Havel elnök nevében Sasa Vondra tartotta a vitaindító előadást először éppen arra az önként kínálkozó kérdésre keresve a választ, mit lehet várni ennyiféle ember: filozófus, bölcsész, futurológus, irodalmár, disszidens értelmiségi, gyakorlati politikus összejövetelétől? Válaszának lényege: egy ilyen informális találkozó tükrözheti az 1977-es Charta szellemét, azt a sajátos kelet-európai szellemet és lelkierőt, amely képes felgyorsítani a történelmi folyamatokat ebben a térségben.
Jelképes jelentőségűnek mondotta, hogy éppen Pozsonyban, a közép-európai országok történelmi centrumában találkoznak az emberi jogokért küzdő, különböző társadalmi mozgalmakat elindító régi ellenzéki értelmiségiek. Hangsúlyozta, kell lennie valaminek, ami összekapcsol bennünket, a volt szovjet csatlós államok polgárait, akik azt szeretnénk, hogy országaink ne közös történelmi múzeumba kerüljenek, hanem együtt zárkózhassanak fel az európai fejlődéshez. A birtokunkban van egy specifikus tudás, a totalitárius rendszerről szerzett közös tapasztalat, ebből fakad az emberi egyéniség, az emberi jogok érvényesítésének igénye minden területen.
A Charta aláíróit annak idején öngyilkosoknak tekintették, akik olyan játékba kezdtek, amelyikben nincs semmi esélyük. Semmivel nem kalkuláltak, csak azzal törődtek, hogy mit kell tenniük, mi a helyes, a moralitástól indíttatva cselekedtek, magukra vették az erkölcsi felelősséget.
Ebben a térségben valamikor a Monarchia a nemzetek, etnikumok, vallási közösségek katlanja, kulturális keveréke volt. Szétesése vákuumot hagyott maga után, amit a II. világháború után elfoglalt egy óriás nagyhatalom. Ez a térség mindig is eszmék találkozási helye, konfliktusok és háborúk színtere volt, ezt a térséget apró nemzetek és etnikumok töltik ki, ami instabillá teszi. Az itt élő népek most emancipálódtak, és megindultak a demokráciához vezető úton.
Közös tapasztalatunk a totalitarizmus, a nácizmus, a sztálinizmus. Talán éppen ez az, ami másfelé mutat, ami egy sajátos érzékenység forrása. Nem véletlen, hogy Kelet-Európa a különböző szocializmusoknak is forrásvidéke volt. A szovjet szféra szétesésével létrejött vákuumban az új vívmányok mellett felelevenedtek a nemzeti, nemzetiségi, politikai, vallási és kulturális viták és rivalizálások is.
Sasa Vondra szerint van rá esélyünk, hogy 2-3 év alatt leküzdjük az ilyen visszaeséseket, és visszatérjünk Európába politikailag és kulturálisan fejlett országokként, de figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy a rossz történelmi beidegződések miatt belefulladhatunk ebbe a versengésbe, s visszaeshetünk oda, ahonnan már nincs kiút.
Adam Michnik tartotta a második vitaindító előadást. Arról beszélt, hogy a politika művészet, konkrét célok megvalósítása olyan konkrét helyzetben, ahol korlátok nehezítik a célok realizálását. Az etika ezzel szemben reflexió jóról és rosszról, tisztességről és tisztességtelenségről, amely túllép a mindenkori adott helyzeten. Michnik szerint fontos Machiavelli felfogásával vitázni, mert ha a politikusok félretolják az etikát, elvesztik a bizalmat is, ami ahhoz kell, hogy az emberek hajlandók legyenek a politikai cselekvésre.
Mi – mondotta Adam Michnik –, akik a totalitarizmus ellen vagyunk, ismerjük a politika és a politikai elkötelezettség más fajtáját is. A totalitárius rendszer ellensége volt a természetes szabadságnak, az emberi méltóságnak és az igazságnak. Ezen alapértékek védelme vitt minket a politizálásba, a magunkfajta homo politicus ennek a helyzetnek volt a teremtménye. Belekényszerültünk a politikába, írók, költők, művészek, tudósok, színészek. Politikai gondolkodók feladata lett a civil társadalom megteremtése, a totális államtól független intézmények kialakítása, amilyen pl. a KOR volt.
A mi eszményünk az erőszakmentes, a revansmentes politika. Mi következik ebből a gondolkodásból? Mi ellene vagyunk a bosszúnak kultúránk vallásos hagyományai alapján is, de látjuk, hogy a társadalmi anyag ellenáll, látjuk az erőszak megnyilvánulásait, a gyűlölet, a bosszú kitöréseit, a tolerancia hiányát. Honnan ered ez a bosszúvágy, honnan ered ez a fajta bátorság olyan embereknél, akik eddig egyáltalán nem mutatkoztak bátornak? Miért támadnak meg, vádolnak kriptokommunizmussal másokat, fordulnak szembe mindenkivel, aki nem áll mellettük? Honnan ered ez a tendencia, hogy likvidáljuk a múlt rezsim minden emberét, honnan ez a sovinizmus, ez a revansizmus, ez az elitizmus, amelyik azt állítja magáról, hogy demokratikus? Nagyon veszélyes tendencia ez. Ez jelentkezik a nacionalizmusban, a mindenkivel szemben kirobbanó gyűlölködésben, a cigányellenességben, az aids-betegek kiközösítésének követelésében, a tolerancia teljes hiányában.
Michnik válasza az, hogy „valamennyien a totalitárius kommunizmus gyermekei vagyunk. A kommunista rendszerek kimúlása nem jelenti egyúttal a totális pszichológia végét is. A kommunizmushoz hű rabszolga nem veszett ki a kommunista kormányok felbomlásával. És a kommunizmus ellenségét is a totalitarizmus hozta létre. Mindannyian magunkon viseljük a totalitarizmus következményeit.
Ezek a jelenségek reális szükségletekre adott degenerált válaszok. A sovinizmus például degenerált válasz a nemzeti identitás iránti természetes szükségletünkre. A populizmus degenerált reagálás a szociális igazság iránti vágyunkra. Ebben a légüres térben két ördög támadja demokráciánk gyenge gazdasági és politikai szervezeteit. Az átmeneti korszak vitája nem a történelmi politikai programok (pl. szociáldemokrácia és liberalizmus) között zajlik, hanem két értelmiségi kultúra között, amelyet mélyen és pontosan jellemez két orosz disszidens intellektuel: Szaharov és Szafarevics példája, az európai és a nemzeti orientáció. Az átmeneti korszak logikai alapelve a legerősebb politikai erők közötti kompromisszumot követeli meg. Ennek hiánya anarchiához, káoszhoz vezethet a közéletben, aminek új típusú diktatúra lehet a következménye.
Az erőszakmentes forradalmak különböző szakaszokból állnak: az első az antitotalitárius szakasz, a második a hatalomért folyó harc szakasza, a könyörtelen bosszú szakasza, amikor megbüntetik a régi rezsim képviselőit. Ezután azok kerülnek sorra, akik ellene voltak a bosszúállásnak. Ezt mutatja az iráni forradalom példája. A jelenlegi Európában van rá példa, hogy képesek voltak felkészülni a második fázis elhárítására. Ez történt Spanyolországban, s ennek köszönhetik, hogy megerősödött náluk a demokrácia. A spanyolok jó szcenáriót írtak, s ez optimizmusra ad okot. A helyes államkonstrukciónak tolerancián kell felépülnie. A régi francóisták és a szocialisták politikai identitásuk megőrzésével szerepelnek a politikai színtéren.
A mi érzéseinkben, gondolkodásunkban ott vannak a totalitárius kommunizmus maradványai. A demokratikus kultúra intézményei, a koegzisztencia hagyományai eltűntek nyilvános életünkből. Nekünk cseheknek, szlovákoknak, lengyeleknek, magyaroknak, románoknak megvan a saját biográfiánk. Josef Pilsudski például a mi nemzeti hősünk. Ő volt a megtestesítője a lengyel jóságnak és becsületnek, a szabadság és függetlenség jelképe. Ő volt a szabad választások garanciája, neki köszönhető a legdemokratikusabb alapelveken nyugvó lengyel köztársaság létrejötte, melynek első államelnöke volt. Abban a történelmi időszakban még nem értettünk a történelmi kompromisszumokhoz. A lengyel országgyűlés nem tudott stabil kormányt kiállítani, anarchia fenyegetett. Amikor Pilsudski a hadsereg segítségével tért vissza a hatalomba, ez a demokrácia halálának kezdetét jelentette Lengyelország számára. A lengyelek szabadságának atyja egyúttal a diktatúra atyjának is bizonyult. Szembefordult az országgyűléssel, ő indította az első politikai bűnpereket minden demokratikus erő ellen.
Pilsudski példája arra figyelmeztet, hogy a legnagyobb veszélyt ma önmagunkban hordjuk, saját mozgalmainkban, amelyekkel a demokráciáért, a demokratikus hagyományok kialakításáért harcoltunk. Teljesen új helyzetben vagyunk, nincsenek gyakorlati tapasztalataink. Ha csupán politikusok lennénk, akkor csak a pragmatikus, sikeres munka érdekelne bennünket, de ha morális indíttatásunkat is fontosnak tartjuk, ha felelősen akarunk kiállni elveink mellett, akkor látnunk kell, hogy a demokratikus rend alapjai nagyon gyengék nálunk, és félreérthetetlenek a reakciós erők súlyára vonatkozó jelzések. Mindennapos probléma az antiszemitizmus, szimbolikus ereje van még olyan országokban is, ahol nem is élnek zsidók. Magunk között kell tisztáznunk, demitizálnunk ezt a jelenséget. Nem lehetünk mindenáron lojálisak. Lojálisnak kell lennünk minden demokratikus jellegű szervezet iránt, de az igazság iránt is, amely gyenge és nincs hatalma.
A mi demokráciánk gyenge, igazságunk még erőtlenebb. Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy mikor melyik lojalitás előbbrevaló. Úgy kellene élnünk, hogy kockáztathassunk is. De hála Istennek nemcsak a kommunista rendszer gyermekei vagyunk, hanem értékes nemzeti és egyházi hagyományoké is, amelyek segítségével harcolni lehet minden antidemokratikus erő ellen.
Tudjuk, hogy az igazság iránti hűség fontosabb, mint részvételünk a hatalomban. Tudjuk azt is, hogy a politika igazsága az igazság politikája. Az utópiának vége, a társadalom tökéletlen, tőlünk függ, milyen lesz a jövő.”
- Külföld [6]