A március 25-i választásokkal csakugyan véget ért „a rendszer”, és átmentésről, restaurációról többé szó nem lehet. Az utódpartokra leadott kevesebb, mint 15 százaléknyi szavazat úgyszólván véglegesen eldönti azt a kérdést, akar-e a magyar nép – vagyis a túlnyomó többsége – valamilyen átmeneti vegyületet az eddigi rend és az európai típusú demokrácia között: nem akar. Azok, akik a volt állampárton belül maguk is a demokráciára való áttérést választották, ezt az ítéletet talán igazságtalannak érzik. De végül is – az MSZMP és a Népfront teljes kudarcával összevetve – a Nyers Rezsőék tíz százaléka tiszteletre méltó eredmény, és nem üti el a reformkommunistákat attól, hogy a kialakulóban lévő demokrácia egyik pólusán mint elfogadott tényező vegyenek részt a politikai játszmában.
Minden konfúzió, kezdetlegesség, technikai és lelki zűrzavar ellenére elmondható, hogy 1990 márciusán a magyar nép szabadon kifejezte politikai akaratát. Ez az „akarat” egyelőre csak óhaj, pártok közötti preferencia, amelyből végleges választás csak a második fordulóban lesz, de már ez az óhajkinyilvánítás is képet ad a magyar közvélemény állásáról: a választók csaknem fele a két vezető párt valamelyike mellett, további egyharmada négy másik világnézeti párt mellett voksolt, s csupán egy-két százalék vesztegette el szavazatát a teljesen komolytalan képződményekre. Néhány, eleve nem reménytelenül induló irányzat viszont megsemmisítő vereséget szenvedett; ezek közé tartozik a szociáldemokrácia is.
Minden megfigyelő számára világos, hogy az új magyar politikai mezőny két nagy irányzat köré tagozódik. Nevezzük az egyiket keresztény-nemzeti-liberálisnak, a másikat pedig európai liberálisnak és világnézetileg „laikusnak” (ez az, amit egyesek titokban más, megszokottabb módon címkéznek). Én ezt a tagolódást nem tekintem sem természetellenesnek, sem szerencsétlennek. Nagyon is rendben van, hogy a politikai mozgalmak világnézeti érzékenységek szerint is tagolódnak, s Magyarországon egészen természetes, hogy a hagyományosabb nemzeti felfogás és a modern európaiság kétfelé válik. A fontos az, hogy itt is, ott is tudomásul vegyék: mind a kettőnek egyformán legitim helye van a magyar közakarat formálásában. Demokráciában megengedhetetlen az olyan vélekedés, amely a másik fél létjogosultságát vitatja el. Ilyen hangok, sajnos, a Fórum oldaláról máris elhangzottak (például Sinkovits Imre szájából). Márpedig ha a vita ebben az irányban elfajul, akkor itt nem demokrácia lesz, hanem a század első feléből ismert félpolgárháborús gyűlölködések felújulása.
A múlt vasárnapi választások egyik nagy újdonsága – ezt Litván György barátom a televízióban már elmondotta –, hogy a liberális demokrácia modern, nyugatias válfaja tömegerővé lett, s mostantól kezdve a politikai képlet egyik legfontosabb alkotórészét képezi. Ez századunk Magyarországán először történik meg. Úgy tűnik, hogy még nem mindenki érti, milyen sorsdöntő jelentőségű ez az Európához való felzárkózás szempontjából. Pedig oly nyilvánvaló, hogy szinte tautologikus: modern demokrácia csak modern demokratákkal működhetik.
Másfelől azonban az is fontos, hogy a demokráciának mostantól kezdve „nemzeti” tábora is van. Tulajdonképpen 1990 ebből a szempontból visszatérés 1945-höz. Újra indulhat az a kísérlet, amelyet egyrészt a szövetséges hatalmak győzelme tett lehetővé, másrészt a győzelmet e térségben tökéletesen kisajátító szovjet hatalom oly ármányosan kitérített az útjából. Szintézisről beszélni még korai – bízzuk ezt a jövő század történészeire –, de ha végre egyszer most nem rontjuk el a dolgot, akkor Magyarország elindulhat azon az úton, amelyre már a századforduló előkészítette, s amelyről leszorították az 1918-at követő katasztrófák.
Ebben a helyzetben mindennél fontosabb, hogy az új demokrácia erői – s mindenekelőtt a két legfontosabb – megtanuljanak egymással élni. Versengve, mint ahogy nyitott politikai rendszerekben szokásos, de civilizáltan. Tudom, hogy erre a legtöbb érdekelt azt fogja gondolni (s még inkább: mondani): „én az vagyok, legyen a másik is tisztességes”. Javaslatom ezért az, hogy mindenki a saját háza előtt kezdje a söprögetést. Bármilyen paposan hangzik, hadd mondjam mégis így: nézzünk magunkba, felebarátaim, s tegyük fel magunknak a kérdést, megadtuk-e ellenfelünknek az őt megillető tiszteletet? Tudniillik, ha ezt nem tesszük, akkor az a bizonyos demokratikus váltógazdaság aligha fog sikerülni. „Váltás” lesz, de csak acsarkodva, s olykor a polgárháború határán.
Magyarország most olyan helyzetben van – gazdaságilag is, nemzetpolitikailag is –, hogy szüksége van aránylag széles nemzeti összefogásra is. Hosszabb távon váltakozó pártkoalíciókra van kilátás (és szükséglet is). A most következő időszakban azonban aligha kerülhető el egy szélesebb, a máskülönben szemben álló és eltérő érzékenységű pártokat is összekapcsoló nagykoalíció. A programokat nézve ennek nagyobb akadálya nincs: senki sem akar visszafordulást, még az MSZP sem; senki sem akar felelőtlen kalandozást járatlan utakon, még az ún. népi tábor sem; senki sem akar külföldi pénzuralmat, még az SZDSZ sem.
Valamilyen értelemben mindenki szociális piacgazdaságra és jól működő, szellemileg nyitott, önkormányzati demokráciára törekszik. Ezenfelül azt sem szabad elfelejteni, hogy bizonyos fokig nemzeti szükségállapot van: most dől el, hogy mi lesz az 1918-ban elcsatolt magyar kisebbségek sorsa a következő fél évszázadban. Ebben az ügyben mindenki „nemzeti”, még ha egyesek hangosabban is azok, mint mások. Abban is egyformán „nemzeti” a két nagy tábor, hogy a jövendő magyar alkotmányosságnak egybe kell ötvöznie az új európai tapasztalatokat a nagy magyar liberális hagyománnyal. Ilyen körülmények között a széles nemzeti összefogás lehetséges, ha nem könnyű is.
Jó volna, ha az előttünk álló éles csatározások napjaiban egyik fél se feledkeznék meg erről.
- Beszélő [6]