A romániai magyarság helyzetét az teszi feszültségekkel terhes politikai problémává, hogy egy két és fél milliós kisebbséget gyakorlatilag nem lehet asszimilálni. Százmilliós nép talán képes erre, főképp, ha olyan fejlettséget, rohamos gazdagodást tud produkálni, mint az USA. Egy néhány milliós nép azonban nem tud egy két és fél milliós kisebbséget asszimilálni, ezért ez a kisebbség mindaddig politikai veszélyforrás a számára, ameddig meg nem köti vele a maga „kiegyezését”, és ki nem alakítja az együttélés történetileg mindkét fél számára elfogadható formáját.
A román nacionalizmus ma diadalmámorban úszik. A Ceausescu-rendszer arra kényszerítette, hogy marxista–leninista–nepotista törekvésekhez alkalmazkodjon, magát is annak álcázza. A karácsonyi forradalom lehetővé tette, hogy a román nacionalizmus saját képében jelenjen meg a politikai színtéren; népi bázisú tömegmozgalomként léphessen fel a forradalom által lehetővé tett magyar kisebbségi követelésekkel szemben.
Ha korábban a magyar kisebbség nyelvhasználati jogokat, magyar iskolákat, a kisebbségi státus jogi elismerését követelte, mindez a diktatúra mindenkit elnyomó rendjében arra a „Secu”-ra tartozott, amelyet a román nacionalisták tömegei is gyűlöltek.
Most a magyar követelésekkel szembeni erőszakos fellépés népi tömegmozgalom formáját öltheti. A Marosvásárhellyel szomszédos románlakta falvak lakói lépnek fel (ha nem is spontán módon, hanem politikai erő által szervezetten) az ellen, hogy a magyar kisebbség iskolákat kaphasson vissza, hogy visszakapja kolozsvári egyetemét, és természetesen a területi önkormányzat követelése ellen.
A román nacionalizmus offenzív. Az utcán tombolva és lincselve a még a Ceausescu-rezsim idején megmaradt nyelvhasználati jogokat is meg akarná vonni; már a magyar nyelvű színjátszást is fenyegeti.
A román nacionalizmus nem látja, hogy miközben a marosvásárhelyi vérengzésekkel „csatákat nyer” a román nacionalizmus indulatainak felszításában, csatát nyer azzal, hogy a forradalomból született kormányzat nem mer ellene fellépni (vagy éppenséggel hozzá húz?), hosszabb távon végérvényesen elveszíti a „háborút”. A marosvásárhelyi pogrom után ugyanis a román nacionalizmusnak végleg le kell tennie arról a tervről, hogy a magyar kisebbséget valaha is asszimilálhatja. Az 1915-ös törökországi örmény mészárlás óta török ép ésszel nem gondolhatja, hogy örmény valaha is bárhol a szélesebb török világban (Azerbajdzsán, Türkménia – vagy az USA) törökké fog asszimilálódni. A szilárd viszonyok között mindig meglévő spontán asszimiláció: a kisebbségnek a vegyes házasságok útján történő mállása és letöredezése ilyen atrocitások után olyan pszichológiai akadályokba ütközik, ami lehetetlenné teszi még ezt a korlátozott mértékű asszimilációt is. (Akadt-e a Szent Bertalan-éj után francia hugenotta – az ambiciózus király, Navarrai Henrik kivételével –, akinek „Párizs megért egy misét”, aki áttért katolikus hitre?)
A Szent Bertalan-éj nem véletlenül jutott eszembe. Ami történik Marosvásárhelyen, kísértetiesen emlékeztet rá. Akkor Párizsban Medici Katalin zsoldosai járták az utcákat, és ha valaki szembejött, keresztet vetettek, s „dicsértessék”-kel köszöntötték. Aki nem így válaszolt, az hugenotta volt, azt megölték. Ma Marosvásárhely ennél egy kicsit szelídebb, aki arra a kérdésre, hogy „magyar vagy?”, igenlően válaszol, „csak” összeverik – életben is maradhat.
Maradhat. De mintha a román nacionalizmus indulatai mélyén az a lehetőség is felsejlene, hogy ha ez a kisebbség nem asszimilálódik, akkor arra a sorsra jut, amelyre Medici Katalin a francia hugenottákat szánta. Csakhogy a néhány milliós románság nem több száz milliós Németország vagy Szovjetunió. Ne számítson senki Romániában román 1944-re vagy 1939-re, amikor az anyanép megsemmisíti a homogén nemzeti állam megteremtését lehetetlenné tevő kisebbséget. Itt nem a Harmadik Birodalom 1944-e a lehetőség, hanem a közép-európai Libanon. Fegyver a kézben itt is és ott is. Ha elgondoljuk azt az infernális lehetőséget, hogy a nacionalista őrület szította polgárháborúba belepusztul a magyar kisebbség, vajon mi lesz a háborút túlélő románsággal? Mi marad egy két-három millió polgárát elvesztett Romániából?
Persze ennél az infernális „Endlösung”-nál reálisabbnak tűnő megoldás az, ha a magyar kisebbséget elüldözik az országból. Hová? Hát nyilván Magyarországra. A román nacionalizmusnak azonban meg kell értenie, hogy két és fél millió ember a mai Magyarország területén egyszerűen „nem fér el”. Az a „megoldás”, hogy továbbmennek Nyugatra, irreális. A Nyugatnak hovatovább legnagyobb problémája lesz, hogy elkerülje az újabb és újabb menekülthullámok rátörését. Ennek elhárítására tenni is kész lesz. Például olyan kormány ellen, amely eltűri a „menekültcsináló” hazai tömegmozgalmat.
A román nacionalizmus agresszivitása pontosan afelé viszi a dolgok alakulását, aminek elkerülése tulajdonképpeni célja. Ha végleg nem hajlandó együttélni egy magyarságát megőrző kisebbséggel, és azt el akarja üldözni országából, akkor szembe kell néznie azzal, hogy ez gyakorlatilag csak területi revízió formájában történhet. A mai Magyarország nem képes két és fél millió menekültet befogadni. Ezek csak úgy kerülhetnek a mai Magyarországhoz, ha „hozzák a területet is, amelyen laknak”. Ezt a megoldást ma Magyarországon csak futóbolondok és kalandorok akarják. A mai Magyarországnak jelen állapotában kezelhetetlen problémát jelentene valamiféle területi visszacsatolás. Mi nem területi revíziót akarunk, hanem autonómiát a romániai magyar kisebbségnek.
A román nacionalizmus abban a helyzetben van, mint a vallási pártok voltak Európában a XVII. században, a harmincéves háborút lezáró versailles-i béke idején. Ekkor mind a reformációnak be kellett látnia, hogy nem tudta felszámolni a katolicizmust, mind az ellenreformációnak, hogy nem tudta „visszarendezni” a reformációt. Mindkét félnek bele kellett törődnie, hogy ezentúl a történeti idők belátható korszakaiban együtt kell élniük a másikkal. A román nacionalizmusnak tudomásul kell vennie, hogy nincs módja a romániai magyarságot asszimilálni, és ezért bele kell törődnie a kisebbség nyelvi, kulturális, politikai autonómiájába, míg a magyar kisebbségnek tudomásul kell vennie, hogy a szovjet birodalom fellazulása és bomlása sem hozza magával a határok olyan revízióját, amely visszacsatolja őket egy Magyarországhoz, amely valószínűleg soha sem lesz már olyan állapotban, hogy ekkora új lakosságot, új országrészt asszimilálni tudjon. Igen, az asszimiláció mindkét oldalon lehetetlen. Csak a kiegyezés lehetséges.
Az erdélyi magyarság jelentős része református. Bibliás nép. Hallgasson a romániai magyarság az írás szavára: „ahol a legnagyobb a szorongattatás, ott a legközelebb a szabadulás”. Úgy legyen.
- Beszélő [6]