Ha jól számolom, mi – úgy hatvan és tizennyolc év közöttiek egy pár millióan – egyszerre vesztettük el állampolgári szüzességünket az első szabad választásunkon. Mi tagadás, nem kedveltük kényszerű ártatlanságunk évtizedeit, nem mi ragaszkodtunk hozzá. Közben – buzgón temetve az ’56-os szabadságorgia óráinak fájdalmas emlékét – évtizedekre beletörődtünk, hogy így örömtelenül, kockázat nélkül, érintetlenül éljük le az életünket, évjáratok virulnak ki és sorvadnak el egymás után.
Ezentúl négyévenként újra és újra versengeni fognak kegyeinkért, választhatunk. De első azért csak egy van, vagyis volt. Tapasztalt nővéreink – a megállapodott demokráciák titokzatosan magyarázták ugyan, hogy megesnek ilyenkor csúnya dolgok, hogy nem olyan hamvas ez a dolog, mint ábrándos képzelgéseinkben lefestjük, de mégis: talán nem kellett volna. Talán nem kellett volna hidegvérű, gyűlöletet árasztó tudatos hazudozás árán oltár elé vinni az elnyert menyasszonyt. Nemcsak azért, mert ment volna az enélkül is, hanem azért, mert a dolog túlságosan ismerős: ezt csinálták a szeráj őrei is, akik unt erényünket őrizték. Ha szerencsésebb lennék, fiatalabb, s így hosszú-hosszú demokrácia adatnék még meg nekem, talán fölényesen legyintenék később, visszatekintve (nagymamakori) szende idealizmusomra.
Félek, hogy ennyi időm nincs. Soha nem fogom tudni megbocsátani a győzteseknek, hogy alávalósággal mocskolták be az első szabad választás szent nászi ágyát.
- Harmadik oldal [6]