Szorgalmasan járjuk egymás választási gyűléseit, gyűjtjük egymás szórólapjait. Érdekes kiadványra találtam ezek között. Címe: Magyar Demokrata Fórum, Állásfoglalások. Kiadó: Inforam. A kis, egyszerű technikával készült 36 oldalas füzet tizenkét MDF-dokumentumot tartalmaz, az 1987. szeptember 27-i lakitelki nyilatkozattól egészen az első, 1989. február 25-i, dunaújvárosi munkásfórum állásfoglalásáig. Képet kap így az olvasó az MDF törekvéseiről az országos és helyi, közérdekű és egy-egy társadalmi csoportot közelebbről érintő kérdéseket illetően.
A gyűjteményből meglepő módon hiányzik egy igen fontos dokumentum: a második lakitelki találkozón elfogadott Alapítólevél. Holott itt vált a Fórum igazán azzá, ami: a mai magyar közélet egyik meghatározó jelentőségű mozgalmává, pártjává. Hiányoznak így azok a fontos kijelentések, amelyek 1988-89-ben kijelölték a Fórum helyét a magyar közéletben.
Az Alapítólevél – emlékezzünk rá – egyik kulcsmondata úgy szólt: „a mozgalomnak a saját útján kell kibontakoznia, nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség címkéit és választási kényszereit”. Nem volt ez akkor véletlenül odavetett megjegyzés, afféle „kakukktojás” a Fórum önmeghatározásában, hiszen a Fórumot születése óta kísérte a kettős elhatárolódás: egyfelől a kormányzó MSZMP-től, másfelől a demokratikus ellenzéktől, a későbbi SZDSZ magvától. A Fórum létrejöttének annak idején Pozsgay Imre adott nyilvánosságot, amikor – mint az első lakitelki találkozó részvevője – a Magyar Nemzetben megjelent interjúja részeként közreadta az első lakitelki nyilatkozatot. Ebben a nyilatkozatban Pozsgay különbséget tett azok között a „felelős” független gondolkodók között, akik részt vettek az első lakitelki találkozón, illetve azok között az ellenzékiek között, akik – úgymond – a „minél rosszabb, annál jobb” vonalát képviselik. A Fórum kész volt elfogadni ezt a megkülönböztetést: az 1988. márciusi miskolci tanácskozás dokumentuma szerint (melyet tartalmaz a kis füzet): „Szükségesnek tartjuk megismételni, hogy elhatároljuk magunkat a minél rosszabb, annál jobb politikájára apellálóktól.”
Hogy mennyire rányomta a bélyegét ez az elhatárolódás a Fórum létrejöttére, azt érzékelteti, hogy Szabad György professzor a „Mondd, Te kit választanál” című rádióműsorban így mutatta be a Fórum létrejöttét: „Úgy gondoltuk, ha nekivágunk annak, hogy a tanácskozást, annak minden tartalmi tényezőjével, sőt minden esetlegességével együtt is, kivisszük a sátorból, és először 1956 óta megkíséreljük azt, hogy nyilvánosságot teremtünk, mégpedig nem a tiszteletre méltó demokratikus ellenzéki illegális törekvések második nyilvánosságának, hanem a tényleges nyilvánosságnak, akkor fordulatot hozhatunk létre, vagy legalábbis segíthetünk elő az ország politikai életében.” E „köztes pozíció” vállalása határozta meg, hogy kit hívnak meg Lakitelekre. Lengyel László cikksorozatában még így írt: „Máig nem világos, hogy Pozsgay Imre részvételének az volt-e a feltétele, hogy az ellenzék vezetőit nem hívják meg…” (2000, 1989. november) Mire ez megjelent, Kulin Ferenc elnökségi tag, az első lakitelki találkozó részvevője kendőzetlenül elmondta mindazt, amit két évig csak találgatni lehetett: „A kilencek, akik szervezik a lakitelki találkozót, mindenkit meg akarnak hívni, akinek szerepe volt az elmúlt évek vagy évtized ellenzéki akcióiban. Természetesen az urbánus ellenzéket is meg akarják hívni, de föltétlenül meg akarják hívni az MSZMP reformszárnyának képviselőit is. Pozsgayt és az akkor még ki nem rúgott négyeket, akik el is jönnek. Viszont ’87 őszén a kilencek szándékától függetlenül a tervezett egységet még egy lakitelki sátorban sem lehet megteremteni. Az MSZMP reformszárnya jelzi, hogy ők nagyon szívesen vállalnak kockázatot, és leülnek mindenkivel egy asztalhoz, akik másképp gondolkodnak és mást akarnak, mint amit ők. ők egyet nem tehetnek, mivel állami és pártfunkciót viselnek, hogy olyanokkal nem vállalhatják a közös szereplést, akikkel szemben szabálysértési eljárások vannak folyamatban a nyilvánosság előtt. A szervezőknek a dilemmája a következő: vagy elfogadják ezt a feltételt, vagy lemondanak az MSZMP reformszárnyának a jelenlétéről, vagy elhalasztják a találkozót. Nem ezt teszik, hanem azt, hogy elkezdenek sakkozni a nevekkel, kik azok, akik szalonképesek, kik azok, akik nem. Nem tudom pontosan elsorolni, de tudom, hogy meghívót kap pl. Konrád György, aki eljön, Vásárhelyi Miklós, aki nem jön el, mert szolidaritást vállal azokkal, akik nem jöhetnek el. Nem mondom, hogy mindenkit meghívtak, de nagyon sok mindenkit meghívtak. Pontosabban nagyon sokakat meg akartak hívni. És amikor megtudják, hogy Kis Jánost, Tamás Gáspár Miklóst nem hívják meg, akkor szolidaritásból nem jönnek el. Tudják vagy nem tudják, sejtik vagy nem sejtik, hogy mi van a meg nem hívás mögött, de ők velük vállalnak szolidaritást. Ez felerősíti azt a látszatot, hogy a népiek nem akarnak leülni egy asztalhoz az urbánusokkal. Holott nem arról volt szó, hogy nem akarnak leülni, hanem úgy döntöttek, hogy ebben a helyzetben az MSZMP-t választják. A reformszárnyat választják, de nem kizárólagosan azt, hanem a másik oldalról azokat, akikkel ez az egység a nyilvánosság előtt vállalható.” (Interjú a Világ 1989. október 26-i számában.) A mondottakhoz legfeljebb egy megjegyzés kívánkozik: a meg nem hívottak többsége ellen soha semmiféle szabálysértési eljárás nem folyt, s a lakitelki találkozó szervezői, akik a megelőző hónapokban egy második monori találkozó előkészítése keretében folyamatos kapcsolatban voltak a meg nem hívottakkal, ezt pontosan tudták.
Az a sajátos köztes pozíció, amelyet az MDF 1989-ben végig elfoglalt, szerves folyománya volt annak, ahogyan létrejött. Manapság az MDF vezetői felháborodva utasítják el és újságíró praktikának minősítik az olyan feltételezéseket, hogy az MDF kész lenne koalícióra az MSZP-vel. Kiss Gy. Csaba így írt a Magyar Fórum február 10-i számában: „Hamis tükörben látta az ország közvéleménye, hogy mit akar a Magyar Demokrata Fórum, hogy kikkel leszünk hajlandók egyezséget kötni. Mindenféle paktumokról beszéltek, nemegyszer ugyanazok, akik hosszú ideig hűen szolgálták a sajtóban az egyetlen párt érdekeit. Ezért makacsul újra és újra elmondjuk: az egykori MSZMP utódpártjaival (egyikkel sem!) nem kívánunk semmiféle szövetséget kötni.” Vajon az újságírók találtak ki mindent? Az elmúlt nyáron, az időközi választások után még másképp nyilatkoztak a Fórum vezetői. „Az immár 17 350 tagot számláló Magyar Demokrata Fórum országos elnöksége a közelmúltban lezajlott időszaki és pótválasztások tapasztalatait ismertette szerdai sajtótájékoztatóján… Kormányképes-e az MDF? Csurka István azt válaszolta, hogy ez a képesség nem személyeken múlik. Ha úgy alakul a helyzet, nem ijednek meg a kormányzás lehetőségétől sem… A Reuter tudósítója azt kérdezte, lesz-e kommunista miniszter a választások utáni kormányban. A válasz: az MDF szeretné, ha lenne…” (Magyar Nemzet, 1989. augusztus 10.) Ezzel összhangban Kulin Ferenc tavaly októberben, az MDF II. országos gyűlését követően már idézett nyilatkozatában még így vélekedett:
„– Ezek alapján semmiféle szervezet, párt nem zárható ki egy lehetséges MDF-koalicióból?
– Elvileg semmi nem zárható ki. Sőt az sem zárható ki, hogy egy koalícióban megszűnnek azok a pártformák, formációk, amik most vannak. A döntőnek azt tanom, hogy a pártokon belüli differenciáltság ne legyen a pártok közötti ellentéteket növelő tényező. Én nem azt mondom, hogy hiszek az MDF és az SZDSZ közötti koalícióban. Én abban hiszek, hogy van az MDF-ben és az SZDSZ-ben is sok olyan elem, sok olyan személy, amelyik a lényeges kérdésekben meg tudna egyezni egy országos érdekű politizálás elveiben. Ugyanígy igaz ez az MSZP-re is.”
Félreértések elkerülése végett: hiba lenne elítélni az MDF-et azért, mert korábban nem zárkózott el az MSZMP-vel való koalíciótól. A nyáron, illetve kora ősszel, amikor a közvélemény-kutatások szerint még jelentős pártnak mutatkozott az MSZMP, amelynek kezében volt az államapparátus, a fegyveres erők, ez indokolt, felelős álláspont lehetett. Magam is úgy láttam – bár az SZDSZ-ben ezzel majdnem teljesen egyedül maradtam –, hogy nem létezhet erős kormány, amellyel az MSZMP a hozzá kapcsolódó apparátussal, a SZOT-tal együtt ellenzékként szemben áll. Azóta a helyzet megváltozott, ma mind az MSZP, mind az MSZMP sokkal gyengébb, az államapparátus és a fegyveres erők nem állnak úgy ellenőrzése alatt, mint korábban, tehát nélkülözhetővé vált az MSZP-vel alkotott koalíció.
Én ezért az MDF vezetésének korábbi és jelenlegi álláspontját – saját szemszögükből nézve – egyaránt jól megindokolható, felelős álláspontnak tartottam és tartom. A politikai ésszerűség szempontjai indokolttá tehették azt is, hogy vállalják ennek árát: az elhatárolódást a demokratikus ellenzéktől. Más kérdés, ha ez sokunknak nem esett jól.
Amit egyedül szóvá teszek, az a feledékenység. Az, hogy a Fórum vezetői úgy tesznek, mintha mindig mai álláspontjukat vallották volna. Az igazat megvallva, ezzel leginkább maguknak ártanak, hiszen így mai álláspontjuk is hitelét veszti. A közvélemény ugyanis elkerülhetetlenül arra a következtetésre fog jutni: tévedett, ha eddig azt hitte, hogy a múlt retusálása a kommunista pártok előjoga.
Utóirat. E cikk leadása után négyoldalas interjú jelent meg a Reform március 9-i számában az MDF vezetőivel. Ebben szó szerint a következő olvasható: „Ha az MDF lenne a kormányzó párt, átvenne-e a kormányból olyan szakembereket, mint például Horn Gyula vagy Németh Miklós…” „Nem válaszoltak egyértelműen, hogy a kormányból megtartanak-e néhány szakembert. Antall József: Erre mi sem mondhatunk semmit.” Erre pedig mi sem.
- Belföld [6]