Skip to main content

Etika és politika

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Havel elnök nevében Sasa Vondra tartotta a vitaindító előadást először éppen arra az önként kínálkozó kérdésre keresve a választ, mit lehet várni ennyiféle ember: filozófus, bölcsész, futurológus, irodalmár, disszidens értelmiségi, gyakorlati politikus összejövetelétől? Válaszának lényege: egy ilyen informális találkozó tükrözheti az 1977-es Charta szellemét, azt a sajátos kelet-európai szellemet és lelkierőt, amely képes felgyorsítani a történelmi folyamatokat ebben a térségben.

Jelképes jelentőségűnek mondotta, hogy éppen Pozsonyban, a közép-európai országok történelmi centrumában találkoznak az emberi jogokért küzdő, különböző társadalmi mozgalmakat elindító régi ellenzéki értelmiségiek. Hangsúlyozta, kell lennie valaminek, ami összekapcsol bennünket, a volt szovjet csatlós államok polgárait, akik azt szeretnénk, hogy országaink ne közös történelmi múzeumba kerüljenek, hanem együtt zárkózhassanak fel az európai fejlődéshez. A birtokunkban van egy specifikus tudás, a totalitárius rendszerről szerzett közös tapasztalat, ebből fakad az emberi egyéniség, az emberi jogok érvényesítésének igénye minden területen.

A Charta aláíróit annak idején öngyilkosoknak tekintették, akik olyan játékba kezdtek, amelyikben nincs semmi esélyük. Semmivel nem kalkuláltak, csak azzal törődtek, hogy mit kell tenniük, mi a helyes, a moralitástól indíttatva cselekedtek, magukra vették az erkölcsi felelősséget.

Ebben a térségben valamikor a Monarchia a nemzetek, etnikumok, vallási közösségek katlanja, kulturális keveréke volt. Szétesése vákuumot hagyott maga után, amit a II. világháború után elfoglalt egy óriás nagyhatalom. Ez a térség mindig is eszmék találkozási helye, konfliktusok és háborúk színtere volt, ezt a térséget apró nemzetek és etnikumok töltik ki, ami instabillá teszi. Az itt élő népek most emancipálódtak, és megindultak a demokráciához vezető úton.

Közös tapasztalatunk a totalitarizmus, a nácizmus, a sztálinizmus. Talán éppen ez az, ami másfelé mutat, ami egy sajátos érzékenység forrása. Nem véletlen, hogy Kelet-Európa a különböző szocializmusoknak is forrásvidéke volt. A szovjet szféra szétesésével létrejött vákuumban az új vívmányok mellett felelevenedtek a nemzeti, nemzetiségi, politikai, vallási és kulturális viták és rivalizálások is.

Sasa Vondra szerint van rá esélyünk, hogy 2-3 év alatt leküzdjük az ilyen visszaeséseket, és visszatérjünk Európába politikailag és kulturálisan fejlett országokként, de figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy a rossz történelmi beidegződések miatt belefulladhatunk ebbe a versengésbe, s visszaeshetünk oda, ahonnan már nincs kiút.

Adam Michnik tartotta a második vitaindító előadást. Arról beszélt, hogy a politika művészet, konkrét célok megvalósítása olyan konkrét helyzetben, ahol korlátok nehezítik a célok realizálását. Az etika ezzel szemben reflexió jóról és rosszról, tisztességről és tisztességtelenségről, amely túllép a mindenkori adott helyzeten. Michnik szerint fontos Machiavelli felfogásával vitázni, mert ha a politikusok félretolják az etikát, elvesztik a bizalmat is, ami ahhoz kell, hogy az emberek hajlandók legyenek a politikai cselekvésre.

Mi – mondotta Adam Michnik –, akik a totalitarizmus ellen vagyunk, ismerjük a politika és a politikai elkötelezettség más fajtáját is. A totalitárius rendszer ellensége volt a természetes szabadságnak, az emberi méltóságnak és az igazságnak. Ezen alapértékek védelme vitt minket a politizálásba, a magunkfajta homo politicus ennek a helyzetnek volt a teremtménye. Belekényszerültünk a politikába, írók, költők, művészek, tudósok, színészek. Politikai gondolkodók feladata lett a civil társadalom megteremtése, a totális államtól független intézmények kialakítása, amilyen pl. a KOR volt.

A mi eszményünk az erőszakmentes, a revansmentes politika. Mi következik ebből a gondolkodásból? Mi ellene vagyunk a bosszúnak kultúránk vallásos hagyományai alapján is, de látjuk, hogy a társadalmi anyag ellenáll, látjuk az erőszak megnyilvánulásait, a gyűlölet, a bosszú kitöréseit, a tolerancia hiányát. Honnan ered ez a bosszúvágy, honnan ered ez a fajta bátorság olyan embereknél, akik eddig egyáltalán nem mutatkoztak bátornak? Miért támadnak meg, vádolnak kriptokommunizmussal másokat, fordulnak szembe mindenkivel, aki nem áll mellettük? Honnan ered ez a tendencia, hogy likvidáljuk a múlt rezsim minden emberét, honnan ez a sovinizmus, ez a revansizmus, ez az elitizmus, amelyik azt állítja magáról, hogy demokratikus? Nagyon veszélyes tendencia ez. Ez jelentkezik a nacionalizmusban, a mindenkivel szemben kirobbanó gyűlölködésben, a cigányellenességben, az aids-betegek kiközösítésének követelésében, a tolerancia teljes hiányában.

Michnik válasza az, hogy „valamennyien a totalitárius kommunizmus gyermekei vagyunk. A kommunista rendszerek kimúlása nem jelenti egyúttal a totális pszichológia végét is. A kommunizmushoz hű rabszolga nem veszett ki a kommunista kormányok felbomlásával. És a kommunizmus ellenségét is a totalitarizmus hozta létre. Mindannyian magunkon viseljük a totalitarizmus következményeit.

Ezek a jelenségek reális szükségletekre adott degenerált válaszok. A sovinizmus például degenerált válasz a nemzeti identitás iránti természetes szükségletünkre. A populizmus degenerált reagálás a szociális igazság iránti vágyunkra. Ebben a légüres térben két ördög támadja demokráciánk gyenge gazdasági és politikai szervezeteit. Az átmeneti korszak vitája nem a történelmi politikai programok (pl. szociáldemokrácia és liberalizmus) között zajlik, hanem két értelmiségi kultúra között, amelyet mélyen és pontosan jellemez két orosz disszidens intellektuel: Szaharov és Szafarevics példája, az európai és a nemzeti orientáció. Az átmeneti korszak logikai alapelve a legerősebb politikai erők közötti kompromisszumot követeli meg. Ennek hiánya anarchiához, káoszhoz vezethet a közéletben, aminek új típusú diktatúra lehet a következménye.

Az erőszakmentes forradalmak különböző szakaszokból állnak: az első az antitotalitárius szakasz, a második a hatalomért folyó harc szakasza, a könyörtelen bosszú szakasza, amikor megbüntetik a régi rezsim képviselőit. Ezután azok kerülnek sorra, akik ellene voltak a bosszúállásnak. Ezt mutatja az iráni forradalom példája. A jelenlegi Európában van rá példa, hogy képesek voltak felkészülni a második fázis elhárítására. Ez történt Spanyolországban, s ennek köszönhetik, hogy megerősödött náluk a demokrácia. A spanyolok jó szcenáriót írtak, s ez optimizmusra ad okot. A helyes államkonstrukciónak tolerancián kell felépülnie. A régi francóisták és a szocialisták politikai identitásuk megőrzésével szerepelnek a politikai színtéren.

A mi érzéseinkben, gondolkodásunkban ott vannak a totalitárius kommunizmus maradványai. A demokratikus kultúra intézményei, a koegzisztencia hagyományai eltűntek nyilvános életünkből. Nekünk cseheknek, szlovákoknak, lengyeleknek, magyaroknak, románoknak megvan a saját biográfiánk. Josef Pilsudski például a mi nemzeti hősünk. Ő volt a megtestesítője a lengyel jóságnak és becsületnek, a szabadság és függetlenség jelképe. Ő volt a szabad választások garanciája, neki köszönhető a legdemokratikusabb alapelveken nyugvó lengyel köztársaság létrejötte, melynek első államelnöke volt. Abban a történelmi időszakban még nem értettünk a történelmi kompromisszumokhoz. A lengyel országgyűlés nem tudott stabil kormányt kiállítani, anarchia fenyegetett. Amikor Pilsudski a hadsereg segítségével tért vissza a hatalomba, ez a demokrácia halálának kezdetét jelentette Lengyelország számára. A lengyelek szabadságának atyja egyúttal a diktatúra atyjának is bizonyult. Szembefordult az országgyűléssel, ő indította az első politikai bűnpereket minden demokratikus erő ellen.

Pilsudski példája arra figyelmeztet, hogy a legnagyobb veszélyt ma önmagunkban hordjuk, saját mozgalmainkban, amelyekkel a demokráciáért, a demokratikus hagyományok kialakításáért harcoltunk. Teljesen új helyzetben vagyunk, nincsenek gyakorlati tapasztalataink. Ha csupán politikusok lennénk, akkor csak a pragmatikus, sikeres munka érdekelne bennünket, de ha morális indíttatásunkat is fontosnak tartjuk, ha felelősen akarunk kiállni elveink mellett, akkor látnunk kell, hogy a demokratikus rend alapjai nagyon gyengék nálunk, és félreérthetetlenek a reakciós erők súlyára vonatkozó jelzések. Mindennapos probléma az antiszemitizmus, szimbolikus ereje van még olyan országokban is, ahol nem is élnek zsidók. Magunk között kell tisztáznunk, demitizálnunk ezt a jelenséget. Nem lehetünk mindenáron lojálisak. Lojálisnak kell lennünk minden demokratikus jellegű szervezet iránt, de az igazság iránt is, amely gyenge és nincs hatalma.

A mi demokráciánk gyenge, igazságunk még erőtlenebb. Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy mikor melyik lojalitás előbbrevaló. Úgy kellene élnünk, hogy kockáztathassunk is. De hála Istennek nemcsak a kommunista rendszer gyermekei vagyunk, hanem értékes nemzeti és egyházi hagyományoké is, amelyek segítségével harcolni lehet minden antidemokratikus erő ellen.

Tudjuk, hogy az igazság iránti hűség fontosabb, mint részvételünk a hatalomban. Tudjuk azt is, hogy a politika igazsága az igazság politikája. Az utópiának vége, a társadalom tökéletlen, tőlünk függ, milyen lesz a jövő.”
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon