– Kissé paradox a mai szituációban a független sajtó helyzete. Akik annak idején részt vettek benne, illetve elkezdték az egészet, ma ugyanúgy hátrányban vannak, mint akkor. Azzal, hogy sajtószabadság van, az az erkölcsi tőke, amit felhalmoztak, nem fordítódott át megélhetésre és anyagi tőkére. Amikortól világossá vált, hogy elszabadult a mennyország, és mindenki lapot, könyvkiadót alapít, azonnal megjelentek a „nagyhalak”, és gyakorlatilag lefölözték azt, amin ezek az emberek fél vagy egész évtizede dolgoztak. Ezért is lenne érdekes, hogy egy kicsit visszaássunk a Katalizátor Iroda kezdetéig.
– Itt két szálat kell felgöngyölíteni. Az egyik az én személyes pályafutásom, a másik magának a kiadónak a létrejötte. Én valamikor 1979-ben jutottam először tiltott könyvhöz, Földes László egyetemi tanárom – aki az ELTE-n politikai gazdaságtant tanított – nyomta az első Magyar Füzeteket a kezembe. Ahogy a szamizdat irodalom terjedni kezdett a bölcsészkaron, hozzájutottam bizonyos írásokhoz még a gépiratos korszakból, azt hiszem, ilyen formában olvastam Haraszti Darabbérét is. Valamikor ’82 tavaszán határoztam el, hogy elmegyek a Rajk-butikba, és veszek néhány szamizdat kiadványt, amennyit szűkös pénztárcám megenged. Első alkalommal sikerrel jártam, a második alkalommal azonban a rendőrséggel együtt érkeztem, ők ugyan nem vásárolni jöttek, viszont mindent elvittek, nekem semmi sem jutott. De hogy az igazat mondjam, be sem mertünk menni a barátommal, elriasztott bennünket a razziára érkező rendőrautók látványa. Nekem a dolog erkölcsi dilemmát okozott. El kellett döntenem, hogy vajon azzal segítek-e ezeken az embereken, ha csatlakozom hozzájuk és terjesztek én magam is, vagy pedig ha bemegyek, és ezzel vállalom azt a társadalmi kontroll szerepet, amit egy tanú ilyen helyzetben vállalhat. Nem mentem be, viszont kapcsolatot kerestem Demszky Gáborral, és elkezdtem – először persze nagyon kis léptékben – néhány példány erejéig terjeszteni ezeket a kiadványokat. Egy másik szálon a Beszélővel kerültem kapcsolatba Orosz Istvánon keresztül, aki ebben az időszakban az első 12 számot készítette a feleségével Dunabogdányban. Itt tulajdonképpen a manuális munkában vettem részt, a 9-es, 10-es majd a 11-es szám munkálatainál összehordtam a példányokat. Amikor a 12-es szám felénél Orosz Pistáék lebuktak (a lakás legalábbis lebukott, szerencsére a stencilgép és az anyag megmaradt), akkor keresett a Beszélő nyomdászt, és én vállaltam két barátommal. Ekkoriban kerültem egyre intenzívebb kapcsolatba Jakab Lajossal, az Áramlat Kiadó munkatársával, akivel csináltunk néhány könyvet (Duray Miklós: Kutyaszorító, Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Konrád György: Az állami ember és a cenzúra, és más Áramlat-kötetek). Ezután ismerkedtem meg a Katalizátor Iroda munkatársaival, akik ekkor sajátos helyzetben voltak. Alapítottak egy kiadót, előállítottak egy-két kiadványt, de igen kis példányszámban, és ugyancsak technika híján voltak, illetve nagy problémáik voltak azzal, hogy mit kellene kiadni. Ez ’85 nyarán volt.
– A Katalizátor megalakulásának pillanatában a magyar szamizdat könyvkiadás már viszonylag fejlett alakzatokkal rendelkezett. Gondolok itt a Demszky-féle AB-re, a Nagy Jenő-féle ABC-re, a Magyar Októberre, a Beszélő és a Hírmondó tényére, az Inconnu aktivitására. Egy ilyen helyzetben, amikor a piac telítettségéről ugyan nem beszélhetünk, de van egy viszonylag folyamatosan termelő második vagy szürke (vagy fekete) könyvkiadói tevékenység, megfogalmazódnak-e meghatározott célok vagy profilok egy újonnan induló vállalkozásnál?
– Ha nagyon nagyképű lennék, azt mondanám, hogy igen, legalábbis az induláskor. Valójában úgy zajlott a dolog, hogy nekem volt egy kéziratom, Bulgakov Kutyaszív című kisregénye, amit fölajánlott a fordító. Ez a kézirat nagyon tetszett nekem, mindenképpen szerettem volna valahol publikálni, és akkor jelentkezett a Katalizátor Iroda, hogy ők meg tudnák ezt jelentetni. Nekik is tetszett a kézirat, s tulajdonképpen így kezdődött az egész.
– Informáljuk a mai olvasót, hogyan is zajlott egy könyv kiadása akkoriban.
– Először van a nagy lelkesedés, hogy ez egy nagyon jó mű. Van az embernek valahonnan 1000 forintja, már nem tudom, hogy honnan, azt hiszem, akkor építkeztünk, és valamilyen kölcsönből csíptük le. Az 1000 forintból némi félelemmel vettünk stencilpapírt, most az ÁPISZ-ban persze meg kellett mondani, hogy milyen cégnek lesz, valamilyen szentendrei céget diktáltunk be. Akkor kellett keresni egy gépelőt, ő legépelte a kéziratot stencilpapírra, erre is előteremtettük valahonnan azt a 3-4000 forintot. Utána jött a számítgatás, hogy hogyan lehetne a papírt megvenni, mert az a legnagyobb tétel, olyan 10-15 ezer forint volt ebben az időben, hogy 1000 példányban előállítsuk azt a 180 oldalas könyvet. Ezt úgy oldottam meg, hogy egyszerűen adósságba vertem magamat egy szamizdat kiadónál. Magyarul eladtam a kiadványaikat, de nem fizettem ki nekik a pénzt, hanem befektettem ebbe a vállalkozásba, és amikor már bizonyos stádiumig eljutott a dolog, akkor tudtam őket azzal hitegetni, hogy majd könyvben fogom letörleszteni. Mivel a Bulgakov esetében értékesítési probléma nem volt, ezt elfogadták. Volt egyfajta szolidaritás a kis kiadók irányába ilyen esetekben.
– Mi motivál valakit, amikor úgy dönt, hogy a könyvkiadásra teszi fel az életét (és még messze vagyunk a Kádár-korszak végétől)? Miért vállalják az emberek egzisztenciát, anyagi biztonságot kockáztatva ezt egy olyan helyzetben, amikor egyáltalán nem látszik, hogy éveken vagy évtizedeken belül bármiféle változás, sajtó- és politikai szabadság lesz?
– Én két típust különböztettem meg. Az egyik az aktívan politizáló réteg, amelyik azt állította, hogy azért vesz részt ebben a tevékenységben, mert Magyarországon az ellenzéki politizálásnak egy bizonyos korszakban, a 70-es évek végétől ’87–88-ig tulajdonképpen ez az egyetlen olyan területe, ahol aktívan lehet politizálni. Magyarul ez egy ellenzéki tevékenység, és az az értelme és a lényege, hogy egyértelmű politikai szembenállást fejez ki a kádári diktatúrával szemben. Én nem tudtam ezzel az állásponttal maradéktalanul azonosulni. Szerintem ennek a tevékenységnek van egy másik, nagyon jelentős és nagyon fontos oldala. Az tudniillik, hogy ez egyúttal kulturális cselekvés. Ha az ember egy könyvet állít elő, a könyv közvetetten válik a politika vagy a politizálás részévé. Ez tehát közvetítés, mi a közvetítő tárgyat állítjuk elő, s én inkább a cselekvés kulturális részét helyezném előtérbe. Van egy deformált, eltorzított kultúra, amit a diktatúra politikája deformált, és mi ezt próbáljuk egy kicsit kikalapálni vagy helyreigazítani azáltal, hogy sziszifuszi módon, Gutenberg előtti módszerekkel próbáljuk befolyásolni az embereket, akikhez eljutunk, s ezáltal magát a politikai-kulturális életet. Mindig azt hangoztattam, hogy ez még nem politizálás a szó klasszikus értelmében, hiszen a politizálás politikai intézményeken keresztül folyik, és bár a kiadókat a hatalom politikai intézményeknek tekintette, mégis azt gondolom, hogy a Duna-mozgalmak létrejöttéig nem voltak igazán kiforrott politikai mozgalmak. Más kérdés, hogy – a többivel együtt a kiadók is – megalapozták a ’88–89-es nagy politikai robbanást.
– A mai helyzetben hogyan élitek meg azt, hogy mindent lehet, s elveszett a szamizdat varázsa? Hogy kénytelen-kelletlen be kell állni egy olyan rendszerbe, ahol a legfontosabb tényezők a piac és a pénz? Ahol nem számít az, hogy ti már ’82-ben stencilgépet tekertetek? Hogy előáll mondjuk a Szabad Tér, a Végh Antal, s ők a nyerők a piacon?
– Néha nem kellemes. Méray Nagy Imre-könyvét pl. kiadtuk szamizdatban, és amikor Méray Tibor legálissá vált, szó volt arról, hogy a könyv megjelenik, s ő annyit sem tett meg, hogy megkérdezze, képesek vagyunk-e, akarjuk-e ezt a könyvet újra kiadni nagy példányszámban. Ezen többen föl voltak háborodva közülünk, de én fölháborítónak nem tartom. Azt gondolom, hogy az új helyzethez kell alkalmazkodnunk, ehhez kell alakítani az elképzeléseinket, az üzletpolitikánkat, a kiadó profilját. És van ellenpéldája is a Méray-ügynek. Kovács Imre könyvét, a Magyarország megszállását szintén ki akartuk adni nagy példányszámban, de közben az új idők új szeleit megérző Európa Könyvkiadó is tervbe vette, és kötött egy előszerződést az örökösökkel. Az előszerződés végül is nem vált szerződéssé, mert jelentkeztünk mi is, s az ügyvéd hajlandó volt újra tárgyalni az örökösökkel, hogy van egy másik kiadó is, amelyik kiadná, s ez egyszer már kiadta, szamizdat kiadó volt stb. Egy amerikai feleségről van szó, akinek nincs köze a magyar ügyekhez azonkívül, hogy Kovács Imrének a felesége. Végül is úgy döntött, hogy ne egy nagy állami kiadó adja ki, amelyik évente 80-90 könyvet ad ki – egyébként nagyon jó könyveket –, hanem az a kis kiadó, amelyiknek ez fontos, és amelyik már tett ezért az ügyért valamit. Ez pozitív visszajelzés, ami megerősíti az embert abban, hogy korlátozottabb, szerényebb eszközökkel is érdemes ezt a tevékenységet csinálni.
– Mit tervez a kiadó ebben az új struktúrában?
– A terveink elég szerteágazóak, nem tudom, hogy mire lesz anyagi lehetőségünk. Két könyvünk van előkészületben: Lech Walesának A remény ösvénye c. politikai önéletrajza és Vladimír Bukovszki: És megfordul a szél c. visszaemlékezése a 60-as, 70-es évek oroszországi állapotairól, a pszichiátriai intézetek és a börtönök világáról. A tevékenységünk másik része a könyvterjesztés. Szeretnénk legalizálni a könyvárusainkat, hiszen máig fennáll az a tarthatatlan helyzet, hogy nem legálisak, tehát állandó rendőri és hatósági zaklatásnak vannak kitéve, ami ellen folytonosan tiltakoznak. Remélem, a választások után ez a helyzet rendeződik. Van még egy tervünk. Terjeszteni akarjuk ezeket a könyveket a Felvidéken, Erdélyben és a Szovjetunió magyarlakta területein. Társakat keresünk, vállalkozókat, áldozatkész embereket, akik készek közreműködni ebben. Ennek azonban sok politikai és anyagi kockázata van. Dehát ez a mi világunk.
- Kultúra [6]