(Szabó Ágnes)

Nyomtatóbarát változat

Ülök a tv előtt. Hírek. Új törvény a 40 év alatt minden szempontból megnyomorított, megfélemlített, eltaposott emberek rehabilitálásáért. Újabb törvény! Mert már egyet hoztak. Az „Isten ments bántani” kormány már meghozta a kitelepítettek, internáltak anyagi kárpótlására szolgáló 104/1989. (X. 4.) MT rendeletét. Igen! Már az is teljes rehabilitációt ígér. Havi 500 Ft nyugdíjemelés azoknak, akik a Szovjetunióban, Recsken vagy egyéb „gyógyüdülőben” töltöttek éveket, akik tekintélyes része a létminimum alatt tengeti életét, és talán nem gondolkozik azon, miért és hány ember kap kiemelt nyugdíjat.

Vajon hányan lehetnek? Az elhurcoltak számát 150-300 ezer emberre becsülik. Hányan tértek vissza? Hányan haltak meg ezek közül az ott szerzett betegségek, alultápláltság, az embertelen bánásmód vagy csak egyszerűen a magas életkor következtében? Most a „maradék” rehabilitálásáról szeretnék írni. És kálváriájukról!

Arról, hogy miért nem merik kormányunk által biztosított jogaikat érvényesíteni.

Apám barátját 1945 áprilisában hurcolták el mint polgári személyt az Urálba és Nyugat-Szibériába. 27 havi kőbányában és erdőirtáson eltöltött idő után engedték haza. Akkor 25 éves volt. Kiszámítható, ma hány éves. Nyugdíja a létminimum közelében.

1989. október 23-án jogi képviselettel – nem mindenkinek áll módjában – beadott egy kérelmet a BM-hez a fenti jogszabályra hivatkozva. Az ott eljáró tisztviselő már akkor közölte, hogy nagy-nagy türelmet kér, mert rengetek kérelem érkezik a BM címére, és mivel számítógépes feldolgozás után adják ki az igazolásokat – amivel azután a Társadalombiztosítási Igazgatósághoz lehet fordulni –, több hónapot fognak késni. Mi az a pár hónap 40 év várakozásához képest? És mi az az újabb pár hónap, amíg a Társadalombiztosítási Igazgatóságon csücsül az akta?

Nem világos, miért van szükség számítógépes feldolgozásra, hiszen a magasan kvalifikált BM-dolgozó csak rátekint a benyújtott igazolásokra (1947. július 1-jén kiállított utalvány díjmentes hazautazásra, ez évből való orvosi vizsgáló lap, valamint egy Vöröskeresztes levelezőlap a Szovjetunió 318/1. lágeréből), és kiállíthatja a megfelelő okmányt.

Pontosan olyan gyorsan és hathatósan, mint a halotti anyakönyvi kivonat esetében, amit minden további nélkül kiadnak az orvos által kiállított halotti bizonyítvány alapján.

Óh, dehogy hittem én azt, amit az az idős, kopott kosztümös de szálegyenes tartású úrihölgy – akit az elmúlt 40 év sem tudott megtörni – hitt a hivatalnok előszobájában, hogy tudniillik csupán az időt húzzák, hátha addig is fogynak a jogosultak. Valamint azért, hogy ezekről az emberekről teljes, pontos és széles körű nyilvántartásuk legyen.

Nem! Nem hittem ezt. Hiszen a kormány és az őt kiszolgáló magasan kvalifikált BM-dolgozók jó szándékához kétség nem férhet. A rendelettel kárpótolni akart. Igaz, hogy szűkmarkúan, dehát ugye az a nehéz gazdasági helyzet és az a sok megérdemelten kiemelt magas nyugdíj sokat visz el az államkasszából. Ezt meg kell érteni. Ezek az emberek 40 év alatt úgyis megszokták a megértést.

Én hittem és bíztam és természetesen türelmes voltam. Apám barátja nem. Mégsem tanult meg eléggé várni. Mint azok, akik be se merték nyújtani a kérelmüket. Mert idős barátnőmet nem tudtam rábeszélni arra, hogy az alamizsna, amit a kormány rendelettel biztosított, az neki jár, tehát kérje. Még úgy sem merte kérni, hogy helyette jogi képviselő járjon el. Ő fél. Még mindig fél. Fél a hatalomtól. A régitől. A helyénlévőtől.

És a hatalom helyén van.

Én mint bizakodó, bátor, de egyben türelmes ember is csak 1990. január 24-én, a lehallgatási botrány kirobbanása után mertem érdeklődni, tehát a kérelem benyújtását követő három hónap elmúltával. Az ügyintéző nem nyújtott tájékoztatást. A sok kérelemre, a kevés létszámra, a számítógépes feldolgozásra hivatkozott. Türelemre intett. Majd a szívós fellépés hatására Nagy László kollegájához irányított, aki szintén türelemre intett. De türelmem fogytán volt. Az igazgatási osztály vezetőjével akartam beszélni, erre ígéretet tett, délután három órakor megmondja, hogy benyújtott kérelmünk hányadik a rangsorban, és mikor várható a kért igazolás kézbesítése. De Nagy László úr meggondolta magát. Délután háromkor közölte, hogy semmilyen felvilágosítást nem ad, hívjam Tütösi urat, az igazgatási osztályvezetőt. Tütösi úr már várta jelentkezésemet, és a hatalom hangján kétszer is megkérdezte nevem s munkahelyem.

Hosszas beszélgetésünk első része azzal telt el, hogy biztosított: kollegák vagyunk, ő is jogász, nyolc évig tanított a Jogi Egyetemen. Majd hosszasan oktatott arról, hogy nem lett volna szabad molesztálnom beosztottait, s ha valamivel nem voltam megelégedve, rögtön hozzá kellett volna fordulnom. A hatalom posztjáról közölte, ne szakítsam félbe. De amikor beszélgetésünk, pontosabban beszéde, kezdte bennem felidézni azt a régen elfelejtett érzést, általános iskolás koromból, mikor osztályfőnököm dorgált, minden bátorságomat összeszedve ismét megkérdeztem, mikor kapok választ arra, hogy hányadik a rangsorban három hónapja benyújtott kérelmünk, és mikor kapjuk meg a kért igazolást, kinyilatkoztatta: tisztában kell lennem azzal, hogy követelésünk az ellenzéki erők által kikényszerített, sebtében előkészített jogszabályon nyugszik, melynek következtében a BM már így is sok-sok ezer forintot költött papírra, borítékra és bélyegre. Ismételt és már nagyon határozott kérdésemre, hogy mikor kapunk igazolást, azt a választ adta, hogy sem most, sem később. Ha ez nem tetszik, egyet tehetek: írok a miniszternek, ami teljesen felesleges, mert azt úgyis ő kapja meg, és ő fogja megválaszolni.

Ezek után a Miniszterelnöknek írtam. Megkérdeztem, hogy a kormány által hozott jogszabályt vagy Tütösi úr nyilatkozatát kell irányadónak tekintenem. A január 28-i levélre rendkívül gyorsan, február 9-én megérkezett Tütösi úr udvarias válasza. Elnézést kért a késedelemért, de indokként közölte, hogy 46 000 (?) kérelem érkezett be, és ez akadályozta a válaszadásban. Egyben közölte, hogy kérelmünket elutasította, mert megállapítást nyert, hogy a 27 hónap kényszermunka már munkaviszonyként beszámításra került. (Való lény, ezt kérelmünkben közöltük is. A Társadalombiztosítás dolga lett volna az igazolás birtokában, hogy a létminimumot verdeső nyugdíjból vegyék le azt a kb. 70-100 forintnyi összeget, amely munkaviszonyként történő beszámítás folytán emeli a kérelmező nyugdíját, és adják meg helyette a hivatkozott rendelet alapján megillető 500 forintot.) Mivel a BM-határozat ellen fellebbezésnek helye nincs, azt 30 napon belül keresettel lehet megtámadni a Kerületi Központi Bíróság előtt. Azt ugye írnom sem kell, hogy egy ilyen per hány hónapig, évig húzódhat. S ha a megnyert per alapján ítélet pótolja majd a BM által megtagadott igazolást, újabb hónapok telnek el, míg a Társadalombiztosítási Igazgatóság ügyintézése folytán abból valóban 500 Ft nyugdíjemelés lesz. Mit fog akkor érni 500 Ft? Mondjuk 1-2 év múlva.

Röviden ennyit azokról a kormányt népszerűsítő rendeletekről, melyeknek végrehajtása a gyakorlatban így néz ki.

Nem írtam volna meg e cikket, ha február 16-án a Napzárta adásában nem hallom a vitát arról, hogy szegény jól képzett államigazgatási dolgozók félnek, és szinte menekülnek a pályáról. Félnek attól, hogy az új kormány politikai múltjuk miatt meneszti őket. Pedig ők rendelkeznek gyakorlattal, szakmai hozzáértéssel.

• Visszabeszélő