„Nem mindennap van itt előttünk vezető funkcionáriusok összeférhetetlenségi ügye. Maga az a tény, hogy egy kommunistának az ügye a Politikai Bizottság elé kerül, óriási dolog egy ember életében” – jegyezte meg Apró Antal a harmadik napirendi pontra utalva az MSZMP PB 1965. augusztus 31-i ülésén, amelyet a szabadságát töltő Kádár János távollétében Biszku Béla vezetett. A valóban szokatlan témáról sokat elárult annak címe: „Jelentés a Győr-Sopron megyei pártbizottság első titkára, M. S. elvtárs és a győri Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója, Horváth Ede elvtárs között kialakult viszonyról”.1
I.
Az eredeti foglalkozását tekintve vasesztergályos Horváth Edét sztahanovista szakmunkásként ismerte meg az ország, miután a „gyorsvágás terén sztahanovista módszerekkel elért eredményeiért” megosztott Kossuth-díjat kapott 1950-ben.
A következő évben a Győri Szerszámgépgyár igazgatójává nevezték ki, majd 1963-ban a szintén győri, a millennium évében alapított Magyar Vagon- és Gépgyár élére került. Az addigra jobbára a vasúti járműgyártásra szorítkozó gyár profilja jelentősen kiszélesedett, amikor 1963 decemberében a magyar kormány a nyugatnémet MAN AG-tól dízelmotor-licencet vásárolt, amivel a győri üzem élhetett, melyet egybeolvasztottak a szerszámgépgyárral. Az 1964 januárjában ily módon létrejött, tizenötezer főt foglalkoztató Rába Magyar Vagon- és Gépgyár2 a hazai közúti járműgyártás egyik legjelentősebb bázisává vált. A külföldön is hírnevet szerzett szocialista minta-nagyvállalat régi-új vezérigazgatója Horváth Ede maradt, akinek tekintélyét – szakmai sikerein túl – az is biztosította, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. júniusi országos pártértekezletén a Központi Bizottság póttagjává választották.
M. S. eredetileg a vagongyárban dolgozott – Horváth Edével együtt – egyszerű szakmunkásként, s innen emelték ki mint ifjú kádert: 1950-től a Magyar Dolgozók Pártja Győr városi pártbizottságának titkáraként dolgozott, majd a sztálinvárosi pártbizottságra helyezték, ugyancsak titkári beosztásban. 1956. november 4. után kezdeményező szerepet vállalt az MSZMP újjászervezésében Győrben, aminek eredményeképpen néhány hónappal később ő foglalhatta el a Győr-Sopron megyei pártbizottság első titkári székét. Politikai súlyát növelte, hogy az MSZMP 1959-ben tartott VII. kongresszusán a KB tagjainak sorába kooptálták.
Kettejük viszonyát már kezdettől beárnyékolta, hogy a megyei végrehajtó bizottságban – aminek Horváth szintén tagja volt – M. S. többször kifogásolta a vezérigazgató káderpolitikáját és „türelmetlen” vezetési stílusát, amelyet például maga Fock Jenő, a PB tagja is kritikusan így jellemzett: „senkinek sem hagyja meg a felelősséget, mindenkinek a dolgába közvetlenül beleavatkozik, mindenkinek a kezéből kiveszi a vezetést, s mindenkinek a feje felett akar intézkedni.”3
Horváth nem hagyta magát, és a megyei első titkárt annak feleségén keresztül próbálta meg gyengíteni. A „mindenkit lehengerlő, terrorizáló magatartású” személy hírében álló asszony a vagongyár személyzeti osztályán dolgozott vezető állásban, s a megyében közszájon forgott a mondás, miszerint „aki M. S.-nével nem tud kijönni, az M. S.-sel találja magát szemben”. Az akkortájt már KB-póttag Horváth a budapesti pártközponttól kérte, hogy az M. S.-né elvtársnő körül kialakult helyzetet vizsgálják ki. Számításába azonban hiba csúszott, 1958-ban őt magát dorgálták meg felsőbb szinten. Három évvel később viszont fordult a kocka, M. S.-né ellen párteljárás indult, és az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsága 1961 májusában „szigorú megrovás, végső figyelmeztetés” büntetést rótt ki rá „csempészés és egy bécsi útnál tanúsított magatartása ügyében” (eltűrte a Győri Vasas néhány futballjátékosának „üzletelését”). Egyúttal a KEB-határozat leszögezte azt is, hogy az asszony nem dolgozhat a vagongyárban, mivel „a munkahelyén tanúsított fölényes magatartásával széles körben visszatetszést keltett”.
Úgy tűnik, 1963-ban a két megyei rivális megállapodott egymással: M. S. minden eszközzel szorgalmazni fogja, hogy Horváth legyen az egyesítendő két gyár vezérigazgatója, cserébe ez utóbbi – a KEB érvényben lévő döntésének fittyet hányva – visszaveszi M. S.-nét. Így is történt, az asszony a vagongyár üdültetési ügyeinek felelőse lett. Innentől fogva a megyei első titkár kifelé megvédte Horváthot a kritikákkal szemben, sőt, a magasabb fórumokon nemegyszer méltatta vezetői érdemeit. A vezérigazgató viszonzásképpen elnézte a házaspár kisebb-nagyobb stiklijeit. 1963 augusztusában például M. S. miniszteri engedéllyel, igen jutányos áron, mindössze kétezer forintért egy Moszkva típusú csónakmotort vásárolt a gyártól, amihez ugyanott nagyjából hasonló összegért csónaktestet készíttetett, majd a járművet húszezer forintért eladta a gyár tornaszakosztályának. Annak sem volt akadálya, hogy M. S. a saját autóját ingyen javíttassa felesége munkahelyén.
Ez a nyugalmi állapot 1965 tavaszán megszűnt, ismét felszínre törtek az addig elfojtott, régi indulatok. A megyei végrehajtó bizottság többsége ugyanis – M. S.-sel az élen – megelégelte, hogy „Horváth Edét már nem lehet tartani”, s úgy döntött: a vagongyár vezetését „meg kell erősíteni több fejlett és vezetési tapasztalattal rendelkező elvtárssal [sic!]”, hogy „Horváth Ede elvtárs bizonyos vezetési hibáit megfelelően ellensúlyozzák”. M. S. pedig elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ő tegyen javaslatot a műszaki, illetve a kereskedelmi igazgató személyére. Ezzel azonnal összetűzésbe keveredett a vezérigazgatóval, aki ezt felségterülete megsértéseként fogta fel, és rögvest ellentámadásba lendült. Először a változatlanul kiskirályként viselkedő M. S.-nét vette célba. A gyárban és a megyei pártbizottságon maga is terjeszteni kezdte az egyébként bizonyítatlan pletykákat, miszerint az asszony anyagi jellegű visszaéléseket követ el, saját tihanyi telkükre a gyárból származó gerendákat hordatott, valamint a gyár – ugyancsak Tihanyban található – vendégházának belső berendezését túlzott összegű számlákkal kívánja elszámolni. Ezután M. S.-t azzal igyekezett közvetlenül kompromittálni, hogy nyilvánosan felemlegette a térítésmentes gépkocsi-javíttatásokat és a motorcsónak esetét. A hírek természetesen a megyei első titkárhoz is eljutottak, aki – meglehetősen bizarr módon – tihanyi nyaralója ügyében vizsgálat lefolytatására utasította a győri rendőrkapitányságot, s a rendőrség tanúvallomások alapján meg is állapította, hogy oda nem kerültek gerendák a vagongyárból.
Mindez odáig fajult, hogy 1965. június vége felé Horváth levélben fordult Fock Jenőhöz, meghallgatást kérvén tőle. Ennek nyomán Fock és a szintén jelen lévő Biszku ígéretet tett egy vizsgálóbizottság felállítására. Sőt, az események megítélésének súlyát mutatta, hogy maga Biszku is gyorsan leutazott Győrbe, ahol személyesen tapasztalhatta, hogy „a személyi ellentétek következtében politikailag káros, a pártmunkát és a párt tömegkapcsolatát komolyan zavaró, áldatlan helyzet keletkezett”. Az MSZMP Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetője, Pullai Árpád nevével fémjelzett bizottság augusztus közepére készítette el jelentését, ennek megvitatását tűzték ki az augusztus 31-i PB-ülésre, ahová a két érintett, M. S. és Horváth is hivatalos volt.
II.
A szembesítésjellegű meghallgatás nem hozott különösebb eredményt, némi megbánást tanúsítva (M. S. valamivel önkritikusabb és őszintébb volt) mindketten magyarázkodtak, mentegetőztek, de legfőképp a másikra mutogattak. A Politikai Bizottság tagjai hangsúlyozták, hogy az ügy nem tűr halasztást, mert magára a pártra vet rossz fényt, miután „a kérdés kint van Győrben, a közvéleményben”.4 Ráadásul a pártmunkát is bénítja, hiszen az ottani „funkcionárius közvélemény évek óta nézi, mikor tekerik ki Horváth Ede vagy M. S. nyakát”. Nem hagyták szó nélkül, hogy M. S.-né viszszatérhetett a vagongyárba, s ezt M. S. még azzal tetézi, hogy itt a grémium előtt bizonygatja, miért nem értett s ért egyet a KEB 1961-es határozatával.
Horváthnak azt vetették a szemére, hogy csak két év múltán teregette ki a motorcsónak ügyét, akkor, amikor konfliktusa támadt M. S.-sel. Fock ezt „ócska kispolgári mentalitásnak” nevezte, „amit már a polgárokból is kineveltünk, s ez az elvtársaknál elharapódzott az utóbbi időben”. – „Horváth Ede ebben a kérdésben nagyon rosszul vizsgázott, mint igazgató, mint kommunista, mint a Központi Bizottság tagja” – tette hozzá.
A testület sorba vette az M. S. által elkövetett szabálytalanságokat. Az ingyenes gépkocsijavítást egyértelműen elítélték: „jónéhány minisztériumi és iparigazgatót leváltottunk már ezért, megrovásban részesítettünk, s visszamenőleg megfizettettünk velük 8-10 ezer forintokat.” Súlyosbító körülményként értékelték, hogy a térítésmentesen szervizelt autót M. S.-né időközben százezer forintért ajánlgatni kezdte megvételre a gyárban. A tihanyi nyaraló építésére vonatkozó rendőrségi vizsgálatról Biszku megjegyezte, hogy ilyen esetben a felsőbb párttestülettől kell kérni, hogy „a dolog vizsgálatánál elfogulatlan szervek járjanak el. Micsoda dolog, hogy utasítást adok a rendőrségnek, nézzék meg, hogy a telkemen van-e gerenda vagy nincs.”
Még élesebben fogalmaztak a motorcsónak kapcsán, különösen amiatt, hogy M. S. nem óhajtotta megérteni, miért cselekedett helytelenül: „Számla szerint fedezve van M. S. elvtárs, felelősségre vonni nem lehet, de erkölcsileg felelős. Nem szabad ilyesmit csinálni! Sajnos az utóbbi időben van funkcionárius körökben olyan hangulat, hogy 9 évig dolgoztam, mint a ló, s megengedhetek ilyesmit magamnak. Találkozhatunk sajnos minisztériumi és ipari vezetőkkel, akik 80-100 ezer forintért rendbehozatják a lakásukat, bevezettetnek maguknak gáztűzhelyet, stb.” – jelentette ki Fock, amit Biszku azzal egészített ki, hogy „a megyei első titkárnak, a KB tagjának mindig szigorúbban kell kezelni és megítélni saját fellépését”.
Mindezek után M. S.-t és Horváthot kiküldték, és a Politikai Bizottság tagjai maguk közt vitatták meg a teendőket. Abban egyetértettek, hogy M. S.-nét el kell helyezni a gyárból. Bár lehetőségként felmerült, hogy a konfliktus mindkét főszereplőjét vagy legalább az egyiküket leváltják vezető beosztásából, sőt a megyéből is eltávolítják, Pullai gyakorlatilag egyedül maradt az első titkárról kifejtett véleményével: „Egyetlen hely van, ahol M. S.-t meg lehet menteni: Budapest. Mert akárhová helyezik vezető beosztásba, M. S.-en mindig kereszt lesz ez az (…) asszony, akinek még önös érdekéhez sincs megfelelő intelligenciája és esze. Ez Szombathelyen vagy bárhol a megye nagyasszonyát megjátssza, Budapesten nem tud nagyasszony lenni, és nem tud a férjének kárt okozni.” Inkább határozottan az a felfogás dominált M. S.-ről és Horváthról, amit Komócsin Zoltán a következőképpen fogalmazott meg: „Két olyan emberről van szó, akiknek a munkája nem mindennapi. Amit most csináltak, az sajnos bosszantó és kisstílű butaság, amit nem lehet összehasonlítani a két ember életútjával, a rendszer érdekében végzett tevékenységével. Mindkét ember megbotlott, hibát követett el, s mivel nagy beosztásban vannak, ez politikai probléma is. (…) Meg kell adni a két embernek azt a lehetőséget, hogy jóvátegye a hibákat. (…) A két ember mögött van olyan érdem, s eredmény, ami megérdemel egy ilyen döntést. Ne feledjük el, hogy különböző posztokon lévő emberek ilyen narancshéjon [sic!] elcsúszkálnak – ez az élet velejárója. Baj, hogy politikailag ilyen fejlett és fontos funkcióban levő emberek között is előfordul ilyen. Nem tartom reálisnak, hogy rögtön a lehető legsúlyosabb megoldást válasszuk.” Noha a grémium tagjai érezték, hogy a problémát csak átmenetileg fogják rendezni, s kisvártatva újra napirenden lesz a téma, mégis az enyhébb büntetés mellett tették le a garast. Erre ösztökélte őket az is, hogy Biszku közlése szerint a távollévő Kádár – akivel Biszku előzetesen beszélt – is ezt szorgalmazza.
Horváthot „pártszerűtlen magatartása” miatt marasztalták el, vagyis azért, mert „az utcára vitte az ügyet”, egyrészt „megalapozatlanul locsogott”, másrészt pedig M. S. szabálytalanságait nem jelentette idejében, hanem azokat később a megyei első titkár lejáratására használta fel. Kisebb mértékben M. S.-né újbóli alkalmazásáért is felelőssé tették. M. S. esetében az ingyenes autójavításokat, a motorcsónak sokszoros haszonnal való eladását, valamint feleségének a vagongyárba történt visszavételét szankcionálták.
A Politikai Bizottság egyhangúlag elfogadta, hogy „M. S. és Horváth Ede elvtársakat” szigorú megrovás pártbüntetésben részesíti, kimondta, hogy „M. S.-né elvtársnőt” a vagongyárból sürgősen el kell helyezni, valamint kötelezte M. S.-t, hogy „a magántulajdonát képező gépkocsija javítási költségeit a gyárnak utólag térítse meg”. Döntöttek arról is, hogy a határozatról Fock jelenlétében tájékoztatni kell a megyei pártbizottságot, valamint a vagongyár pártbizottságának tagjait, illetve a legközelebbi megyei titkári értekezleten „a megyei titkár elvtársakat is”. Végül, de nem utolsósorban, a PB arra kérte a Központi Bizottságot, hogy soron következő ülésén a határozatot hagyja jóvá s erősítse meg. (Ez a KB 1965. november 18–20-i ülésén meg is történt.)5
A határozathozatalt követően ismételten behívatták Horváthot és M. S.-t, ismertették előttük a fentebb leírtakat, és nyomatékosan felhívták a figyelmüket arra, hogy további sorsukat munkájuktól és magatartásuktól teszik függővé, s „ha nem fogják tudni rendbe hozni dolgaikat”, elkerülnek más területre. Emlékeztettek arra, hogy az MSZMP „kongresszusra készül”, és ez alkalmat ad arra, hogy néhány hónap elteltével újfent felmérjék a helyzetet.
III.
A pesszimista sejtések beigazolódtak, rövidesen kiderült, hogy a kisalföldi megyeszékhelyen nem csillapodik a viszály, pedig M. S. igyekezett elejét venni a Horváthtal való összezördüléseknek: egy 1966 nyarán készített PTO-jelentés szerint az elmúlt egy évben „M. S. elvtárs annyira tartózkodó, hogy még akkor sem szól bele a győri Vagon- és Gépgyár ügyeibe, amikor az indokolt lenne”.6 De ez a visszafogottság sem segített, s az M. S.–Horváth konfliktus következtében Győr-Sopron is bekerült azon megyék sorába, ahol a kongresszust megelőzően, az ilyenkor szokásos „káderforgó” keretében, a legfelsőbb pártvezetés személycseréket szándékozott végrehajtani. Ezek a változások egyfelől abból adódtak, hogy az illetőt magasabb beosztásba helyezték – Jakab Sándort például Salgótarjánból vezényelték Budapestre a belügyminiszter első helyettesének posztjára, Nemeslaki Tivadart pedig Tatabányáról hívták a Vasas Szakszervezet főtitkári székébe. Másfelől pedig az egyszerű szakmai-vezetői alkalmatlanság miatt „problémássá” vált vidéki pártbizottságok (Hajdú-Bihar, Békés és Fejér) élére megoldás gyanánt új embereket neveztek ki.7 M. S.-t a menesztett megyei pártvezetőktől az különböztette meg, hogy az ő irányítói képességeit nem vonták kétségbe, mégis távoznia kellett.
A Politikai Bizottság 1966. június 7-i ülésén felhatalmazta „Biszku Béla és Pullai Árpád elvtársakat”, hogy folytassanak előzetes konzultációt M. S.-sel „jelenlegi munkaköréből való felmentéséről, illetve jövőbeni munkájáról”, és terjesszenek javaslatot a PB elé.8 Az ez utóbbi testület számára még május végén készített PTO-feljegyzésben eredetileg az szerepelt, hogy M. S. a Fejér megyei pártbizottság első titkára legyen, vagy „ipari területen helyezzék vezető beosztásba”.9 A június 11-i találkozón Biszku fel is ajánlotta M. S.-nek Fejér megyét, hangsúlyozván, hogy egy ilyen váltás az ő érdekét is szolgálná, mivel „személyi síkra tolódott ellentéte” Horváthtal, illetve „felesége felelőtlen magatartása” árnyékot vet rá, s mindez „veszélyeztetheti a feladatok megfelelő ellátását Győr megyében”. M. S. családi körülményeire, leginkább a Győrhöz ragaszkodó idős édesanyjára hivatkozva nem fogadta el a felkínált állást, de megígérte, hogy elgondolkodik rajta, és a családjával is megbeszéli.10 Kilenc nappal később Biszku ismét fogadta M. S.-t, aki újfent visszautasította az ajánlatot, sőt kifejtette, hogy nem ért egyet a „személye körül kialakult helyzet megítélésével”, s egyébként is, ha Fejér megyében megfelelne első titkárnak, akkor mostani helyén miért nem? Mi több, Biszku ama kérdésére, hogyha a Politikai Bizottság mégis Székesfehérvárra küldené őt, mit tenne, M. S. azt válaszolta, hogy ez esetben megkérné a PB-t a határozat visszavonására, „mert ő azt képtelen végrehajtani”.11
A két Biszku–M. S. találkozóról Pullai Árpád jelentést készített, amelyet a Politikai Bizottság 1966. augusztus 9-i ülésén vitatott meg. A jelentés végkövetkeztetése az volt, hogy M. S. elutasító magatartásának okát nem a családi körülményekben kell keresni, hanem feleségének azon álláspontjában, hogy „nem megyünk sehová”. A jelentés készítője kész volt a kompromisszumra, s javaslatként azt indítványozta, hogy M. S.-t inkább „állítsuk be az Állami Gazdaságok megyei igazgatójának”. A testület határozatában felmentette M. S.-t első titkári pozíciójából, egyetértett abban, miszerint ha nem így cselekednének, akkor „fennáll annak a veszélye, hogy a személyi ellentétek további károkat okoznak, és újabb hibákat elkövetve [M. S.] elveszik a párt számára”. Ugyanakkor sorsát illetően a grémium még egy kísérletet kívánt tenni: Pullai egy évvel korábbi ötletét „felmelegítve” megbízták Biszkut, hogy megint beszéljen M. S.-sel, ezúttal „esetleges budapesti munkakörbe való elhelyezéséről”. Annyiban azonban rugalmasak voltak, hogy ha M. S. ezt is elvetné, akkor hadd legyen mégis az „Állami Gazdaságok megyei igazgatója”.12
A jelek szerint M. S.-nek egyik megoldás sem tetszett, és ezt nem is rejtette véka alá. Az MSZMP-vezetés váratlanul nagyvonalúnak bizonyult, talán mert Kádár és szűk köre emlékezett arra, hogy a leváltott megyei első titkárra a legnehezebb időkben, az 1956. november 4-ét követő hónapokban is bizton támaszkodhattak. Ezért a „békési” forgatókönyvet alkalmazták, ahol a több mint tízévnyi elsőtitkárkodás után leváltott Klaukó Mátyás a megyei tanács elnöke lett. Így a Politikai Bizottság 1966. augusztus 23-i határozata értelmében M. S. a Győr-Sopron megyei tanács elnökeként folytathatta pályafutását. Utóda Pataki László, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának titkára lett.13
M. S. „kegyvesztettségét” mindazonáltal világosan jelzi, hogy az MSZMP 1966. november–december fordulóján rendezett IX. kongresszusán kimaradt a Központi Bizottságból, ahová már nem volt képes visszaverekedni magát, és egykori vezető pártfunkcionáriusi múltja ellenére a későbbiekben sem tudott feljebb lépni a tanácselnöki tisztségből. Onnan vonult nyugdíjba 1984. december 31-én.14
Horváth Ede végső soron győztesen került ki kettejük rivalizálásából. Igaz, 1966-ban őt sem jelölték újra a Központi Bizottság póttagjává, amit annak is tulajdoníthatott, hogy magát a póttagság intézményét törölték el, ami rajta kívül még harminchárom személyt érintett (bár a neve nyilván nem véletlenül nem merült fel, mint a testület rendes tagja). Az is tény, hogy az 1953 óta parlamenti képviselőként is tevékenykedő Horváthot kihagyták az 1967-es országgyűlési választási listákról. A párt 1970-ben tartott X. kongresszusán azonban a KB tagjai közé emelték, s az is maradt egészen az MSZMP 1989-es megszűnéséig. Nem is szólva arról, hogy a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárat is a Kádár-rendszer bukásáig irányította.
Jegyzetek
1 Magyar Országos Levéltár (MOL), 288. f. 5/373. ő. e.
Az alábbi történetben az MSZMP Győr-Sopron megyei pártbizottsága első titkárának, valamint feleségének a nevét személyiségvédelmi okokból fiktív monogrammal (M. S. és M. S.-né) helyettesítettem – ezen kívül azonban minden mást (a többi szereplő nevét, helyszíneket, időpontokat stb.) változatlanul hagytam.
2 A korabeli levéltári dokumentumokban a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárat egyszerűen vagongyárként emlegetik, így én is ezt az elnevezést választottam.
3 Az M. S. és Horváth közti konfliktus történetét mint egy kirakójátékot rekonstruáltam az alább megadott levéltári anyagokra támaszkodva. Ebben a részben nem jelöltem lábjegyzetekkel az egyes idézeteket, mert úgy vélem, hogy az állandó hivatkozásokkal széttörném a szöveget.
A következő forrásokat használtam fel: MOL, 288. f. 5/373.
ő. e.; 4/76. ő. e.; 4/77. ő. e.
4 MOL, 288. f. 5/373. ő. e. A soron következő idézetek ugyaninnen.
5 MOL, 288. f. 4/76. ő. e.
6 MOL, 288. f. 5/402. ő. e.
7 A három megyei pártvezetőről a KB Párt- és Tömegszervezetek Osztálya készített jellemzést a Politikai Bizottság számára, illetve tett javaslatot új beosztásukra 1966. május végén (MOL, 288. f. 5/397. ő. e.).
Gódor Ferencről, aki 1957 júliusától töltötte be a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság első titkári tisztét, ezt írták: „Eredményes politikai munkája mellett, főleg káderpolitikai kérdésekben – személyek kiválasztása miatt – sorozatos hibákat vétett. Célszerű és indokolt, hogy új beosztásba kerüljön. Politikai felkészültsége ugyanakkor önálló felelősségteljes munkára alkalmassá teszi.”
Klaukó Mátyásról, a Békés megyei pártbizottság 1956 nyarától hivatalban lévő első titkáráról ez állt az iratokban: „Munkáját alapjában eredményesen, jól oldotta meg. Az utóbbi években felnőtt, tehetséges elvtársakat nem vonta be felelős beosztásokba. Ellentmondásos helyzet alakult ki: a beosztottak között tehetségesebb emberek dolgoztak, mint a megye számos vezető posztján. Maga is felvetette, hogy célszerű lenne a megyében állami területen dolgoznia.”
A Fejér megyét 1961 óta irányító Juhász Jánosról a következőket lehetett olvasni: „Mint első titkárnak politikai vezetőkészsége és határozottsága nem megfelelő. A politikailag bonyolult és döntésre megérett káderkérdésekben bizonytalan és nehézkes. Mióta első titkár, nem tudtuk elérni, hogy beköltözzék Székesfehérvárra.
1966 nyarán mindhármukat leváltották, Gódor a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettese, s egyben a televízió vezetője lett, Klaukót a Békés megyei tanács elnökévé nevezték ki, míg Juhász a Székesfehérvári Könnyűfémmű vezérigazgatói székébe ülhetett.
8 MOL, 288. f. 5/397. ő. e.
9 Uo. Az ő esetében a személycsere szükségességét így indokolták a már említett, 1966. májusi PTO-jelentésben: „A Politikai Bizottság előtt ismeretes M. S. elvtárs munkája és helyzete, valamint az is, hogy mintegy 10 éve első titkár a megyében. Elsősorban az ő érdekét figyelembe véve javasoljuk más munkaterületre.” (MOL, 288. f. 5/397. ő. e.)
10 MOL, 288. f. 5/402. ő. e.
11 Uo.
12 Uo.
13 MOL, 288. f. 5/403. ő. e.
14 MOL, 288. f. 5/906. ő. e.