A Szovjetunió széthullóban van. Nagyon valószínűtlen, hogy meg lehetne állítani ezt a folyamatot. Az erőszak nem mindenható, s még csak az sem olyan egyértelmű, hogy Oroszország erőszakot kívánna alkalmazni a róla leszakadóban lévő köztársaságokkal szemben. Sőt, továbbmegyek: még az sem egyértelmű, hogy Oroszország, a Szovjetunió mai vezetése megakadályozná ezt a folyamatot, ha tehetné. Múlt év márciusában, amikor Orosz szocializmus Közép-Európában című könyvemet szerkesztettem, a következőket írtam: „(…) talán Gorbacsov és a mögötte álló, vele szövetséges része a hadseregnek… – kell, hogy ilyen legyen, máskülönben nem lett volna lehetséges semmi radikálisan új még a retorikában sem, nemhogy a kivonulás Afganisztánból – arra a belátásra jutott, hogy nincs erős Oroszország, ha nem adják fel a birodalmat.” Azóta ez a gondolat, vagy ahogy ott neveztem, gyanú, számomra evidenciának tűnik. Hiszen Kelet-Közép-Európa országainak a birodalomról való leszakadását a szovjet vezetés nem keserű szükségszerűségként könyvelte el, inkább maga szorgalmazta. 1987-ig a következőket gondolta volna az ember – én legalábbis – Gorbacsov modernizálni akarja az Orosz Birodalmat; ezt természetesen annak szívében, Oroszországban kell elkezdenie; a szükségképpen nyugtalanságot okozó operációhoz a periférián nyugalomra van szükség; mindent meg fog tenni tehát azért, hogy a külső periférián is, a közép-európai szatellitállamokban, és a belsőn is, az Oroszországot körülvevő nem orosz szovjetköztársaságokban rend legyen. Erős kéz politikája a periférián, kísérletezés a centrumban, amihez maximális segítséget kap majd az apparátustól is: az is belátja, hogy modernizálásra szükség van, s Gorbacsov a rendetlenséget okozó peresztrojkával párhuzamosan azt is bizonyítja: nem gyengekezű cár.
1987 elején már kezdtem rájönni: tévedtem. Gorbacsov ugyan modernizálni akar, de fogalma sincs, mi az a peresztrojka. Nemhogy rendet nem kíván a periférián, hanem hozzájárul a rendetlenséghez. A gyanú, hogy ez így van, akkor merült fel bennem, amikor ellátogatott Csehszlovákiába. Mintha fel szerette volna piszkálni az országot Husakék ellen. (Hogy ilyesmire képes, az az elmúlt nyáron már egyértelmű volt: az NDK-ban szinte már nyíltan uszított Honeckerék ellen.) Pedig Gorbacsovnak már 1987-ben is tudnia kellett: ha a szatellitországok „fellazulnak”, ha a pártállam szorítása enged, akkor azokban a folyamat nem áll meg valamifajta „emberi arculatú szocializmusnál”; leszakadnak a birodalomról. S ha hozzáveszem ehhez, hogy a balti államok szeparatistáinak címzett, de az apparátusnak szóló dörgedelmek után mindig siet kijelenteni: „Erőszakot persze nem fogunk alkalmazni”, akkor muszáj azt mondanom: igenis tudatosan bomlasztja a birodalmat. Ha pedig Mihály cár ezt teszi, akkor nem egyedül teszi: azt azért nem tudom elhinni, hogy senki sem áll mögötte, sem hadsereg, sem belbiztonság. Én inkább azt hiszem, hogy mindkettő mögötte áll.
Miről is lehet szó?
Egyről nem. Hogy Gorbacsov és a mögötte állók ne orosz nemzeti érdekeket kívánnának képviselni.
Csak ezt valahogy másképpen teszik, mint kommunista elődjeik, akik szintúgy az Orosz Birodalom érdekeit viselték szívükön, nem pedig a nemzetközi proletariátusét. Persze, ha Alexander Szolzsenyicin most ezeket a sorokat elolvasná, még felháborodni sem tudna; egyszerűen nem értené, hogy mit beszélek. Hiszen Szolzsenyicin és más orosz patrióták szemében a kommunisták több mint hetven éve mást sem tesznek, mint sárba tapossák Oroszország becsületét, tönkreteszik az orosz kultúrát, meghurcolják az orosz nép legjobb fiait és lányait. Nincsen igazuk? Dehogyis nincs. Hát akkor én meg mit beszélek?
Milan Kunderának van egy esszéje, amely Közép-Európáról szól, a közelmúlt Közép-Európájáról. Ebben – természetesen – fő-, ha nem is címszereplő Oroszország, az orosz kultúra, amelyről azt állítja, hogy más, mint az európai. Mint mondja, nem tudja, hogy jobb-e, rosszabb-e, de más, nekünk idegen. Ebben az esszében arra a megállapításra jut, hogy a közép-európaiak és Szolzsenyicin álláspontját azért olyan nehéz összeegyeztetni, mert a Szovjetunió története kívülről nézve kontinuus az orosz történelemmel, belülről nézve viszont diszkontinuus. A bolsevikok tényleg tönkretették az orosz kultúrát, a bolsevikok tényleg sárba taposták a legszentebb orosz hagyományokat, de egyrészről érintetlenül hagyták, vagy ha pontosabb akarok lenni, egy rövid átmeneti időszak után helyreállították az orosz világnak azt az alapvető vonását, hogy teljességgel felülről építkezik, hogy az állam semmiféle teret nem enged semmifajta társadalmi autonómiának, másrészt megvalósították a cári birodalom legfőbb álmát: naggyá tették az Orosz Birodalmat. A második világhatalommá. Ez az utóbbi tény legitimálta a bolsevikok terrorját évtizedeken át. Az állam mindenhatósága nem volt új jelenség, ezt az oroszok mint adottságot megkérdőjelezetlenül tudomásul vették. Hogy pusztították az orosz kultúrát, ez csak segítette a legitimációt: nem tudott élni-létezni olyan orosz értelmiség, amely számon kérhetett volna bármit is a hatalmon. Mi közép-európaiak is jól tudjuk, hogy ott, ahol nincs demokrácia, ott csakis az értelmiség töltheti be a kritikai nyilvánosság funkcióját. Az orosz nép rabszolgasorsáért és nyomoráért csak egy kárpótlást kapott: az ő birodalmát rettegték Kelettől Nyugatig, Északtól Délig. Mi, európaiak, csodálkozunk talán azon, hogy ilyesmi legitimálhat egy szörnyű Leviathánt. De ha belegondolunk, hogy itt, Közép-Európában is, mi minden áldozatra (és szörnyűségre) vagyunk képesek, ha valós vagy vélt nemzeti érdekek forognak kockán, akkor tudomásul kell vennünk: más racionalitás is létezik és érvényes, mint a nyugati liberális demokráciáé.
Nos: mindaddig, amíg lehetséges volt az Orosz Birodalom világhatalmi státuszát az adott körülmények között fenntartani, semmi sem mozdult. A semmilyen szempontból sem lebecsülhető hruscsovi intermezzo (mégiscsak milliók szabadultak a lágerekből, s a világban mindazoknak, akik hajlandók voltak szembenézni a tényekkel, tudomásul kellett venniük, miféle birodalommal állnak szemközt) nem érintette a struktúrát; azért volt fontos, mert a karizmatikus vezér elhunytával a nómenklatúra csak úgy kormányozhatott, ha biztonságban érezte magát. A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére derült ki a tisztánlátóbbak számára – s ilyenekből bizonyára a szovjet hadseregben és az azt kiszolgáló hadiipari komplexumban volt a legtöbb, hiszen az volt a birodalom egyetlen modern szektora, hogy a technikai lemaradás veszélyezteti a Birodalom világhatalmi státuszát. Olyan személyt kellett a hatalomba juttatni, aki nem a tespedtség kontinuitását, hanem a modernizálást tette meg programjául. Gorbacsovot. A kérdés csak az, miként lehet ezt a kolosszust modernizálni.
A bolsevizmus végül is azért volt megoldás Oroszország számára, mert szovjethatalmat plusz villamosítást ígért. A szovjethatalom persze nem az volt, amiben az oroszok különbözni szerettek volna Európától, de mégis valami más volt, mint Európa, így vagy úgy mégiscsak szembehelyezkedés volt a közösség nélküli Európa individualista önzésével. Valami olyan volt, amit az oroszok nem a Nyugattól lestek el. Genuin termék. S ha nem az európai úton járva, mégiscsak sikerül villamosítani (modernizálni a termelést), akkor egyszerre teljesül szlavofilek és nyugatosok álma. Van orosz sajátosság is, s van modern Oroszország is. Nem olyan régen vált világossá, hogy a megoldás hosszú távon nem működik. A sajátos nem volt igazán orosz, a modernizálás nem volt igazán hathatós. Új kísérletbe kellett fogni. Modernizálni kell, persze lehetőleg orosz úton.
S talán Gorbacsov fejében ez motoszkált: Hogy mi lenne a modernizálás orosz úton, senki sem tudja. Az sem lenne olyan rossz, ha Oroszország modern nyugati típusú országgá válnék. Erre a birodalmi keretek teljességgel alkalmatlanok; még akkor is alkalmatlanok lennének, ha nem főképpen azzal kellene foglalkozni, hogy a centrum kordában tartsa a perifériát. Menjenek hát, isten hírével. S ha egyáltalán van olyasvalami, mint sajátosan orosz modernizáció, még az is inkább elképzelhető akkor, ha magunk vagyunk. A genuin orosz kultúra életre keltésének például, ha egyáltalában életre kelthető, sokkal nagyobbak a sanszai, ha Oroszország Oroszország, nem pedig az egymást gyűlölő népek testvéri szövetsége.
Csak egy kérdés maradt hátra. Hogyan lehet, orosz vagy nem orosz úton, modernizálni Oroszországot? Hogy milyen a modern orosz út, nem tudható. Hogy milyen a modern nyugati út, azt tudjuk. A lényege: a legkülönfélébb társadalmi autonómiákra épül. Be kellene hát vezetni ezeket az autonómiákat. Meg kellene mindenkinek parancsolni, hogy többé ne akarjon parancsra cselekedni, legyen kezdeményező. Gorbacsov okos ember. De ha csak fele ennyi esze lenne is, tudná: a glasznoszty fából vaskarika. A fenti parancs önellentmondás. Az egyetlen megoldás tehát: szétrázni a mindenkit gúzsba kötő struktúrát. Aztán lesz, ami lesz. Csak tökkelütött európai racionalisták hiszik, hogy az ember szabadnak születik. Az ember nem születik szabadnak. Az európai ember kétezer év alatt szabaddá tette magát, de még ez is igen merész állítás, ha nem hunyjuk be a szemünket a szabadságtól való félelemben születő ilyen-olyan európai fundamentalizmusok előtt.
Nem hiszem, hogy a sztálini vagy a brezsnyevi struktúra regenerálható lenne: az apparátus elvesztette önbizalmát, támogatni pedig már az az inercia sem támogatná, amely a brezsnyevi „pangás” utolsó éveiben még fenntartotta a régi struktúrát (Ez persze nem jelenti, hogy az apparátus holnap ne tehetne kétségbeesett kísérletet a tegnapelőtt helyreállítására – ideig-óráig talán sikerrel is.) Éppenséggel a hadsereg is megpróbálhat rendet csinálni, de sem azt nem hiszem, hogy erre hivatottnak erezné magát, sem azt, hogy sikerrel járna. S ha lebomlik az orosz Leviathán – mintha ez történne –, végül is bármi bekövetkezhet. Valószínűleg jön valami hosszan tartó, lassú széthullás, s közben százfajta kacskaringón keresztül, s csak reméljük, hogy minél kevesebb véráldozat árán talán-talán a civil társadalom lassú kiépülése. Abban nem hiszek, hogy ez lenne minden emberi társadalom inherens trendje. De az európai típusúban ez rejlik benne, s bizonyos értelemben Oroszország azért csak Európa. Hogy végül is aztán mire lesz képes, azt csak az mondhatja meg, akit jóstehetséggel áldott meg a teremtő.
- Esszé [6]