Borsányi András

Nyomtatóbarát változat

A vajdasági Horgoson két szomszédos családi házban 2005. február 1-jén találtak rá egy magyar család hat tagjának holttestére, közöttük két gyermek tetemére. Az áldozatok között volt a 69 éves nagyapa, a 65 éves nagymama, a 39 éves családfő és 34 éves felesége, valamint 12 éves fiúk és 8 éves lányuk. A szerb rendőrök szerint legalább két tettes követte el a bűntényt, az egyik behatoló a nagyszülők házában rendezett vérfürdőt késsel, a másik hangtompítós pisztollyal, egy-egy lövéssel oltotta ki a fiatal házaspár és általános iskolás gyerekeik életét. A családot feltételezések szerint 6-7 nappal korábban gyilkolták meg. A fiatal házaspár lakásán a rendőrök nem találtak nyomokat, csak a nagyszülők házában, mivel a nagymama ellenállást tanúsított.

A horgosi tragédia – habár a szerb hatóságok és később a magyar rendőrség is tagadta az etnikai indíttatást – újra ráirányította a figyelmet a vajdasági etnikai incidensekre.

A Vajdaság azonban nem Koszovó, a közelmúlt fejleményeinek bármilyen túlértékelése pedig rossz következtetés levonásához vezethet, és olyan reakciókat válthat ki, amelyeket nem akarunk.

Az Európai Parlament vizsgálata

A horgosi vérengzés felkavarta a kedélyeket nemcsak Magyarországon és Szerbiában, hanem az Európai Parlamentben is. 2005. február 1-jén számolt be az Európai Parlament (EP) külügyi bizottsága előtt a térségben szerzett tapasztalatairól az az európai parlamenti tényfeltáró delegáció, amely 2005. január végén a Vajdaságban és Belgrádban vizsgálódott az incidensek okairól. A tényfeltáró delegáció találkozott a jogsértések magyar, szerb és más nemzetiségű áldozataival, a helyi magyar és horvát közösség képviselőivel, a belgrádi hatóságokkal, valamint emberi jogi és civil szervezetek képviselőivel is.

A tényfeltáró delegáció indításáról tavaly szeptemberben döntött az EP plenáris ülése a vajdasági magyarok és más kisebbségek tagjai elleni erőszakos kilengések miatt. A küldöttség három napot tartózkodott a Vajdaságban, illetve Belgrádban. Az ötfős delegációt Doris Pack, az EP délszláv vegyes bizottságának elnöke vezette, tagjai között Becsey Zsolt (Fidesz-MPSZ), Hegyi Gyula (MSZP), valamint az osztrák szocialista Johannes Swoboda és a szlovén liberális Jelko Kacin kapott helyet.

Szóbeli beszámolójában Pack hangoztatta, hogy a Vajdaságban évszázadok óta különböző nemzetiségek alapvetően békében élnek egymással, és ennek a helyzetnek nem szabad megváltoznia. Külön kiemelte, hogy a vallási közösségek mind békét akarnak, tehát a vallás bizonyosan nem áll semmilyen atrocitás hátterében.

A delegáció megítélése szerint a szerb hatóságok nem léptek fel a lehető legnagyobb hatékonysággal az incidensek elkövetői ellen, illetve a megelőzés érdekében, s hogy az incidensek egyebek között az oktatás hiányosságaira, az etnikai összetétel változására és a gazdasági helyzet miatt általánosabban romló közhangulatra vezethetők vissza.

A legerősebb a feszültség Temerinben, ahol viszonylag sok magyar él, ugyanakkor sok a szerb menekült. A Szerb Radikális Párt, amely a temerini és az újvidéki polgármestert is adja, ugyanakkor semmilyen atrocitásról nem hajlandó tudomást venni.

Habár a jelentés súlyos megállapításokat tartalmazott, a vajdasági kisebbségi szervezetek szerint még így is sokkal jobb képet festett a valóságosnál.¹ 

De mi is történik valójában az észak-szerbiai tartományban? A kérdés életbevágóan fontos Magyarország számára, hiszen a tartományban jelentős létszámú magyar kisebbség él. Jórészt ellenük irányul a többségi nemzet részéről tapasztalható – tettlegességben is megnyilvánuló – türelmetlenség. Lehet, hogy a Vajdaság lesz Koszovó után a nyugat-balkáni konfliktusok újabb láncszeme?

Elszaporodó incidensek

2004 márciusa óta elszaporodtak a Vajdaságban a nemzetiségeket ért incidensek. Egyedül a vajdasági magyar szervezetek közel 300 magyarellenes incidenst – ezt a számot azonban még jócskán szaporítják a más nemzetiségek elleni támadások – jegyeztek fel 2004 márciusa és 2004 szeptembere között az észak-szerbiai tartományban. 2004 októberétől csökkent – de nem szűnt meg – az etnikai atrocitások száma. A helyzet komolyságát mutatja, hogy korábban egy évtized alatt sem regisztráltak ennyi magyarellenes tettet a Vajdaságban.

A helyzet elmérgesedésével a magyarországi sajtó felkapta a vajdasági magyarverések ügyét. A magyar médiában 2004 nyarán szinte minden nap jelent meg valamilyen tudósítás a vajdasági etnikai incidensekről és a romló helyi állapotokról. A vajdasági viszonyokat jól jelezte, hogy az alatt a három nap alatt – 2005. január utolsó napjaiban –, amíg az európai parlamenti tényfeltáró delegáció Szerbiában vizsgálta az eseményeket, Észak-Bácskában újabb bűntény történt, amelynek két magyar fiatal volt az áldozata.²

A vajdasági incidensek magyarok megverését, műemlékek megrongálását, magyar temetők meggyalázását, katolikus és református templomok megszentségtelenítését jelentették. Az elmúlt fél évben ugyanakkor a magyarok által is lakott vajdasági városok házfalain megjelentek a magyarellenes, rasszista feliratok. A szabadkai Sötét család kálváriáját végül a család menekülése, majd magyarországi menekültstátusa követte. Ez már önmagában is jelentős eseménynek számított, hiszen határon túli magyar az utóbbi egy évtizedben egyáltalán nem folyamodott menekültstátusért Magyarországon.

2004 tavaszától a romló helyzet miatt sok vegyes lakosságú településen szét kellett választani az osztályokat. Az iskolákba a szerb diákok délelőtt, a magyar tanulók délután járnak.

Az etnikai incidenseknek a magyarokon kívül szép számban voltak más nemzetiségű – elsősorban horvát, de szlovák, ruszin és román – áldozatai is.

A hivatalos szerb álláspont a legutóbbi időkig elszigeteltnek és lényegtelennek tüntette fel a Vajdaságban élő nemzetiségek elleni támadásokat. Habár a szerb törvények tiltják a kisebbségek diszkriminációját, az eseteket mégis egyszerű rendbontásnak vagy rongálásnak minősítette a szerb rendőrség. A hatóságok szerint az események mögött kiskorú bűnözés, alkohol- és drogfogyasztás áll.

A magyarok elleni támadások és atrocitások esetében egyetlenegyszer sem talált felelőst a rendőrség, az ügyek így el sem jutottak a szerb bíróságokig. A hatóságok minden esetben lassan reagáltak, lehetőséget adva a manipulációra és az érvek nélküli vitára. 2005. február közepére még mindig egyetlen etnikai incidens vizsgálata sem jutott el a bírósági szakaszba.³

A kisebbségek körében általában tapasztalható egyfajta félelem a jogsértések bejelentésétől, az áldozatok ugyanis attól tartanak, hogy könnyen vádlottakká válnak.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a hatóságok és az áldozatok másként állítják be ugyanazokat az eseményeket. Ha a rendőrőrsökön indult is eljárás, a gyanú – az áldozat visszaemlékezése ellenére – minden esetben rendbontás vagy garázdaság volt, s még véletlenül sem nemzeti-etnikai kisebbség tagja elleni erőszak.

A romló helyzetet – és a hatóságok tehetetlenségét – csak tovább súlyosbította, hogy a Vajdaságban mind a mai napig teljes mértékben hiányoznak a nemzetiségi konfliktusokat megelőző intézmények.

Az egyre gyakoribbá váló magyarverések miatt a magyar külügyminiszter 2004. április elején telefonbeszélgetést kezdeményezett a szerb kormányfővel, 2004. július elején pedig már Belgrádban tárgyalt Kostunica miniszterelnökkel, Vuk Draskovic külügyminiszterrel és Borisz Tadic államfővel. Kovács László az egyre romló helyzet miatt 2004. augusztus elején személyes hangvételű levelet is küldött Kostunicának.

A magyar kormány ugyanakkor a délvidéki helyzet elmérgesedésével a nemzetközi szervezetekhez – az Európa Tanácshoz, az Európai Parlamenthez, az EU külpolitikai főmegbízottjához, az unió külügyminiszteri tanácsához és az Egyesült Államok kormányához – fordult. Budapest nemcsak felhívta a figyelmet a problémára, hanem közvetlen segítséget és nyomásgyakorlást is kért.

A magyar lobbizás eredményeképpen 2004. július végén már az amerikai kongresszus Helsinki Bizottsága figyelmeztette Szerbia elnökét arra, hogy ítélje el a Vajdaságban zajló erőszakos cselekményeket és a szerb rendőrség határozottabban lépjen fel az elkövetőkkel szemben. Komoly figyelmeztetést küldött az Európai Unió külügyminisztereinek tanácsa és az Európa Tanács is Belgrádba. Az Európai Parlament ugyanakkor egy vizsgálóbizottság kiküldéséről határozott a térségbe.

A figyelmeztetéseknek kevés gyakorlati eredményük volt, noha Milosevic bukása óta Szerbia számtalan alkalommal elkötelezte magát a demokratikus értékek mellett, és kinyilvánította csatlakozási szándékát az Európai Unióhoz, illetve a NATO-hoz.

A Belgrádhoz intézett felszólításokon és a diplomáciai élénkségen túl azonban a magyar kormány aligha tehetett többet. Magyarország ellen nem volt készülőben katonai akció. Budapestet semmilyen egyéb fenyegetés sem érte Szerbia részéről. Valódi biztonsági kockázatot sem jelentett az országra – hacsak az egyetlen Sötét család menekültstátusát nem vesszük ide, de Magyarországon évente több ezren folyamodnak menekültstátusért – a vajdasági magyarellenes incidensek ügye. Határozottabb fellépés Budapest részéről így aligha volt elképzelhető.

Belgrád és a Vajdaság

A magyar jobboldali sajtó számtalan olyan jelet vélt felfedezni a vajdasági eseményekben, amely szerint az atrocitásokat központilag irányítják és gerjesztik. E magyarországi vélemények szerint a nemzetiségi incidensek mögött a mai belgrádi hatalom áll: a horvátok, a bosnyákok és az albánok után most a vajdasági kisebbségek, vagyis elsősorban a magyarok a szerbek újabb célpontjai. A vajdasági magyarveréseket azonban aligha lehet a 300 ezer ember halálához vezető 1990-es években történt jugoszláviai eseményekhez hasonlítani.

Az események központi – belgrádi – irányítására utaló jel nincsen. A jelenlegi, demokrata beállítottságú belgrádi kormány a vajdasági magyarságban egyik stabil szavazóbázisát tudja maga mögött, amint ezt a 2002-es szerbiai elnökválasztás és a 2003. decemberi szerb parlamenti választás is bizonyította.

Milosevic bukása, azaz 2000 ősze óta Belgrád számtalan gesztust és jelképes lépést tett a Szerbia területén még megmaradt kisebbségek, elsősorban a vajdasági magyarság felé.

Még a Djindjic-kormány idején született meg az a kisebbségi törvény, amely lehetővé tette, egyebek között, a Magyar Nemzeti Tanács létrejöttét. Szerbia előremutató kisebbségvédelmi megállapodást is kötött nem sokkal Milosevic bukása után Magyarországgal. Ez a kétoldalú megállapodás azóta is az egész délkelet-európai régió legkomolyabb kisebbségvédelmi megállapodásai közé tartozik.

Az újvidéki tartományi kormány hatásköre jelentősen bővült az elmúlt években. 2001-ben a belgrádi – demokrata többségű – parlament elfogadta a vajdasági autonóm hatáskörök visszaszolgáltatásáról szóló törvénycsomagot, az úgynevezett omnibusz-törvényt. Ez a Milosevic-időszakban elvett vajdasági autonómia számtalan elemét adta vissza az észak-szerbiai tartománynak. 2000 őszétől Újvidék költségvetése is jelentősen megnőtt, sőt 2004 márciusában a Vajdaságnak önálló hivatalos zászlója is lett.

A Vajdaság újra kibővülő autonómiája az itt élő magyarok számára is kifejezetten kedvező volt. A vajdasági kormánynak a 2000. októberi tartományi választások óta a legnagyobb magyar párt, a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) is a tagja lett. A VMSZ így Újvidéken kormányzati pozícióból tudott felszólalni a magyarok érdekében.

Mindenképpen a belgrádi hatalom a magyar kisebbség felé tett gesztusának volt tekinthető az is, hogy 2004. szeptember elején Szabadkán átadták – az ötven év szünet után újra megnyílt – magyar gimnáziumot, és még 2004-ben megkezdte működését a Vajdaságban egy magyar nyelvű televízió is.

Az új szerb hatalom – ellentétben a Milosevic-kormánnyal – nem zárkózott el mereven a vajdasági etnikai incidensek kivizsgálásától és kezelésétől sem. Belgrád 2004 nyarán – habár megkésve – nemcsak elismerte a vajdasági nemzetiségi incidenseket, de konkrét intézkedéseket is ígért. 2004. július közepén – a fokozódó nemzetiségi incidensek miatt – a szerb kormányfő, Vojislav Kostunica azt javasolta, hogy a Vajdaság többnemzetiségű körzeteiben rövid időn belül multietnikus rendőrségi egységeket állítsanak fel. (Ebből mindmáig semmi sem lett.) 2004 szeptemberében a szerb kormány döntött arról is, hogy megalakul a kisebbségeket érintő kérdésekkel és problémákkal foglalkozó Nemzeti Tanács. Sokat elárul azonban a valódi szerb nacionalista közállapotokról az, hogy a tanács megalakításakor a szerb kormánynak szinte magyarázkodnia kellett a közvélemény előtt. A radikálisok tiltakozásának erőssége és a lakosság általános nacionalista hangulata miatt végül a tanács megalakítását a szerb kormány 2004. október közepéig húzta el.

A szerb kormánynak, amely éppen komoly tárgyalásokban volt a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel a különböző hitelekről, az euro-atlanti integrációs szervezetekkel pedig a stratégiai partnerség továbbfejlesztéséről, a vajdasági nemzetiségi incidensek a legrosszabbkor jöttek. A magyarok elleni atrocitások belgrádi kezelése is azt mutatja, hogy a szerb kormánynak nincsen igazi befolyása a vajdasági helyi eseményekre. A központi hatalom intézkedései minden esetben eredménytelenek maradtak. A szerb kormány igyekezett – igaz főleg szavakban és főleg a külföld előtt – kezelni a vajdasági helyzetet, csak ez éppen nem sikerült neki. Valójában a szerb kormány Belgrádban rendkívül gyenge, és továbbra sem tudja akaratát érvényesíteni a helyi – így a vajdasági – rendőri és igazságszolgáltatási szervekben, amelyek szinte érintetlenek maradtak a Milosevic-korszak óta.

Szerbia belső instabilitása

Összeesküvés-elméletek helyett jobban tesszük, ha a valódi okokat vesszük górcső alá. Ezek közül a legfontosabb Szerbia instabil helyzete. A Milosevic 2000. októberi megbuktatása utáni eufória elmúltával – főleg Djindjic miniszterelnök 2003-ban történt meggyilkolása után – újra erősebb, sőt egyre szalonképesebb lett a nacionalizmus Szerbiában. Kostunica kisebbségi kormánya nagyon gyenge, ráadásul rászorul Milosevic szocialistáinak külső támogatására a parlamentben. Djindjic meggyilkolása után Szerbia újra visszasüllyedt a nacionalizmusba, mivel a demokratikus tömbön belül nincs olyan vezető, aki az európai közösségbe vinné az országot. Maga a Kostunica vezette Szerbiai Demokrata Párt is azt a jobboldali populizmust képviseli, amelyet sokszor igen nehéz megkülönböztetni a Seselj radikálisai által hangoztatott gondolatoktól és jelszavaktól.

Belgrád 2004 nyaráig – az első nemzetközi reagálásokig – nem is tekintette létező problémának a vajdasági atrocitások ügyét, később igyekezett elbagatellizálni a magyarverések egész kérdését. A szerb sajtó – a magyarral ellentétben – 2004 júliusában csak akkor kezdett el igazán komolyan foglalkozni a magyarverésekkel, amikor Budapest kinyilvánította, hogy mérvadó nemzetközi szervezetek elé terjeszti az ügyet. A szerb kormány ekkor azt hangoztatta, hogy a vajdasági magyar pártok és Budapest is kampánycélokból fújják fel a dolgot. Belgrád csak 2004 szeptemberétől vette komolyan a kérdést, főleg azután, hogy az Európai Parlament bejelentette, hogy tényfeltáró bizottságot küld az észak-szerbiai tartományba.

A kormány, a szerb rendőrség és a sajtó közönye közvetett biztatásként is hatott, a Szerb Radikális Párt (SRS) pedig szinte nyíltan uszított a 2004. októberi választások közeledtével a vajdasági kisebbségek ellen. Az SRS nagyon is tisztában volt vele, hogy a voksszerzés egyik legbiztosabb módja a gyűlöletkeltés.

A megcsappant népszerűségű vajdasági magyar pártok is kihasználták az incidenseket arra, hogy mozgósítsák a megmaradt szavazótáborukat, és a csalódott és fásult vajdasági magyarokat minél nagyobb arányban vigyék el a 2004. októberi önkormányzati szavazásra. A felfokozott belpolitikai légkört tovább rontotta az is, hogy a Vajdaságban és egész Szerbiában másfél év óta gyakorlatilag folyamatosan választási kampány volt: a három elnök- és egy parlamenti választás után a 2004. őszi helyhatósági választás már az ötödik volt a sorban.

A vajdasági magyarverések hiszterizálásában negatív szerepet játszott a sajtó is. Különösen a magyarországi reagálta túl jócskán a vajdasági eseményeket. A magyar média a horgosi tömeggyilkosságból is óriási szenzációt csinált, már-már etnikai incidensnek beállítva az ügyet. Pedig a meggyilkolt családfő, Szalma Nándor kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezett, illegális üzletekben volt benne, és az is már kezdettől világos volt, hogy a gyilkosságot hidegvérű profik hajtották végre.⁴ 

A szerb oldalon is nagyban hozzájárult a sajtó a magyarellenes atrocitásokhoz. Az újságírók többsége a Milosevic-rezsim idején is a médiában dolgozott, és a nemzeti egység hangoztatásával ma is a gyűlöletkeltőket legitimálja.

A jórészt néhány szerb fiatal által elkövetett, korántsem tömeges fizikai erőszakot már-már kiterjedt etnikai konfliktusként állították be bizonyos magyar és szerb – abban érdekelt – sajtókörök. Ez azért aggasztó, mert mint Nenad Canak szerb autonomista politikus is fölhívta rá a figyelmet, az ex-jugoszláv térség minden háborúja a médiában kezdődött.

Valójában a Vajdaság legtöbb vegyes lakosú városában és falvában 2004 nyarán és őszén sem volt tapasztalható félelem vagy etnikai türelmetlenség. Az élet ugyanolyan lassan és álmosan folyt, mint akár egy évvel korábban. A 2004. őszi közvélemény-kutatások szerint a nemzetiségek tagjainak túlnyomó többsége semmilyen változást nem tapasztalt az elmúlt hónapokban, és nem érzi úgy, hogy romlott volna a kisebbségek helyzete.

Megállíthatatlan térvesztés

A magyarverések felszíni okai mellett meg kell vizsgálnunk a nemzetiségek elleni atrocitások igazi gyökereit. Az előzmények az 1980-as évek végére nyúlnak vissza.

A magyarok 1910-ben a Vajdaság lakosságának 27,7 százalékát alkották – miközben a németek aránya 21,6 százalék, a horvátoké 5,9 százalék, a szlovákoké 3,8 százalék, a románoké 4,9 százalék volt a későbbi Vajdaságban –, mintegy 416 ezer fős etnikumukkal. A szerbek aránya ekkor még csak 34,1 százalék volt. A németek II. világháborút követő tömeges kitelepítése után a szerbek a tartományban abszolút többségbe kerültek, de a lakosság közel 45 százaléka a Tito-korszakban még mindig nemzetiségi lakos volt. Az 1981-es népszámlálási adatok szerint a magyarok száma 384 ezer főre, a lakosság 18,9 százalékára csökkent.

A titói békeévek alatt és után a régióban kialakult a békés egymás mellett élés hagyománya, a tartományban az etnikai incidensek szinte teljesen ismeretlenek voltak, miközben nőtt – a vegyes házasságokkal együtt – a magukat jugoszlávnak vallók aránya. Az 1980-as évek végétől kezdve – a térségbeli nacionalizmusok fellángolásával – kezdett rohamosan csökkenni a magyarok száma Szerbiában. Ehhez a határok megnyitása, Magyarország demokratikus átalakulása is hozzájárult. 1991-ben már csak 341 ezer magyar élt a Vajdaságban, a lakosság 16,9 százalékát alkotva. A szerbek aránya ezzel szemben az 1910-es 34,1 százalékról 1991-re 59,4 százalékra nőtt. Vagyis az 1910-ben 512 ezer fős vajdasági szerbség létszáma 1991-re 1 195 000 főre emelkedett.

A milosevici szerb nacionalista rezsim hatalomra kerülésével csak az 1990-es évtizedben a becslések szerint mintegy 51 ezer magyar, a vajdasági magyarság egyhetede távozott szülőföldjéről. Az elvándorlás azért is volt óriási érvágás a vajdasági magyarság számára, mert gyakorlatilag a közösség legjobbjai, a fiatalok, az értelmiség hagyta el az északi szerb tartományt. A fiatalok menekültek a szerb hadsereg behívói, a munkanélküliség, a kilátástalanság és a kisebbségi lét elől.

Gyakorlatilag néhány év alatt – az 1990-es évek közepére – a szerb menekültek betelepülése és a helybeli magyarok egy részének elköltözése miatt a magyarok elvesztették többségüket olyan Vajdasági településeken, mint Temerin, Bajmok vagy Törzsudvarnok. Szabadkán a magyarok aránya az 1990-es évek közepére 35 százalék alá csökkent.

A 2002-es hivatalos szerbiai népszámlálás adatai alapján a szerbek aránya a Vajdaságban 66 százalékra nőtt, miközben a magyaroké már 13 százalékra csökkent. A magyarok mellett a kisebb nemzetiségek száma – szlovák, román, ruszin, horvát – is rohamosan csökkent a tartományban. 2002-ben a nagyarányú elvándorlás és a természetes fogyás miatt már csak 290 ezer magyart írtak össze. A magyar kisebbség aránya Szerbián belül – a magyarok 99 százaléka a Vajdaságban lakott – az összlakosság 3,9 százalékára csökkent.

A hivatalos adatokhoz képest a ténylegesen ott élő magyarok száma 290 ezer főnél is jóval kevesebb lehet, hiszen sokan csak a népszámlálás idejére tértek haza. Az elvándorlás Milosevic óta is rendületlenül folytatódik. A szakértők becslései alapján ma – vagyis 2004-ben – a vajdasági magyarság tényleges létszáma már a 250 ezer főt sem érte el.⁵ Így becslések alapján csak az utóbbi másfél évtizedben 75-100 ezer magyar költözött el a Vajdaságból.

A kivándorlás mellett a természetes fogyás és az asszimiláció is katasztrofális hatást gyakorol a délvidéki magyarságra. A délvidéki magyar családoknál az átlagos gyerekszám 1. (A népességszám fenntartásához minimálisan átlagosan 2,1 gyerek kell.)

Az elöregedő vajdasági magyar közösség mára egy feje tetejére állított piramishoz hasonlít. Az újonnan megnyílt szabadkai magyar gimnázium három évfolyamában alig hatvan diák kezdte meg a tanulmányait 2004 szeptemberében.

A vajdasági magyarok demográfiai és politikai térvesztését gyorsítja a politikai megosztottság. A megmaradt magyarságra öt magyar párt jut, amelyek egyre élesebb és egyre értelmetlenebb szembenállása a magyarországihoz hasonlatos. A budapesti elit az egységesülés szorgalmazása helyett megosztja a vajdasági magyar közösséget. Minden magyarországi párt a saját tükörképét szeretné látni a Délvidéken.

E katasztrofális demográfiai és politikai trendeket mutatta a vajdasági magyar pártok 2003. és 2004. évi gyászos választási eredménye. 2003 decemberében például, miután minden magyar erő önállóan indult, a magyar pártok be sem jutottak a szerb parlamentbe. A vajdasági magyar törpepártok a gyorsan fogyó magyar szavazóbázis ellenére azonban még a 2004-es önkormányzati választásokon sem tudtak semmiféle koalícióba tömörülni. A 2004. októberi önkormányzati és tartományi szavazáson a legnagyobb vajdasági magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség a négy évvel korábbi hét polgármesteri székből csupán négyet tudott megőrizni. 2004 októberétől csupán Zentának, Bácstopolyának, Kishegyesnek és Szabadkának lett VMSZ-es első embere. Szabadkán, miután még az Ágoston András vezette Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) is arra buzdított, hogy a magyar jelölttel szemben a szerb riválist támogassák hívei, mindössze 113 szavazaton múlt, hogy másfél évtized után nem szerb nemzetiségű lett a város polgármestere. A VMSZ Szabadkán az eddigi 34 tanácsnoki hely helyett csupán 16 (!) helyet szerzett a 67 tagú önkormányzatban.⁶ 

Jellemző, hogy a 86 százalékban magyarok lakta Magyarkanizsán az a Körmöczi Károly lett elsöprő fölénnyel a polgármester, akit a nem nemzeti alapon szerveződő Vajdasági Reformpárt indított a tisztség megszerzéséért.

Szintén rosszul alakultak a magyarság számára a tartományi eredmények. A VMSZ-nek az eddigi 17 helyett csak 11 képviselője lett a vajdasági parlamentben. A többi magyar párt közül csak a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) tudott egyetlen jelöltet bejuttatni az újvidéki parlamentbe. Ezenközben – a magyarokkal ellentétben – a szerbeknél olajozottan működött a pártmegosztottságot felülíró etnikai szolidaritás, ha magyar jelölttel szemben szerb jelölt állt a második fordulóban. Pedig ha a magyar szervezetek összefognak, a demográfiai hanyatlás ellenére számos településen már az első fordulóban győzhettek volna a jelöltjeik.

Etnikai „tisztulás”

Ha az elmúlt 20 évben zajló demográfiai trendek folytatódnak, 2050-re az utolsó magyar is – a többi őshonos kisebbséggel együtt – eltűnhet a Vajdaságból. Erre az időre a XX. század elején még Európa etnikai, vallási szempontból legösszetettebb, mozaikszerű tartománya végleg elszerbesedhet. Erre az időre a Vajdaságban lakó szerbség is majdnem kicserélődhet.

Mindez abba a hosszú folyamatba illeszkedik, amelynek lényege, hogy Európa elöregedő gazdasági központjaiban munkaerő-utánpótlásra van szükség. Miközben az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan zajlott a Nyugat-Balkán más területeiről érkező szerbek vajdasági betelepítése, addig jelenleg is közel 25 ezer üres házat tartanak nyilván a Vajdaságban. A háztulajdonosok nagy része külföldön dolgozik, és egyre ritkábban jön haza.

1981 és 1991 között rendkívül nehéz volt letelepedni Nyugat-Európában, mégis 178 ezer ember hagyta el akkor a Vajdaságot. A statisztika szerint jelenleg 398 ezer vajdasági tartózkodik külföldön. Elsősorban a vegyes házasságban élők, a fiatalok, a szakképzettek mennek el.

Az 1990-es évtizedben tehát végleg felborult a Vajdaság törékeny – a titói időkben, a németek kitelepítése után teremtett – etnikai egyensúlya. A délszláv háborúk után több mint 300 ezer szerb menekült érkezett a tartományba, elsősorban Horvátországból és Boszniából (egyes becslések szerint a számuk legalább 500 ezer!), majd 1999-ben a Koszovóból elmenekült szerbek nagy része is a Vajdaságban telepedett le. A NATO-bombázások óta ugyanakkor 100 ezer romát üldöztek el Koszovóból az albánok – azok egy része is a Vajdaságba tart. Szabadkán is megjelent egy hatezres koszovói roma közösség, gyermekeiket a kihasználatlan magyar iskolákban kellett elhelyezni.

Az új szerb telepesek között ismeretlen a Vajdaság korábbi békés egymás mellett élése, de az autonóm tartomány gazdasági és kulturális különállása is. A magyarverések hátterét kutatva itt találjuk meg a mostani incidensek fő okát. Az elkövetők között feltűnően magas volt az 1990-es években „bevándorolt” szerbek aránya. Ekkor a milosevici Szerbiába érkező szerb menekülteknek a hivatalos állami propaganda biztos megélhetést, munkát és házat ígért. Az ígéretekből az évek alatt semmi sem lett. A menekülteknek még azt sem engedélyezték, hogy a Vajdaságban – pedig ezt természetesnek tartották volna, hiszen nagyrészt velük is ez történt a szülőföldjükön – elfoglalják a más nemzetiségűek házait. A menekült szerbek a Vajdaságban élő kisebbségeken töltik ki azon megaláztatások miatti mérgüket, amelyek őket eredeti szülőföldjükön a többségi etnikum által érték. Számukra a Vajdaság semmiben sem különbözik a Balkán többi területétől, Boszniától vagy Koszovótól.

Az 1990-es évtizedben érkezett szerb menekültek ma is a legrosszabb körülmények között élő polgárok a tartományban. Nagy részük munkanélküli, megélhetésük teljesen bizonytalan, engedély nélkül felépített házaikat újra és újra rombolással fenyegetik a helyi hatóságok.

Az elüldözött szerbek keserűsége, belső indulatai erőszakban csapódnak le. A Vajdaság területén még élő nemzetiségek pedig mindig kiváló célpontjai ezen indulatok levezetésének. Ez következett be 2004 márciusában is, amikor a koszovói szerbeket ért atrocitások és tömeggyilkosságok okozta felháborodások miatt a vajdasági szerb demonstrálók a magyarok és más nemzetiségek lakta területeken törtek-zúztak, és támadásokat intéztek kisebbségi intézmények ellen is.

Tettre tett

A legtöbb szakértő figyelmét elkerülte, hogy a vajdasági erőszakos cselekmények rendszerint akkor erősödnek fel, amikor Koszovóban atrocitásokat követnek el az ottani szerb kisebbség ellen. Vagyis amikor a koszovói történések miatt felforrósodik a hangulat, a Vajdaságban is fokozódik az etnikai erőszak. Ez a Vajdaságban a 2004. márciusi koszovói válság idején kezdődött, amikor az elűzött és az észak-szerbiai tartományban letelepedett koszovói szerbek haragjukat és tehetetlenségüket a Vajdaságban torolták meg az ottani kisebbségeken. A problémát csak fokozza, hogy sok menekült szerb azóta a vajdasági rendőrség állományának tagja lett, vagy más fontos állami intézményekben kapott beosztást.

A magyarellenes incidenseket elemezve meg kell említeni a gazdasági okokat is. Nem lehet ugyanis megfeledkezni azokról a katasztrofális gazdasági és szociális körülményekről, amelyek a Vajdaságot az elmúlt másfél évtizedben jellemezték. A szociális feszültségek egy nehéz gazdasági helyzetben lévő, a rendszerváltás ismert gondjaival küszködő társadalmat sújtottak és sújtanak ma is.

Az 1980-as évek végétől általános elszegényedés kezdődött a Vajdaságban. Az állami vállalatok tönkrementek, a mezőgazdaság pangott, a multinacionális cégek messze elkerülték egész Szerbiát. A Jugoszlávia szétesését követő években a Vajdaságban a munkanélküliségi ráta óriási magasságokba kúszott. A hatalmas gazdasági hanyatlást és pangást jól mutatja, hogy 2004-re a Vajdaság gazdasági teljesítménye nem érte el az 1990-es szintnek még a felét sem.

Az 1990-es évtizedben a magyarországi reálbérek lényegesen magasabbak lettek a szerbiai átlagfizetéseknél. Nem csoda, hogy a vajdasági magyarok igyekeztek áttelepülni Magyarországra. A szerbek többségének azonban nem volt hová mennie.

Habár az elszegényedés mindenkit egyformán sújtott, a szerbek úgy érezték, hogy csak ők mennek tönkre, és mindenért a kisebbségek a hibásak. Ez szintén jelentős mértékben megnövelte a többségi nemzet indulatait a még megmaradt magyarokkal szemben.

Magyarország EU-taggá válásával, a vízumkényszer bevezetésével Szerbiát, és különösen a Vajdaságban lakó szerbeket, jószerivel befalazták. Mivel Szerbia EU-taggá válása csak a bizonytalan, távoli jövőben várható, az amúgy is frusztrált szerb háborús nemzedék most levezetheti a kilátástalanság feszültségét a vajdasági magyarokon.

Meg kell említeni azt a tényt is, hogy Szerbia jelenlegi nemzetközi helyzete általános lehangoltságot okoz a szerb nemzetben. Az ország európai és atlanti integrációs esélyei távoliak, és ez a tudat nem hat ösztönzőleg sem a jogállam megszilárdítására, sem a kisebbségi jogok és normák további megerősödésére. A szerbiai demokratikus folyamatokat negatívan befolyásolja a Nyugat-Balkán instabilitása is. A boszniai és koszovói béke rendkívül ingatag, valódi rendezés helyett a nemzetiségi konfliktusokat csak befagyasztották a régióban.

A szerbekben indulatokat kavar az is, hogy a kisebbségben rekedt, szülőföldjén még megmaradt szerbek – elsősorban Horvátországban és Koszovóban – még a minimális nemzetiségi jogokat sem kapják meg a többségi etnikum részéről Jugoszlávia egykori utódállamaiban. A kisebbségbe szorult szerbek rossz körülményei, rendezetlen viszonyai így csak olajat öntenek a nacionalista indulatok tüzére. ⁷

Belgrádnak nincs se rövid, se hosszú távú elképzelése a soknemzetiségű Vajdaság megőrzéséről, és az ígéretekkel ellentétben a szerb kormány nem látott hozzá a toleranciát elősegítő intézkedések megtételéhez. A Vajdaságban a magyarok lakta területeken továbbra sincsenek magyar nemzetiségű rendőrök és bírák. A rendőrségeken, ügyészségeken, bíróságokon és más hivatalos intézményekben csak szerbül lehet megszólalni.

A magyar – és más – nemzetiségűek hátrányt szenvednek a vajdasági munkahelyeken. Az önkormányzatoknál, állami vállalatokban foglalkoztatottak túlnyomó többsége szerb, még csaknem kizárólag magyarlakta területeken is. A vajdasági magyarok ráadásul arról panaszkodnak, hogy a szerb vezetők nem szívesen veszik fel őket magáncégekhez sem.

Amikor az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet kisebbségi főbiztosa, Rolf Ekeus 2005. február 16-án Újvidéken járt, a VMSZ elnöke, Kasza József így fakadt ki előtte: „…nemcsak a pofonok és az atrocitások jelentenek gondot, hanem az, hogy gazdasági megkülönböztetésben van részünk, az állami intézményekbe régóta nem jutunk be, a privatizáció során pedig a magyar és a horvát munkaerő tömegesen munka nélkül marad.”

Elmaradt autonómia

A vajdasági etnikai incidensekhez hozzájárul, hogy négy évvel Milosevic bukása után nem valósult meg a Vajdaság sokat emlegetett teljes körű autonómiája sem. Pedig a Vajdaság önállóságához sokan – így e tanulmány szerzője is – komoly reményeket fűztek.

A 2000. októberi vajdasági választások és Milosevic bukása után úgy tűnt, hogy Újvidék gyorsan kiterjeszti és visszaszerzi a jogköreit Belgráddal szemben, az autonomista erők pedig jelentősen megerősödnek. Ebben az esetben lehetőség lett volna a Vajdaság még megmaradt magyarlakta részein valamiféle speciális perszonális és helyi autonómia kialakítására.

A vajdasági szerbség – és nemcsak a bevándorlók, hanem a tősgyökeres szerbek is – azonban ma már – alig négy évvel Milosevic bukása után – a radikálisokat és nem a mérsékelt szerb erőket erősíti.

A Milosevic bukásakor még erős szerb autonomista erők 2004-re elvesztették támogatottságukat a Vajdaságban. A lakosság többsége ekkor már csalódott a 2000 októberében megválasztott új tartományi vezetésben. A Nenad Canak által vezetett újvidéki kormány – amely megválasztása óta intézkedések sorát hozta az autonómia kiszélesítésére – négy év alatt nem tudott jelentős javulást elérni sem a Vajdaság gazdasági helyzetében, sem a lakosság szociális állapotában. A tartományi kormány munkáját ráadásul sorra árnyékolták be korrupciógyanús esetek. 2002 végétől újra előtérbe kerültek a milosevici idők volt kormánypártjai. Ezek közül különösen a szélsőségesen nacionalista és soviniszta radikális erő, vagyis Seselj Szerb Radikális Pártjának (SRS) előretörése az aggasztó. A Nenad Canak által vezetett Vajdasági Szociáldemokrata Liga lényegesen visszaesett, a Miodrag Iszakov vezette Vajdasági Reformpárt csak két képviselőt tudott a vajdasági parlamentbe juttatni, a Veszelinov-féle Vajdasági Koalíció pedig be sem került az újvidéki törvényhozásba.

2004 októberében nemcsak a magyar szervezetek nem fogtak össze, hanem a demokratikus beállítottságú szerb pártok sem. A Szerb Radikális Párt, amely 2000 októberében be sem jutott az újvidéki parlamentbe, elsöprő győzelmet aratott a Vajdaságban, megszerezve a listás szavazatok közel egyharmadát, miközben a tartomány eddigi vezető ereje, a Canak-féle autonomista mozgalom alig 9,5 százalékot szerzett. Maga Újvidék is – hiába szavazott a helyi 20 ezer fős magyar lakosság a radikális jelölt ellen – a radikálisok fellegvárává vált: a polgármester-választások győztese az SRS jelöltje, Maja Gojkovic lett. Gojkovic győzelmében kulcsszerepet játszott a városban élő nagyszámú szerb menekült. A háborús bűnös Seselj követői más fontos vajdasági községekben – például Temerinben – is megszerezték a polgármesteri helyet, és összesen 19 szerbiai városban tudtak a választások után polgármestert állítani. Gojkovic első intézkedése volt, hogy a városházáról eltávolította a Vajdaság zászlaját, majd megkezdte a más pártbeli önkormányzati káderek kisöprését.

A radikálisok 2004. októberi győzelme újra jól megmutatta azokat a tényezőket, amelyek a vajdasági magyarverések mögött is állnak. Az SRS nagyarányú győzelmének a valódi mozgatórugói ugyanis a következők voltak: a demográfiai változások, a nagyszámú szélsőségesen nacionalista érzelmű menekült betelepülése, az alacsony részvételi arány (a választóknak csak a 28 százaléka ment el szavazni), a gazdaság másfél évtizedes pangása, a nagyfokú korrupció, az autonómiapárti szerb erőkben való csalódottság.

Sok megfigyelő szerint azonban a radikálisok győzelméhez a vajdasági etnikai incidensek internacionalizálása is hozzájárult. A magyarkérdés kiélezése ugyanis az SRS-nek, a „hazafias értékek védelmezőjének” csak újabb érveket szolgáltatott a választási kampányában. Így a Vajdaságban sok olyan polgár is a radikálisokra voksolt, aki egyébként nem szavazott volna a szélsőséges pártra.

A radikálisok előretörése azért is aggasztó, mert a 2004. októberi önkormányzati választásokkal folytatódott a Szerb Radikális Párt győzelemsorozata és jó választási szereplése az országban. A jó hír annyi, hogy a radikálisok győzelmüket nem tudják hatalmi pozíciókra váltani, legalábbis országos szinten. Szerbiára hatalmas külföldi nyomás nehezedik, így az SRS egyelőre teljesen elszigetelt a szerb belpolitikai életben. Egyetlenegy demokratikusnak nevezett párt sem hajlandó vele koalícióra lépni, a Vajdasági parlamentben sem.

Az önkormányzati és tartományi parlamenti választások után a szakértők egységes véleménye szerint jóval nehezebb körülmények között kell politizálniuk a magyaroknak, mint eddig. A szerb autonomista erők és a nemzetiségi pártok veresége után a kisebbségek elleni incidensek kiújulhatnak. Mivel számos kisebb település új polgármestere is a radikálisok jelöltje lett, a kisebbségeknek állandó konfliktushelyzetre kell felkészülniük.

A radikálisok győzelme ugyanakkor azt is jelenti, hogy jó időre elszálltak a tartomány autonómiareményei. A belgrádi parlament után az újvidéki parlamentben is olyan erőviszonyok jöttek létre, amely után aligha várható a Vajdaság ügyeinek az elmozdulása, a tartományi autonómia kiszélesítése. Sőt, legnagyobb ellenzéki pártként az SRS követelheti a vajdasági autonómia teljes felszámolását, a nemzetiségi jogok korlátozását, miközben a demokratikus szerb pártok sem igazán szorgalmazzák az autonómia kiterjesztését. A mostani Kostunica-féle belgrádi vezetés még azokat a jogköröket is sokallja, amelyeket a Vajdaság nemrégen az omnibusz-törvényben kapott. A folyamatosan a bukás szélén táncoló Kostunica által vezetett kisebbségi koalíció egyre inkább nacionalista húrokat pengetve igyekszik a támogatottságát fenntartani.

Kasza József, a VMSZ elnöke 2005 februárjában rámutatott arra, hogy amikor felemeli a hangját a vajdasági magyarokért, Kostunica – ahelyett, hogy tenne valamit az incidensek leállítása érdekében – azzal vádolja, hogy a probléma nemzetközivé tételével rontja Szerbia tekintélyét. Kostunica pártja többször szeparatistának bélyegezte a VMSZ-t, de a vajdasági szerb autonomista pártokat is. Pártját a várható vereség a 2005. évi előrehozott választásokon ráadásul a radikálisok karjaiba lökheti.

Lehetséges stratégia

Mindez nem sok jóval kecsegtet a délvidéki magyarság számára. Kérdés, hogy a fentiekben vázolt helyzetben mi lehet a követendő út Magyarország és a magyar külpolitika számára. Hogyan akadályozhatja meg a magyarellenes atrocitásokat, és hogyan segítheti a vajdasági magyarok boldogulását?

Szerbia politikai rendszere ma még nagyon képlékeny. Még az ország határai sem tűnnek véglegesnek. A tizenöt évvel ezelőtt megálmodott Nagy-Szerbiát ma egy kisebb és szegényebb országban kell berendezni. Ráadásul az országba az 1990-es években még nagyobb embertömegek érkeztek – közel 800 ezer szerb menekült –, mint Magyarországra az I. világháború után.

Budapestnek – NATO- és EU-tagságát, valamint nemzetközi kapcsolatait kihasználva – semmiképpen sem szabad szégyenpadra ültetnie Szerbiát, és főleg nem a szerbiai demokratikus erőket. A vészharangok húzása helyett – erőteljesen, de nem erőszakosan – követelni kell Belgrádtól a nemzetiségi konfliktusokat megelőző intézmények felállítását az országban, a multietnikus rendőrséget és közigazgatást a vegyes lakosságú körzetekben, illetve a vajdasági magyar kisebbség kulturális, perszonális autonómiáját.

Az etnikai alapon létrehozott területi önállóság ma már – 80 évvel Trianon után – nem lehet életképes a Vajdaságban. A terület már az I. világháború előtt is rendkívül kevert volt etnikai szempontból. A vajdasági magyar kisebbség soha nem is élt nagyobb, zárt és teljesen különálló tömbben, úgy, mint a székelyföldi magyarság. Településhálózata már az 1920-as években széttöredezett volt. A XXI. század elejére még azokon a területeken is, ahol a magyarok korábban tiszta többségben éltek – például Szabadka körzete –, ma már jelentős arányt tesz ki a szerb etnikum.

A magyarok egyszer már nagy árat fizettek a saját szélsőségeseik vajdasági tevékenységéért, amikor az 1942-es újvidéki razzia során a Dunába lőttek mintegy háromezer szerbet és zsidót.⁸  Ha ez a tömeggyilkosság nem történt volna meg, a későbbi magyarellenes megtorlások végrehajtóinak és provokátorainak nem lett volna mire hivatkozniuk. Az újvidéki atrocitás következményei ugyanis 1944 novemberében a szülőföldjén maradt délvidéki magyar polgári lakosságon csattantak, amikor az OZNA „népvédelmi osztály” állambiztonsági csapatai és egyes partizánosztagok háborús bűnök elkövetésére hivatkozva máig tisztázatlan számú – minimum 5 ezer, maximum 40 ezer – magyart gyilkoltak meg. Ebből az esetből a mostani magyar külpolitikának tanulnia kell. A vajdasági magyarverésekre adott budapesti helyes válasz mindenesetre egyetlen mondatban összegezhető: csak a mérsékelt politika vezethet eredményre.

Jegyzetek

1   „Doris Pack asszony inkább jöjjön ide, nemzeti kisebbség tagjaként éljen itt. Az ő helyében én is jobbnak látnám a helyzetet” – mondta Kasza a Gradjanski List című újvidéki napilapnak nyilatkozva 2005. február 1-jén.

2   Az eset 2004. január 30-án kora hajnalban történt, a Bácstopolya melletti Bajsa településen, a történtekről az egyik magyar áldozat édesanyja számolt be. Az édesanya elmondása szerint középiskolás fia barátjával együtt vasárnap kora hajnalban tért vissza egy szórakozóhelyről, leszálltak az autóbuszról, és indultak haza. Ekkor egy autó állt meg mellettük, három fiatal kezdett kiabálni feléjük szerbül, majd kiszálltak a kocsiból. Megkérdezték tőlük, „tudják-e merre van Pannónia?”, majd minden ok nélkül mindkettejüket megütötték. Az édesanya szerint fia az első ütés után a földre került, ezután rugdosni kezdték, majd elvették mobiltelefonját, és elmentek. A támadók tíz perccel korábban összerugdostak két vegyes családból való topolyai fiút is, akikről ugyancsak nem tudták, hogy kicsodák.

3   A magyar nemzetiségű Lavró Tihamért – aki családjával egy javarészt szerbek lakta szabadkai városnegyedben él – 2004. március 18-án összeverte két szerb fiatal. A magyar férfi súlyos sérüléseket szenvedett, két napig kórházban feküdt, de a hatóságok 2005. február közepére sem zárták le az ügyét.

4   A teljes család kivégzésszerű meggyilkolása emlékeztet a szegedi Z. Nagy család esetére, amellyel Magda Marinkót, a ma is magyarországi börtönben fogva tartott férfit gyanúsították.

Szabadkát a kilencvenes évek derekán hasonló brutalitású bűntények sorozata rázta meg, amelyet Magda Marinko bűnbandája követett el. Az észak-bácskai városban 1994-ben Marinko társaival együtt megölt három embert, és még abban az évben Szabadkán kiirtott egy házaspárt, majd Magyarországon folytatta a vérengzést. Marinkót a magyar ügyészség nyolc Magyarországon elkövetett gyilkossággal vádolta. Ezek közül a szegedi Z. Nagy család ügyében bizonyítottság hiányában felmentő ítélet született, de a többi vádpont alapján előre kitervelten, nyereségvágyból, több emberen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, illetve más bűncselekmények miatt életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság.

A Marinko-eset azért vetődött fel a horgosi tragédiával kapcsolatosan, mert többen megfogalmazták azt a véleményt, hogy ilyen kegyetlen bűntényt csakis háborút járt, Magda Marinkóhoz hasonló gyilkológépek követhettek el. Köztudomású, hogy Marinko a hírhedt szerb háborús szabadcsapatvezér, Zeljko Raznatovic Arkan erdődi kiképzőtáborában tanulta ki a „mesterséget”, ugyanott kapott kiképzést a bolti sorozatgyilkosként ismert Erdélyi Nándor is, az „oktatók” között pedig megfordult Milorad Lukovic Legija, a Djindjic-gyilkossággal és számos más múltbeli politikai bűnténnyel vádolt egykori titkosrendőr.

5   A vajdasági magyarokéhoz hasonlóan rohamosan lecsökkent a többi utódállamban is a magyar kisebbség száma és aránya.

A határon túli magyarok áttelepülése eredményeképpen csak 1990 és 2000 között több mint 100 ezer magyar költözött át Magyarországra. A szakértők ugyanakkor legalább 100 ezer főre becsülik azon határon túli magyarok számát, akik még Magyarországnál is nyugatabbra mentek.

A határon túli magyarok katasztrofális fogyását jól szemlélteti a romániai magyarság példája. A legnagyobb határon túli magyar kisebbséget befogadó országban 2002-ben már csak 1 millió 432 ezer magyar maradt, vagyis 1992-ről 2002-re – alig 10 év alatt – 11,8 százalékkal csökkent a romániai magyarok száma. (Habár a románok száma is csökkent, de az ő fogyásuk jóval kisebb: 2002-ben csupán 4,2 százalékkal voltak kevesebben, mint 1992-ben.) 1990 óta az erdélyi magyar nők szülési kedve is visszaesett. Míg 1992-ben még 14 837 magyarként regisztrált gyermek született Romániában, addig 2002-ben a magyar élve születések száma alig haladta meg a 10 ezret.

A természetes reprodukcióhoz szükséges megfelelő számú gyerek, azaz körülbelül 2,1 helyett Erdélyben a 15–49 éves korú magyar nőkre jutó átlagos gyermekszám 1,1 alatt volt 2002-ben, amely világviszonylatban is szokatlanul alacsony értéknek számít.

Hasonló adatok vannak azonban nemcsak az erdélyi vagy vajdasági magyarság körében, hanem az anyaországéban is.

A magyarság sorskérdéseivel mindenesetre akkor szembesül a kutató igazán, amikor a népesedési helyzetünket veszi górcső alá. A helyzet mindenképpen drámai, a magyar népesség fogyása pedig az egész Kárpát-medencében zuhanásszerű.

6   Nagy tévedésnek volt minősíthető, hogy a Kasza József vezette VMSZ – pedig a szerbiai parlamenti választásokon a Demokrata Párt egyszer már csúnyán cserbenhagyta a Vajdasági Magyar Szövetséget – a választások előtt nem a Canak vezette Együtt a Vajdaságért koalícióval kötött szövetséget, hanem a Demokrata Párttal (DP) egyezkedett. (Kasza a Djindjic-féle belgrádi kormányban miniszterelnök-helyettes volt, melynek a vezető ereje a meggyilkolt miniszterelnök pártja, a Demokrata Párt volt.) A két párt stratégiai együttműködési megállapodást kötött, de a VMSZ szándéka ellenére szorosabb együttműködésre a Demokrata Párt nem volt hajlandó (a megfogyatkozott szavazóbázisú VMSZ már nem hozott annyi szavazatot, hogy megérje vele a mélyebb együttműködés). A DP vezetői ugyanis kijelentették, hogy önállóan indulnak az önkormányzati és vajdasági tartományi választásokon. A VMSZ stratégiai szövetségese – mely még a Vajdaság autonómiáját is elég kétértelműen támogatta – ezek után arrogáns, sértő és pocskondiázó választási kampányt folytatott a VMSZ-szel szemben. A második fordulóban még talpon maradt magyar jelöltek javára – sok vajdasági településen csak a Demokrata Párt és a VMSZ jelöltjei kerültek be a második fordulóba – a DP nem volt hajlandó viszszalépni, sőt az egész helyi szerb etnikumot mozgósítani igyekezett a VMSZ jelöltjei ellen.

A választások után a Demokrata Párt nem fogadta el a végleges eredményt Szabadkán sem – a második fordulóban a polgármesteri székért zajló küzdelmet a VMSZ jelöltje, Kucsera Géza alig egy hajszállal nyerte meg a Demokrata Párt jelöltjével, Oliver Duliccal szemben –, hanem óvást jelentett be a választási bizottságnál.

7   Majdnem öt évvel a NATO csapatainak bevonulása után, 2004 márciusában súlyos – több tucat szerb áldozatot követelő – pogromok történtek Koszovóban. A felháborodás óriási volt a szerb közvéleményben.

8   1942. január 22-én és 23-án a magyar karhatalmi eők – azzal a váddal, hogy a partizánokat támogatják – 3309 szerb és zsidó polgári egyént, közöttük 446 gyermeket, öreget és nőt öltek meg Újvidéken.
 

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges