A 2004-es kémiai Nobel-díjjal kitüntetett Avram Hershko a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásán a következőket mondta: „Nagy felfedezésekhez nem mindig kell hipermodern laboratórium...” Valóban, jól képzett kutatók nélkül a legjobban felszerelt kutatóintézet is csak annyit ér, mint egy gazzal benőtt külvárosi gyártelep. Vajon a magyar származású kutatók teljesítményére méltán büszke politikusaink gondolnak-e erre az elismerő kitüntetések átadásának magasztos pillanataiban, vagy legalább akkor, amikor a felsőoktatás jövőjéről döntenek? Kötve hiszem, különben csak tennének valamit a magyar természettudományos képzés eróziójának megakadályozására.
A rendszerváltás óta eltelt időszak a szakpolitika ámok- és a felsőoktatás vesszőfutását hozta. Az egyetemek és főiskolák a nagypolitika erőterében négyévente átfogalmazott „hosszú távú stratégiai koncepciók” fogságában próbálnak talpon maradni. Egyre reménytelenebbül, hiszen gyakran az egy kormányzati cikluson belül is egymásnak ellentmondó elvárásoknak nem tudnak megfelelni.
A következetlenségek számos példája közül elég, ha a tandíjkérdést említem. A tandíj bevezetését még az Antall-kormány alatt fogadta el a parlament. Fodor Gábor minisztersége alatt be is vezettek egy szimbolikus összegű tandíjat, amit a következő kormány azonnal eltörölt. A kérdés azóta nem került napirendre, pedig Mádl Ferenc 1993-ban elmondott indoklása semmit sem vesztett érvényéből. Sőt! A felsőoktatás kizárólag állami forrásokból nem tartható el. „Amellett, hogy ez [a tandíj – a szerző] a felsőoktatás jelentős forrása lehet, egyben meghatározó struktúraalakító és hatékonyságbefolyásoló tényező is lesz.” Nem lett! Érdemes megemlíteni, hogy egyes számítások szerint a közben jelentősen felduzzasztott intézményrendszer állami támogatása az 1980-as évek végéhez képest mára reálértéken 30-40%-ra zsugorodott.
A helyzet átfogó elemzése helyett csak a legsúlyosabbnak vélt problémák közül szemezgetek. (Sajnos van miből!) Kezdve az intézményrendszer mindenféle hosszú távú koncepciót nélkülöző bővítésével. Az elmúlt másfél évtizedben főiskola- és egyetemalapítási láz lett úrrá az országon, amit nem a valós igények, hanem elsősorban a helyi politika ambíciói motiváltak. Minden nagyobb város saját egyetemet vagy főiskolát akar. Váljunk tudásközponttá! – szól a jelszó, és a helyi politikus népszerűségi indexe nőni kezd. Sok esetben azonban az új intézmény szakmai színvonala, finoman szólva, megkérdőjelezhető. Ez azonban „elenyésző” probléma ahhoz képest, hogy az intézményrendszer erősen túlméretezetté vált. 2004-ben annyi gyerek kezdte el az általános iskolát, ahány hallgató a felsőoktatási tanulmányait. Pár év múlva minden középiskolásnak tovább kellene tanulnia, majd 2-3 diplomát szereznie ahhoz, hogy a felsőoktatás kapacitása ki legyen használva. Persze csak papíron, mert valójában a jelenlegi infrastruktúra már 2000-ben is alkalmatlannak bizonyult az akkor megnövelt hallgatói létszám befogadására.
A fejlesztések elmaradása masszív finanszírozási problémákkal társult, aminek megoldására az egymást követő kormányok nem sokat tettek. A 90-es évek közepén valaki kitalálta az optimális hallgató–oktató arányt, mondván, azért van deficit, mert túl kevés az egy oktatóra eső hallgatói létszám. Bár az állítás megalapozottsága enyhén szólva kétséges, az elmúlt években jelentősen javult ez a mutató. Ma már sok helyen a hallgató–oktató arány nagyobb, mint a középiskolákban a diák–tanár arány! Ennek ellenére a hiány tovább nőtt. A jelenlegi támogatási rendszerben ugyanis a „minél több hallgató, annál nagyobb deficit” elv érvényesül, mert a megállapított fejkvóták köszönőviszonyban sincsenek a képzés költségeivel.
A normatív finanszírozás bevezetése ügyes trükk volt. A felsőoktatás működtetésére fordított kiadások zuhanó szintje mellett el lehetett játszani, hogy egy komoly finanszírozási reform van kialakulóban. Ráadásul sikerült megosztani a felsőoktatást is, hiszen már nem az a fő kérdés, hogy mekkora a cseresznyés tál, hanem az, hogy ki mennyit tud markolni belőle. Az egyes szakokra megállapított normatívákat ugyanis nem a képzési költségek valós aránya, hanem a főiskolai és az egyetemi szakmai lobbik közötti erőviszonyok határozzák meg.
A normatív finanszírozás eddigi története nem minden tanulság nélkül való. Induláskor a megállapított kvótáknak csak kb. 70%-át fizették ki. A forráshiányt a Horn-kormány pótlólagos támogatásokkal próbálta enyhíteni. A következő kormány megnövelte a hallgatói létszámot, ami ugyan súlyos működési gondokat okozott, de változatlan normatívák mellett javította volna az intézmények anyagi kondícióit. A normatívákat azonban 30-35%-kal csökkentették, és megint ott voltunk, ahol a part szakad.
A 2002-es kormányváltás után folytatódott a finanszírozási akrobatika. Ma már van hallgatói, oktatói és intézmény-fenntartási normatíva, de az egy hallgatóra eső nominális támogatás gyakorlatilag semmit sem változott. Érdemes megemlíteni, hogy miközben egy középiskolai tanuló éves fejkvótája 262 ezer Ft, gyakorlóiskolában pedig 524 ezer Ft, addig egy egyetemi bölcsészhallgató képzési normatívája 220 ezer Ft, a vegyész, fizikus, biológus hallgatóké pedig 380 ezer Ft. Ez így egyszerűen abszurd! Természetesen nem a középiskolai kvóta magas, hanem az egyetemi arcpirítóan alacsony. Igaz, a felsőoktatás egyéb címen is kap költségvetési támogatást, csakhogy a kapott összegnek valamilyen szinten a tudományos tevékenységet is fedeznie kellene.
Az oktatási miniszterek egyébként elég egyértelművé tették, hogy a normatívákat nem kell nagyon komolyan venni. Ez a finanszírozási rendszer arra van kitalálva, hogy a költségvetési forrásokat valamiféle objektívnek tűnő algoritmus szerint felosszák az intézmények között. A minisztériumi útmutató szerint a normatívákat csak az intézmények közötti felosztásban kell alkalmazni, a belső felosztásban a támogatás szabadon átcsoportosítható. Érthetően a viszonylag jobban, de a szükségesnél kisebb mértékben támogatott szakterületek nem éreznek komoly késztetést arra, hogy saját deficitjüket növelve segítsék ki a rosszabb helyzetben lévő szakmákat. Az egész viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy fokozza a belső feszültségeket.
A problémák kezelésének egy másik kísérlete a felsőoktatási integráció volt. Az egymáshoz közeli intézmények egyesítésének célja a költségcsökkentés, amit az adminisztratív és kiszolgáló egységek összevonásával, illetve a szakmai átfedések megszüntetésével kellene elérni. Az intézmények azonban nem érdekeltek az integráció sikerében, mert az összebútorozó egységeknek bizonyos privilégiumokat fel kell adniuk. A minisztérium nem kívánta újabb konfliktusokkal terhelni az intézményekkel való amúgy sem túl idilli viszonyát, és hagyta, hogy azok úgy hajtsák végre az integrációt, ahogyan akarják. Sok helyen a tartalmi integráció lényegében elmaradt. Több összeolvadt egyetemen az egykori intézmények önálló egységként, egymástól függetlenül működnek; a legfontosabb döntéshozó testület, az egyetemi tanács súlytalanná vált, mert a lényegi döntések háttéralkuk során születnek meg; újabb vezetési szintek épültek be az egyetemi struktúrába, ami az adminisztráció burjánzását eredményezte, stb. A szakmai integrációk sem valósultak meg. Van arra példa, hogy egy adott diszciplínát továbbra is 3-4 karon oktatnak, a szakmai koncentrációra való törekvés leghalványabb jele nélkül. A status quo fennmaradását viszont éber szemek vigyázzák.
A válságtünetek híre időnként a mindenkori oktatási miniszter füléig is eljut, amire többnyire átgondolatlan „stratégiai” elképzelések meghirdetéséből lehet következtetni. Napjainkban a VERSENY a kulcsszó. Ezek szerint azoknak az intézményeknek van esélye a talpon maradásra, amelyek a társadalom igényeinek leginkább elébe menő oktatási programokat kínálnak. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha pontosan ismertek lennének a játékszabályok. A verseny azonban most úgy néz ki, hogy a mezőnyt már rég elindították, de még senki sem tudja, mekkora távot kell teljesíteni, vagy hogy hol és milyenek lesznek az akadályok. A célvonalnál viszont már ott settenkedik egy versenybíró, aki majd közli az odaérkezőkkel, hogy igazából a másik irányba kellett volna elindulni.
Verseny eddig is volt a felsőoktatásban, évszázadok során kiérlelt szabályokkal. Az élbolyba azok a tanszékek tartoznak, amelyeken az oktatás hátországát a színvonalas tudományos munka jelenti, azaz ahol sok a magasan kvalifikált oktató. Az átlagosnál nagyobb számú professzor és docens azonban magasabb bérköltséget is jelent. Így aztán a követelményeket kiemelkedően teljesítők mára kilátástalan helyzetbe „nyerték” magukat, mert az új finanszírozási rend mindent felülíró szempontja az olcsóság. Az olcsó oktatáshoz nagy hallgatói létszámra, kevés gyakorlati képzésre és kevésbé kvalifikált oktatógárdára van szükség. A feladat adott, mindenáron növelni kell a hallgatók számát, le kell építeni a kísérletes szakokat, és meg kell szabadulni a „túlképzett” oktatóktól még akkor is, ha egyébként ők azok, akik nélkül nincsenek világraszóló tudományos eredmények, pályázati sikerek. A gazdaságosság szent zászlaját kitűzve elkezdődött a nemzetközileg ismert és elismert tudományos műhelyek szétdúlása. Marginális szemponttá vált, hogy az egyetemeket világszerte az ott oktató professzorok száma és tudományos potenciálja, nem pedig az oktatás olcsósága alapján minősítik. A „rentábilis viszonyok” megteremtésével egyébként az oktatás színvonala olyan mélyre kerülne, hogy ahhoz képest a bányászbéka hátsó fele ambiciózus perspektívát jelentene.
Más megközelítésben a verseny azt jelenti, hogy az intézmények változatos programokat kínálva próbáljanak minél több hallgatót megszerezni. Ez a szemlélet ott kap gellert, hogy Magyarországon a felsőoktatásban teljességgel hiányoznak a versenyfeltételek. A diplomák színvonalbeli különbségét az álláspiac nem ismeri el, így a hallgatók nem özönlenek az egyik vagy másik intézménybe csak azért, mert ott jobb a képzés. A szakmák közötti verseny meg azt feltételezné, hogy a hallgató a várható állástrendekre, a megszerzett diploma hasznosíthatóságára vonatkozó információk birtokában dönt továbbtanulási szándékáról. A megbízható elemzések hiányában a szakválasztások régi sablonokat tükröznek. Az „elitszakokon” nagy a túljelentkezés, bár a végzettek már ma is a diplomás munkanélküliek hadát erősítik. Egyes szakmák esetében viszont erős kínálati álláspiac alakult ki. Példának okáért az elmúlt években végzett vegyészeknek nincsenek elhelyezkedési gondjaik, kezdő fizetéseik jók. A gazdaság a jelenleginél is több vegyészt igényel, azonban nincs elég vegyészhallgató, ami miatt a kémia tanszékek súlyos anyagi gondokkal küzdenek. Vajon ebből a perspektívából hogyan értelmezhető a társadalmi igények kielégítésének és a gazdaságos képzésnek a szinkronja?
Az általános gondok hatványozottan jelentkeznek a természettudományos képzésben. Az elmúlt 10-15 évben ködös világmegváltó célok érdekében sikerült tönkretenni mindazt, ami mindig is a magyar oktatásügy egyik erős pillérének számított, a színvonalas középfokú természettudományos oktatást. Megfelelő előképzettség híján a kedvező távlati álláslehetőségek ellenére is egyre kevesebb diák jelentkezik a klasszikus természettudományi szakokra. A hallgatói létszámcsökkenés mellett a másik fő probléma az, hogy kémiát, fizikát nem lehet laboratóriumi gyakorlatok nélkül oktatni. A gyakorlati képzést viszont a jelenlegi finanszírozási rendszer a luxuskategóriába sorolja.
Van-e egyáltalán indoka az erős természettudományos képzés fenntartásának? Felelős politikus mondott már olyat, hogy ezek a szakterületek elavultak, és helyettük a gyakorlatban közvetlenül hasznosítható műszaki képzést kell erősíteni. Nos, aki ilyet mond, az ennél nagyobb galádságokra is képes. Színvonalas műszaki képzés elképzelhetetlen erős természettudományos oktatás nélkül, amihez viszont magas szintű tudományos háttér kell. Ez a megállapítás összecseng az Európai Unió Előrehaladás az oktatás és képzés közös céljaiért (2004) című elemzésével, ami szerint Európa pozícióinak megtartásához, esetleges javításához fejleszteni kell a természettudományos műveltséget. A dokumentum fontos célként jelöli ki a természettudományos és műszaki képzésben részt vevő hallgatók számának 15%-kal történő növelését 2010-ig. Siralmas magyar vonatkozású adat, hogy a 26%-os európai átlaghoz képest jelenleg nálunk az ilyen képzésben részt vevő hallgatók részaránya mindössze 15%. A természettudomány legerősebb hazai központjainak fiskális alapon történő szétrombolása vajon hogyan szolgálja az uniós célok elérését? Ilyen szemlélet mellett van-e esélyünk valaha is felzárkózni az EU-átlaghoz? Remélhetőleg az oktatásügyben nem az a nemzetstratégia, hogy 2010-ben majd csak kidumáljuk valahogy magunkat!
A helyzet tehát válságos, a forráshiányt már nem lehet a természettudományos képzésben részt vevő megszállottak lelkesedésével pótolni. A politikának fel kellene ismernie, hogy megfontolt hosszú távú stratégiára van szükség. Ezt nem helyettesíti egy ellentmondásos felsőoktatási törvény áterőszakolása a parlamenten vagy a lineáris képzésre való áttérésnek nevezett (ál)reform. El kell dönteni, hogy milyen legyen a felsőoktatás szerkezete, mekkora legyen a népességhez viszonyított hallgatói létszám, a költségeket milyen mértékben finanszírozza az állam és milyen mértékben a magánszféra, az álláspiac várható igényei hogyan jelenjenek meg a képzésben, stb. Ezek nehéz kérdések, melyeknek gyakran a felvetése is politikai bátorságot követel. No de nem kis dologról van szó, a tét a magyar szürkeállomány jövője.
Alternatívaként persze mindig ott van a közelmúltban annyiszor gyakorolt lázas semmittevés, a „legfeljebb majd a következő kormány oldja meg” patópáli programja. Ráadásul az eddig elért eredmények már nem vehetők el, és még évtizedekig kiállhat a mindenkori oktatásügyi miniszter a magyar tudomány Aranycsapatának képzeletbeli tablója elé, és büszkeségtől dagadó kebellel elmondhatja, volt egyszer egy nemzetközileg is elismert Magyar Természettudományos Képzés.
- Játéktér [6]