A francia hírközlési eszközök például azt tudatták a francia közvéleménnyel, hogy Magyarországon a jobboldal 70%-os győzelmet aratott március 25-én. Igen, az MDF, az SZDSZ, a kisgazdák, a kereszténydemokraták és a Fidesz együtt körülbelül 70%-ot kapott a területi listákon. De azért kissé fanyar mosolyra húzódhat bonyolult közép-kelet-európai ajkunk. Mit értenek ebből a nyugatiak? Ők bizonyára azt hiszik, hogy nálunk is az történt, ami az NDK-ban, holott eléggé más a mi (egyelőre egyébként részben még befejezetlen) képletünk. Nálunk valóságos, jelentős politikai tényezőként kirajzolódni látszik az a modern liberális erőtér, amit nem egyszerűen feléleszteni kellett a tetszhalálból, hanem megteremteni az elmúlt egy-másfél évtized lassú, észrevétlen társadalmi folyamataiból. Nem, Magyarországon nemcsak a magántulajdon visszaállítása, a nemzeti, keresztény jobboldal győzött, az államosított gazdaság és társadalom, a nagyhatalomtól kikényszerített internacionalizmus fölött, hanem a bátor és világos beszéd, a nyílt versenyben elért teljesítmény, a sosemvolt egyéni szabadság is.
A Varsói Szerződés és a KGST – vagyis az európai szovjet csatlósok – országai közül háromban választottak már a polgárok. Lengyelország, az NDK és Magyarország népének döntő többsége élt demokratikus jogával, kényszer nélkül is magas aránnyal, világosan jelezve, hogy igényt tart az akaratnyilvánításra. Pedig nálunk például a tömegtájékoztatásban erőteljesen lebeszélték erről. A bukott politikai hatalom utóvédharcosai igyekeztek bemesélni nekünk, hogy utáljuk ezt az egészet, a többség hallgatag, és az is akar maradni, nem a politika érdekli, hanem a hasa és a zsebe. A többség azonban nem akart hallgatni, nagyon is nem akart. Ahogy Lengyelországban meg az NDK-ban is, főleg az volt a mondanivalója, hogy nem kellenek régi politikai vezetői. S nem tévesztik meg a különböző álruhák. A régi hatalom intézményeinek szereplőit akkor is leszavazták a választók az ország minden táján és településén (kevés és speciális kivétellel), ha „független”-ként pompáztak, ha a Hazafias Választási Koalíció – vagyis a létéhez foggal-körömmel ragaszkodó Hazafias Népfront – álnevében jelentek meg a színen, vagy a grandiózus taglétszámmal büszkélkedő valójában nem létező Néppárt színeiben léptek fel. A függetlenek (tegnap még MSZMP-sek), néppártosok, a Hazafias Választási Koalíció az első fordulóban jórészt a süllyesztőbe kerültek. A magyar választópolgárok mindenekelőtt a „kommunisták ellen”, és ami ennél több, árnyaltabb, a valóságos többpártrendszerre voksoltak, csodálatosan világosan. De büszkék lehetünk választópolgáraink józanságára és politikai jó ízlésére egy másik, nem megvetendő szempontból is. A nagy demagógok, a bombasztikus, és tömeggyűléseken zajos sikereket arató szélsőségek egyetlen választókerületben sem kerültek az élre. Lemaradt Csurka István, Csengey Dénes, Torgyán József, Hornyák Tibor. S kiestek a magukat sztároló, hiteltelen politikai kalandorok és akarnokok, Vass Csabák, Petrasovits Annák, Varga Csabák is. Fondorlatok, ködök: győzött a Nép!
- Beszélő [6]