Az a kiterjedt válság, amit Sztálin és epigonjai maguk után hagytak, a pártállam szintjén többé már nem menedzselhető. A felismerés, amely tavaly Kelet-Európán söpört végig, a jelek szerint a Szovjetuniót sem kerülhette el. Az SZKP KB február eleji plénumán legalábbis nyomokban már fellelhető volt.
Óvatosan és visszafogottan fogalmazott ez a plénum, a robbanás küszöbén a saját túléléséhez próbált biztosítékokat teremteni az apparátus.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 37 hét
10 év 10 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét
10 év 18 hét
10 év 19 hét
10 év 19 hét