többpártrendszer felé, a hatalmi monopóliumról való lemondást ígérve, a radikálisok legfontosabb követelményének eleget téve. És ezért kerüli el az azonnali döntéseket, a nyílt erőpróbát, a konzervatívok, vagyis legalább legmarkánsabb képviselőik eltávolítását a párt hatalmi centrumaiból. A kompromisszum tehát ezúttal is kétoldalú.
De azt a vákuumot, amely a Szovjetunió irányításában jelenleg tapasztalható, ez még nem oldja fel. A központosított pártirányítás vissza már aligha állítható – a jelen szovjet körülmények között viszont többpártrendszerrel nem helyettesíthető. A pártok ugyanis nemcsak ideológiai, hanem nemzetiségi alapon szerveződnek, a demokratikus egyensúlyteremtés elképzelhetetlen, a Szovjetunió széthullása viszont annál valószínűbb, ha szabadjára engednék hatalmi birkózásukat. S ez az a perspektíva, amely a konzervatív pártapparátust újra összehozhatja a nemzetek feletti erőszakszervezetekkel.
Gorbacsovnak egy lehetősége maradt: a pártirányítás helyett az állami irányítás megerősítése. Kiépíteni az amerikai típusú elnöki hatalmat, kézbe venni azokat a jogköröket, amely pártoktól függetlenül lehetővé teszi számára az ország vezetését, a nemzetiségi erőkkel kötve rugalmas, és nem uniformizált kompromisszumokat az állami egység megőrzése érdekében. A plénumot követően érezhetően be is indult egyfajta sajtókampány, amely a központosított elnöki hatalom szükségességét bizonygatja. Hogy ez milyen is lenne, mekkora egyszemélyi hatalmat ruházna az államfőre, azt ma még csupán találgatni lehet, de talán már a héten kezdődő parlamenti ülésszakon pontosabb kép rajzolódik ki. Miként arról is, hogy milyen intézményesült garanciái lennének annak, hogy ez az egyszemélyi hatalom egy későbbi periódusban ne fordulhasson ismét diktatúrába.
- Beszélő [6]