Az első szabad választás Magyarországon – akármit tartsunk is az eredményéről – három csoda élményével szolgált. Felsorolom őket.
1. Egymillió liberális
Az SZDSZ kereken egymillió szavazatot kapott a választás mindkét fordulójában. Az első forduló után még mondhatták némelyek: az SZDSZ-hívek csupán a következetes rendszerváltásra szavaznak, a kommunizmus ellen. A második forduló résztvevői azonban egyértelműen választottak: a demokratikus ellenzékből kinőtt szabadelvű tömegpártot választották. A kommunista diktatúra tagadása, és a szabadelvűség egymillió ember tudatában egyetlen eszmévé vált. Azok a tízezrek, akik eljártak az SZDSZ gyűléseire, akik az SZDSZ-szel vonultak az utcára, a százezrek, akik az MTV előtt az SZDSZ képviselőinek szorítottak, tudták, hogy a szabad demokraták nem akarják rendőrkézre adni a hajléktalanokat, nem akarják megvonni a családi pótlékot a „méltatlan” szegényektől, és nem tekintik idegennek a cigányt. Tudták, hogy az SZDSZ vezetői között vannak zsidók, és megtapsolták azt, aki kérdésükre megmondta, hogy maga is az. Aki ezek után még mindig azt állítja, hogy a magyar nép „en bloc” antiszemita és intoleráns, az maga intoleráns és ostoba is. Annál inkább illesse gyalázat és megvetés azokat, akik rájátszottak az antiszemitizmusra, a türelmetlenségre, és álszenteskedve, titkon kortesfogást csináltak belőle.
2. Timur és csapata
Magyarországon egy évvel ezelőtt azt mondták az emberek: egy szalmaszálat se tesznek keresztbe ingyen, menjen kommunistaszombatra a párttitkár elvtárs meg aki kitalálta. Aztán a népszavazás előtt egyszeriben gimnazisták és nyugdíjasok, komoly családapák és a háztartásba belefáradt nők vödröt meg pemzlit vettek a kezükbe, és elkezdtek plakátot ragasztani. Igen, Igen, Igen, Igen – és ragasztottak, szerveztek, dekoráltak, hangszóró után rohangásztak megállás nélkül, hónapokon át. Kisiparosok bezárták műhelyüket, munkások szabadságot vettek ki, ügyvédek szüneteltették praxisukat, elképesztő odaadással, ahogy a mesebeli kisúttörők, a szovjet regények hősei. Amit a kommunizmus talán sosem, a kommunizmustól való megszabadulás reménye kiváltotta az emberekből: a „társadalmi munka” eufóriáját, az egymásra találás mámorát.
3. Papír nélkül
Négy évvel ezelőtt egy vidéki tisztviselő elkezdett Beszélőt vásárolni. Aprót csöngetett, félénken lépett be az ajtón, a nevét úgy mormolta el, hogy a világért se lehessen érteni. Az elmúlt hónapokban legalább száz alkalommal állt ki városa meg a környékbeli falvak polgárai elé, meggyőző logikával, elragadó szónoki hévvel beszélt, és magabiztosan válaszolt a bonyolult, nemegyszer ellenséges politikai kérdésekre. Százak voltak így – ő az egyike azoknak, akik egy-két hét múlva az ország házában szólalhatnak meg. Ellentétben egykori nagyszerű vezetőinkkel, akik egy kétmondatos üdvözlő beszédet sem bírtak kívülről elmondani, és negyven év alatt sem tanulták meg a szocializmus szó kiejtését, szabadon beszél, ahogy az a mai gyűléseken szokás. Szabadon, papír nélkül. Szabadon, félelem nélkül.
- Harmadik oldal [6]