„A személyek elleni tüntetés nem lehet a demokratikus átalakulás eszköze…” – nyilatkozta Magyar Bálint (Magyar Nemzet, február 16). Holott, éppen ellenkezőleg, a személyek elleni tüntetés is lehet a demokratikus átalakulás eszköze. Lássuk, hogyan és miért.
Amikor bejárta a hír Tiszaszederkényt, vagy ahogy magyarították, Leninvárost, hogy az „elődpárt” legismertebb politikusa, a még tavalyi értelemben szocialista Grósz Károly fellép a helyi televíziós vitában, a rendőrségnek a felkészülés természetes kötelessége volt. Van olyan vélemény, hogy azért, mert Grósz Károly úr országgyűlési képviselő. Annak mintájára, hogy bizonyos köztisztségek betöltése különleges mentelmi előjogokkal jár, egyeseknek friss jogérzékük azt diktálja: Grósz Károlyt, a választott képviselőt, jobban meg kell személyében védeni, mint egy képviselőjelöltet. Pedig ha egy utolsó senki, akkor sem szabad útját állni és köpködni rá.
A felkészülés nyilván valamiféle terepszemlét kíván. Az út, amit biztosítani kell, ötven- vagy százegynéhány méter. Az idő oda és vissza jól behatárolható: a gépkocsiból az épület nem több öt percnél. Lövésre, hajigálásra nem kell számítani; a feladat nem megoldhatatlan. Grósz Károly híveit beláthatóan nem kell jó előre szétválasztani az ellene feltehetőleg tüntetőktől, s minthogy a helyszínt és az időpontokat tekintve az egész jelenetsor kiszámítható, a kívülállók se panaszkodhatnak nagyon a zaj és a csődület kényelmetlenségei miatt.
Politikailag viszont tagadhatatlanul kényes a feladat. Megeshet, a leninvárosi rendőrségen ma még szeretik az MSZMP-t. Ettől még előnyös lehet Grósz Károlyt kitenni némi „újfasiszta” lökdösődésnek. De ha nem szeretik, akkor is legalább három politikai meggondolás szól amellett, hogy ne álljanak a helyzet magaslatán. Az első ugyanaz, mint az előbbi, de most a haladóbb utódpárt modorában, esetleg Baló úr objektivitásával: lám, mindenütt a jobboldali veszély. A második az ellenzék lejáratása, a harmadik meg, holmi gumibotozásokkal szembeállítva, a rendőri be nem avatkozás terjedni látszó jelszava. De mindezek a politikai csábítások semmit sem változtatnak azon, hogy itt a közhatalom rendőri feladata világos.
Az, hogy az MDF helyi csoportja bejelentette, ettől eddig tüntetést szervez, amiért felelősséget vállal, részben egyszerűbbé teszi a rendőrség dolgát. Egy elfogadhatóan teljes és helyesen megfogalmazott alkotmány szerint egy ilyen bejelentésnek nem az az értelme, hogy a szólásszabadság utcai gyakorlásához engedélyt adjon a hatóság. A jog éppen abban áll, hogy nincs felhatalmazása engedélyezésre vagy tiltásra. Ugyanakkor, ha valahol, hát a szólásszabadság alkotmányos jogának utcai gyakorlásánál biztosan szükség van a hely, az idő, a mód szabályozására. Ez egyrészt valamiféle nélkülözhetetlen összehangolása a közterület „rendeltetésszerű használatainak”: a közügyekről folytatott szabadtéri eszmecserét egyeztetni kell a kívülállók prózaibb vagy másféle érdekeivel. Másrészt két tüntetés, két vita általában nem fér meg egy helyen. Nagy tapintat és arány érzék kell ahhoz, hogy a rendőrség kialakítsa azt a sajátos forgalomirányítást, amely nem rejtett cenzúrája a politikai vélemény kifejezésének. A törvénytisztelő rendőrnek nem szabad megsértődnie, ha a polgárok kellő gyanakvással vizsgálják a megoldásokat.
Mégis, a szervezők a bejelentéssel kötelezettségeket vállalnak. Mivel sok a zűrzavar akörül, hogy miben kell állnia felelősségüknek, nézzünk egyszer komolyan szembe azzal a gondolattal, hogy aki utcára vitte az embereket, vigye is haza őket. Furcsa lett volna, kezdjük ezzel, ha az MDF csoportja felnőtt, belátóképességükben nem korlátozott emberek nevében megígéri, hogy a tüntetés békés lesz. Tüntetünk vagy sem, a törvényeknek általában magától értetődően engedelmeskedünk. Az viszont, hogy a demonstráció általános hangneme ezen túlmenően „békés” lesz-e vagy izzóan szenvedélyes, hogy jelszavai józanok-e vagy meggondolatlanok, netán helyesek-e vagy helytelenek, nem vethető alá hatósági elbírálásnak. Amit csakugyan megígérhetnek a szervezők, és szép tőlük, ha ezt megteszik, az a közrend fenntartásának és bármely törvénysértés elkerülésének hangsúlyozott segítése. Ez nem azonos azzal a mókás ötlettel, hogy önkéntes rendezők magukra vállalják a rendőri biztosítás kötelességeit, „nem kérik” az erre a szolgálatra kiképzett hivatásos rendőrök munkáját. Egy jogállamban ilyesmit nem lehet sem kérni, sem jóváhagyni. Bele kell ebbe jönnünk, hiába.
Végül nézzük meg, hogyan kell alakulnia egy személy elleni politikai tüntetésnek a gyakorlatban. A hisztériára válaszoló rendőri hisztéria elkerülése először is azt kívánja, hogy a szolgálatot teljesítők állandó kontaktusban legyenek az összes érintett féllel. Kezdve azzal, hogy az MSZMP helyi képviselőivel tisztázható, pontosan hova fut be az autó, ahonnan azután abszolút biztonságosan be lehet sétálni a stúdióba. Folytatva azzal a művészettel, ahogy a képzett rendőrtiszt figyelmeztetni tud időben a jogsértés veszélyére, majd esetleg tenyére; lehetőleg a hangadók egyetértésével. Szükség van bizonyos ünnepélyességre, hogy még a gyanúja is eltűnjön a kétértelmű helyzeteknek. Nem csupán erkölcsi kötelesség ilyenkor a félreérthetetlen együttműködés a rendőrrel az események teljes időszakában, tehát a bejelentett „záróra” után is. Azok az alapelvek késztetnek erre, amelyekből polgárjogaink következnek.
Nem tudom, valójában mi történt. A képernyőn úgy látszott, az MDF rendezői tartják vissza a féktelenkedőket, rendőr sehol a láthatáron. De ha leszámítjuk ezt az érthetetlenül szabadjára engedett rövid fejleményt, nos, a fizikai félelemkeltés, a veszély bizonyára csak akkora volt, amit el kell viselnünk egy modern demokráciában. Nem az a kérdés, hogy a szitkozódás vagy a hűvös érvelés a jobb politika. Az sem, hogy az elemi felháborodás ilyen megnyilvánulásai biztosító szelepként nélkülözhetetlenek-e bizonyos esetekben. Még csak arra sem hivatkozom, hogy ez a legolcsóbb fórum, s hogy az állami igazság kuratóriumában aligha kapnának teret ilyen gondolatok. A lényeg az, hogy bárki hallathassa hangját a közügyek megvitatásában, mégpedig azon a módon, amit a legjobbnak tart.
- Belföld [6]