A Vámház körúton, az 5-ös számú ház homlokzatán, a Vasedény-bolt bejárata mellett hónapok óta egy kibontott falrészlet kelti fel a pesti járókelők figyelmét. Tíz centiméter mélyen, egy másfélszer egyméteres területen a téglafal ki van bontva. A hiány feltűnő, még akkor is, ha nem tudjuk, mi az, ami hiányzik. A falból gondos kezek kiemelték ifj. Horthy István emléktábláját, amelynek maradványa szinte észrevétlenül vészelte át az elmúlt fél évszázadot. 1945 után a hatóság által kirendelt kőműves a hatástalanítás kényelmesebb módját választotta: fizikailag nem tüntette el az emléktáblát, csak lefaragta a feliratot és az ábrázolást. Így az emléktábla jelentésétől megfosztva, szimbólumként kioltva, de fizikailag jelen maradt a térben. Az emlékműmaradvány mintegy zárványként tokozódott be a város szövetébe, a szimbolikus és fizikai térbe.
A Kiskörút ezen szakasza valóságos tárháza a huszadik századi politikai célú átkereszteléseknek. A Vámház körutat 1915-ben a katonai szövetségi politika alakulásának megfelelően Ferdinánd bolgár cár útnak (folytatását, a Múzeum körutat pedig Mehmed szultán útnak) keresztelték át. 1919-től újra a Vámház körút felirat került a házfalakra, 1942-ben az orosz fronton hősi halált halt pilóta, ifj. Horthy István lett a névadó, 1945-ben ismét Vámház körút, 1946-tól pedig a Budapest felszabadítását (bevételét) irányító szovjet marsallról, Tolbuhinról nevezték el. Régi nevét 1990-ben kapta vissza.
Kultuszmaradványok
A keleti fronton bevetés közben 1942-ben repülőbalesetet szenvedett ifj. Horthy Istvánnak a dinasztikus terveket dédelgető apjáéhoz hasonló kultusza már nem bontakozhatott ki, bár ennek mutatkoztak jelei. Az országgyűlés a kormányzóhelyettes emlékének és a nemzet hálájának megörökítéséről szóló 1942. évi XX. törvénycikkben elismerve, hogy „a nemzet nagyjainak emlékezetét mulandó emberi alkotásoknál maradandóbban őrzi a nemzet tudatába beleszövődő hála és kegyelet, mégis, hogy az emlékezetnek ébren tartó és követésre sarkalló látható megörökítése is legyen”, elrendelte, hogy az országban bárhol emelendő hősi emlékműveken – mintegy „primus inter pares a hősi halottak seregében” – a „Kormányzóhelyettes Úr Ő Főméltósága neve is megörökíttessék”.1
Ifj. Horthy István neve első alkalommal az Andrássy-laktanyában álló hősi emlékműre került fel, amely az első II. világháborús hősi emlékmű volt Budapesten. Az emléktábla arról emlékezett meg, hogy az emlékművet annak idején a kormányzóhelyettes avatta fel, aki maga is hősi halált halt. Ezt követték további emlékállítások: domborművet avattak a budapesti Albrecht-laktanya hősi emlékfalán, mellszobrot állítottak az újpesti Horthy István Hajóslaktanyában és a szolnoki aeroszövetségben, a siófoki jachtklubban stb.
A Horthy Miklóssal és családjával kapcsolatos szobrokat, emléktáblákat 1945 után eltüntették. Olykor egy részletvonatkozás is elegendő volt ahhoz, hogy egy emléktábla nemkívánatossá váljék. Így járt például Budapesten a Bazilika főbejáratánál az 1938-as eucharisztikus világkongresszus emlékére elhelyezett kő dombormű, Madarassy Walter munkája, amelyen többek között a rendezvény fővédnöke, Horthy Miklósné is látható volt, amint térdelve magához veszi az oltári szentséget. A dombormű befalazva vészelte át a szocializmus évtizedeit, s csak néhány éve, a Bazilika felújításával vált újra láthatóvá.
Horthy Miklós kormányzó a baleset után Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművésztől rendelt nagyszabású emlékművet a fiának. A számos alkalommal megcáfolt, de mégis újra és újra felbukkanó legenda szerint erre a felkérésre született volna a Gellért-hegyi Szabadság-szobor, csak a nőalak akkor még olajág helyett egy repülőgép propellerét tartotta a kezében.2 Az élelmes Kisfaludi – így a legenda – a háború után a szovjeteknek is eladta a tervet, immár felszabadulási emlékműként.3 Ez azonban tévhit: a készülő Horthy-szobor alakjai 1945-ben megsemmisültek, de a kompozíció fotója fennmaradt: ezen egy törött légcsavart tartó, alázuhanó férfialak, valamint a pilótaruhás ifj. Horthy István látható. Ennek az emlékműnek – az alkotó személyén kívül – semmi köze sincs a későbbi felszabadulási emlékműhöz. A helyszín sem a Gellért-hegy, hanem a Horthy Miklós- (Petőfi-) híd budai hídfője lett volna, amit 1943-ban a Tabánra módosítottak, a terv befejezése azonban a háború előrehaladta miatt nem valósult meg.
Kisfaludi egyedül létrejött Horthy-emlékművét Siófokon, a jachtklub parkjában állították fel 1943-ban. Az Ad astra (A csillagok felé) címen ismert szobor egy földgömbön álló, szívére szorított kezekkel az ég felé forduló ifjú alakjából állt.4 A kőszobor fejét 1945-ben leverték, majd az egész eltűnt, egyesek szerint a szovjet csapatok vihették magukkal. 2002-ben Siófok fideszes polgármestere kezdeményezte a kulturális miniszternél, hogy a Horthy-szobrot is vegyék fel arra a műkincsjegyzékre, amelyen az Oroszországtól visszakövetelt kulturális javak szerepelnek, ugyanis elterjedt, hogy Kisfaludi művét valaki látta Moszkvában, s a város szeretné újra felállítani a szobrot vagy annak másolatát. A moszkvai megtalálás alaptalan híresztelésnek bizonyult, ezért 2002-ben felásták az egykori jachtklub területét, hátha ott van elásva a ledöntött szobor, de csak a talapzatát találták meg.5
Kisfaludi harmadik Horthy-emlékműterve Szolnok főterére, egy 1942-es meghívásos pályázatra készült.6 A pályázatot azonban nem ő nyerte meg, hanem Vastagh György, akinek a műve hasonlóképpen mostoha sorsot szenvedett. Az emlékmű a kormányzóhelyettes pilótaszobrából és egy mellékalakból, egy koszorút elhelyező szűrös parasztember figurájából állt. Az 1944. március 19-ére kitűzött szoboravató a németek bevonulása miatt váratlanul elmaradt, s az emlékművet később sem avatták fel. A bronzszobornak 1945 után nyoma veszett, a lehajtott fejű magányos kőfigura azonban, amelyet a szolnoki köznyelv azóta is csak „búsuló juhász” néven emleget, 1949-ig a helyén maradt, amikor is áthelyezték a katonai temetőbe, ahol egy második világháborús emlékmű része lett.7
A legutolsó Horthy-emlékmű helyszíne Észak-Erdély lett volna, amelynek visszacsatolását követően az ország legmagasabb pontját képező Nagy-Pietrosz nevét Horthy Miklós-csúcsra változtatták. A kormányzóhelyettes halálát követően Máramaros vármegye közgyűlése úgy döntött, hogy a Horthy-csúcson állítanak emlékművet Horthy fiának. A megbízást Galántai Fekete Géza szobrászművész kapta, aki a felkelő nap sugarában repülő sast ábrázoló bronzreliefet készített. 1944 júliusában a kész művet a hegy melletti Borsa községbe szállították, az emlékmű leleplezéséről azonban már nincs hír, a szovjet hadsereg előrenyomulása miatt valószínű, hogy már nem került rá sor.8
Az apa-fiú motívum összekapcsolása a budapesti utcaelnevezésben is felfedezhető. A Vámház körút kiválasztásának az lehetett a szimbolikus oka, hogy az átkereszteléssel egy összefüggő útvonal keletkezett, amely a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond) körtértől indult ki, a Horthy Miklós (Bartók Béla) úton át, a Ferenc József- (Szabadság-) hídon átvezetve az Ifj. Horthy István körútban folytatódott.9
A nagyméretű kő emléktábla 1944-ben utcanévjelző táblaként került a kiskörúti ház falára. Hogy milyen felirat és ábrázolás volt rajta, arról szinte semmit sem lehet tudni. A tábla alján egy kisméretű fejprofil levésett maradványa azonban ma is jól kivehető. Az eltüntetés dátumáról sem tudunk sokat, 1947-ben még a helyén lehetett, ugyanis a Szabad Művészet 1947. július–augusztusi száma az eltávolításra javasolt budapesti szobrok és emléktáblák között említi ezt az emléktáblát is.10
A domborműves emléktáblát Szomor László szobrászművész készítette. (A művész gyorsan alkalmazkodott: öt év múlva már a Tanácsköztársaságot dicsőítő kő domborművön dolgozik, amely pár száz méterre a Horthy-domborműtől, a Belgrád rakpart 5. szám alatti vízirendőrség – ma a Fővárosi Ügyészségi Nyomozóhivatal – épületén módosítva ma is látható: a zászlót vivő matrózok fölül csupán a sarló-kalapácsot és az ötágú csillagot vésték ki.)
A Horthy-emléktábla síkba visszafaragott domborműve plasztikailag is érdekes képződmény: egy „negatív” dombormű. Nem meglepő, hogy ez a különös várostörténeti-szobrászati töredék felkeltette az emlékművek iránt oly fogékony fiatal művészpáros, a Kis Varsó (Gálik András és Havas Bálint) érdeklődését.
Maradványkultusz
A Kis Varsó munkásságában központi szerepet játszanak a szobrászati maradványok, nagyvárosi kulturális-mediális töredékek, a kollektív emlékezet diffúz maradványai. A köztéri szobrászatot metaforának tekintik, amely alkalmas olyan változó tartalmak modellezésére, amelyek a valós és a szellemi tér, a személyes tapasztalat és a nyilvánosság viszonyának kérdéseit feszegetik.
„Városszobrászati” munkásságukból előzményként megemlítendő a Márvány utca című munka, amelynek során egy a húszas években tiszti lakóháznak épült budai ház homlokzatáról készítettek szilikonmásolatot. Az egy az egyes méretű, a kapuzat fölött fekvő, rohamsisakos katona aktdomborművével díszített homlokzatlenyomatot a Műcsarnok Áthallás című kiállításán mutatták be 2000-ben. A hatalmas térben az óriás gumireliefet drapériaszerűen lógatták le a falról. „A láthatatlanságból akartuk kiemelni a homlokzat képét és átemelni egy olyan közegbe, amely monumentalitásával felnagyítja ennek a látványnak az emlékműszerűségét.”11
A Kis Varsó témakezelését nem a lineáris történelemszemlélet, hanem a szinkronitás jellemzi. Az előképeket a jelen állapot részének tekintik, amelyek a kortárs művész számára feldolgozhatók, továbbgondolandók. Ennek jegyében született a legfontosabb munkájuk, a 2003-as Velencei Biennáléra megvalósított projekt, a Nefertiti teste, amelynek során a berlini Egyiptomi Múzeumban őrzött világhírű fáraónő-fejet egy bronztesttel egészítették ki.
A műalkotások appropriációjának, új életre keltésének jegyében zajlott a Horthy-emléktábla kiemelésével párhuzamos projektjük, a Monument contra Cathedral is, amely során Somogyi József 1965-ben Hódmezővásárhelyen felállított Szántó Kovács János-szobrát „hozták új helyzetbe”, elszállítva azt az amszterdami Stedelijk Múzeum Time and Again kiállítására, és ezzel kiváltva a hazai képzőművészeti élet egy részének értetlenségét és tiltakozását.12
2004-ben a Kis Varsó meghívást kapott Hágába a Giants – European Conversation-pieces című kiállításra, amelyre tizenkét művészt invitáltak meg az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országokból.13 A kiállításon a budapesti Horthy-emléktábla kiemelésével és új kontextusba helyezésével vettek részt. Hága számukra szimbolikus hely – a kulturális javak háborús védelméről szóló nemzetközi szerződés, a Hágai Egyezmény megkötésének színhelye – volt, ezért választottak egy olyan munkát, amely tematikailag kapcsolódik a holland fővároshoz.
A kiállított mű a Deserted Memorial (Elhagyott emlékmű) címet kapta. A cím arra utal, hogy az emléktábla elveszítette a funkcióját, másrészt áthallás érezhető benne az egyik legsúlyosabb katonai bűncselekményre, a dezertálásra is. Az áthallás feszültséget ébreszt, hiszen ifj. Horthy István egyáltalán nem dezertált, sőt kormányzóhelyettesi megválasztását követően – főhadnagyi rendfokozatban – önként jelentkezett frontszolgálatra. Egyéni tragédiája így még inkább hősi dimenziót kap, a „haza oltárán önmagát feláldozó kötelességteljesítés mintaképe lett” – ahogy az emléktörvény indoklása fogalmaz. Áldozathozatala azonban hiábavaló volt, s a történelmi fordulatnak köszönhetően a kultusza (a hősi tett erkölcsi példaként való elfogadtatása) is rendkívül rövid életűnek bizonyult. Mintha a cím arra utalna: nem a katona dezertált, hanem a hőst hagyta cserben a kultusza. A sors történelmi fintora, hogy a „nemzeti hős” köztéri kultusza helyébe a győztes ellenség tábornokának „idegen” kultusza lépett, amely ugyanúgy átmenetinek bizonyult. A rendszerváltozást követően azonban fel sem merült, hogy a Horthy név kerüljön vissza a házfalakra, és senkinek sem jutott eszébe, hogy az egykori emléktáblát kiemelje a felejtésből, pedig a Horthy-kultusz köztéri újjáélesztésére történtek kísérletek.14
A mű interpretációja során ezeknek a háttér-információknak, a történeti narratíva ismeretének valószínűleg csak számunkra van jelentősége. A kiállítás holland rendezői és a közönség számára az emléktábla-maradvány vélhetően csupán úgy jelent meg, mint valami távoli történelmi-archeológiai lelet, amely azonban fizikai (plasztikai) töredékességében magán hordozza a kelet-európai történelem megpróbáltatásait.15
A műtárgy „régészeti lelet”-jellegét erősíti, hogy a rajta lévő egykori ábrázolásról nem tudunk semmit – sem fotó, sem leírás nem lelhető fel róla. A Kis Varsó célja nem is a rekonstrukció, hanem a reflexió, a megszokott kontextusból való kiemelés volt. Azzal, hogy feltárták az emléktábla maradványát, kiemelték azt a hétköznapok világából, és egy pillanatra tudatosították az emlékállítás és a felejtés paradoxonját, a mulandóság és maradandóság Janus-arcúságát. E kettős természetet tükrözi az emléktábla sorsa: eredeti célja – mint minden emlékjelnek – az örök időkre szóló emlékeztetés volt (ezért kellett ’45 után eltűnnie), fizikai megmaradását mégis a felejtésnek köszönheti – annak hogy elfeledkeztek róla, mi is volt valójában.
Hágában az emléktáblát a kiállítás színteréül szolgáló parkban emlékműszerűen – sztéléként – állították fel. A falsíkból kiragadott reliefmaradvány körplasztikaként való térbe állítása a mű idézetszerűségét erősítette. Előtte egy fapadot helyeztek el, amely maga is sajátos helyzetű „műtárgy” volt, egy fiatal lengyel művész, Pavel Althamer alkotása a holland Kröller–Müller Múzeumból. Az installáció így két furcsa státusú műtárgy köztéri dialógusát is jelentette. Egy vissza-„műtárgyiasított” emléktábla folytatott „párbeszédet” a profán térbe funkcionálisan visszaszármaztatott múzeumi műtárggyal. A Kis Varsó ezzel a művel elnyerte a kiállítás nagydíját, a Hague Sculpture Orange Awardot.
Azzal, hogy az emléktábla-maradvány beemelődött a kortárs művészet szférájába, muzealizálódott, műtárgypiaci értéke lett. A Kis Varsó szerint azonban „a mű része a mű helye is”, ezért az eredeti állapotot hamarosan helyreállítják. A műalkotássá átlényegített kőlapot visszaépítik a falba és levakolják, különös esetét képezve a várostörténet művészi reflexiójának, az emlékezés és a felejtés problematikájának.
Jegyzetek
1 A rendelet kései végrehajtását, a kultusz helyi újjáélesztését fedezhetjük fel Veszprémvarsányban, ahol az 1989-ben emelt második világháborús emlékművön a település hősi halottjai között feltüntették ifj. Horthy István kormányzóhelyettes nevét is.
2 A legenda részletes cáfolatát adja Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1989. 51–6.
3 Ezt a tévhitet erősítette többek között Jancsó Miklós 1999-es filmje, az Anyád! A szúnyogok is.
4 A mű eredetileg nem Horthy-emlékműnek készült, Kisfaludi még a húszas években készítette. A mű bronzváltozata a Kerepesi úti temetőben ma is látható, ez lett az 1975-ben elhunyt szobrász síremléke.
5 http://www.balatonpress.com/reszletez2.php?ID=28454 [3]
6 Ifj. Horthy István megkülönböztetett tiszteletnek örvendett Szolnokon, Horthy Miklós szülőmegyéjének székhelyén. A kormányzóhelyettes emlékére a város főterére tervezett szobron kívül 1943-ban portréfestményt avattak a vármegyeházán (alkotója Boldizsár István), domborművet állítottak a Tisza-parti raktárház épületén, 1944-ben pedig mellszobrot avattak az aeroszövetségben.
7 Ez a ritkaságszámba menő mementó az egyik első magyarországi II. világháborús emlékmű, amelyet nem a győzteseknek, hanem a vesztesek áldozatainak állítottak. Bővebben lásd Cseh Géza: A béke útjelzői. II. világháborús magyar és német hősi sírok a szolnoki temetőben. Jászkunság, 1990. 3. sz.
8 Hírek. Pest, 1944. július 24. 4.
9 Csepelen hasonló módon, a Horthy Miklós (ma Ady Endre) úthoz csatlakozó egyik utat nevezték el ifj. Horthy Istvánról.
10 Művészeti hírek. Szabad Művészet, 1947/7–8, 128.
11 Gács Anna – Páldi Lívia (szerk.): Kis Varsó. Budapest, Műcsarnok, 2003. 76.
12 Az esetről lásd: Mélyi József: A Szántó Kovács-ügy. Élet és Irodalom, 2005/3; valamint Spengler Katalin: Meggyalázott szobor? Műértő, 2005/2, 4.
13 A kiállításról lásd: Hock Beáta: Theme within the Theme. Praesens, 2004/3. 29–33.
14 Horthy Miklós történelmi megítélése az elmúlt másfél évtizedben árnyaltabbá vált, a társadalom többsége számára azonban a Horthy név továbbra is negatívan cseng, s ez beárnyékolja a fia emlékét is. A rendszerváltozást követően a Horthy-család köztéri kultusza csak igen szűk körben éledt újjá. Horthy Miklósnak ma egyetlen szobra áll Magyarországon, egy portrészobor a kenderesi Horthy-kastély parkjában, amelyet az újratemetés alkalmából állítottak (Domonkos Béla, 1993). 2004-ben Nagykőrösön akartak szobrot állítani, de végül az önkormányzat elállt a szándéktól. Nagy feltűnést keltett, amikor 2001-ben a Pest megyei Pátyon – 1945 óta első ízben az országban – utcát (közt) neveztek el róla. Az elnevezést Horthy mai hívei oly nagy fegyverténynek tekintik, hogy az elnevezés évfordulóján a Horthy Miklós Társaság megemlékezést szokott tartani a helyszínen. (Képes beszámoló: www.horthy.hu [4]) Ifj. Horthy István egyetlen szobra a gödöllői Királyi Kastély parkjában található, amelyet a kastélymúzeum állított egy tervezett portrégaléria első darabjaként a kilencvenes években Gách György szobrász-pilóta 1942-es művének felhasználásával. Mind a kenderesi, mind a gödöllői szobrot az évfordulókon rendszeresen koszorúzzák.
15 A mű jelentésének a történeti narratívától való elvonatkoztatása és az általánosság szintjén való megértése tükröződik a zsűri értékelésében is, amely szerint a Kis Varsó nyertes munkája „összekapcsolja a régit és az újat, elmereng a (politikai) dicsőség és a (kulturális) pusztulás fölött, és arra készteti közönségét, hogy a melankólia és az állást nem foglalás közti választóvonal törékenységéről elmélkedjen”.
- MűBudapest [9]