Valahonnan, sihederkori olvasmányélményeim aljáról felbukkan Mark Twain egy karcolata, mely szerint az író egyszer elindult volna egy képviselő-választáson. A kampány során, az ellene vezetett rágalomhadjáratban rongyokká tépett tisztessége maradékával botorkál fel az utolsó választási nagygyűlés emelvényére, melyet ekkor tíz különböző korú és színű rongyos gyerek rohamoz meg, átkarolják a lábát és ezt kiáltják: „Papa, papa!”
Egy gyönge pillanatában e sorok írója is ráállt, hogy engedi magát jelöltetni országgyűlési képviselőnek. Egyrészt annyi mindennel volt kénytelen eddigi, kevés évei során is foglalkozni, amire nem tanulmányai, csupán gyarló élettapasztalata képesítette, másrészt talán – mielőtt a harsány turistasereg szöges bakancsai átcsörtetnének bokron, mezőn – kedve szottyant rá, hogy Nébó tetejéről legalább egy pillantással átölelje a majdani ígéret Földjét.
Nem tudom, ki hogy van vele. Én azóta sokkal rosszabbul alszom. Legutóbb azt álmodtam, hogy kisiskolásként állok bambán, megbénult ajakkal a táblánál (persze valahogy mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egyszersmind azért már felnőtt is vagyok), és a tanár azt mondja: „Ilyen vén szamár, és ezt az egyszerű dolgot se tudja! Kezdeményezni fogjuk, hogy minősítsék vissza ötödikesnek.” Azután a plakátok! Drága segítőim – akik tigrisként harcolnak értem, s hallatlan áldozatvállalással közel ötezer cédulát kopogtattak össze számomra – éjjel-nappal ragasztanak, és újra és újra ragasztanak, mikor letépettem. Sokszor bizony már a szemük is leragad. Rám pedig mindenhonnan egy nagy szakállú alak képe mered, úgyhogy többnyire csak a fal mellett merek a közértbe osonni. Gyermekeim naponta hozzák a híreket, hol láttak piros szemüveggel, hol ragasztottak rágógumit az orromra, sőt egyesek aprólékos műgonddal rendszeresen kikaparják a szemem. Mi tagadás, ez utóbbinak szívből örülök. Az új fizimiska határozottan Homéroszra emlékeztet.
Nem marad el persze a szóbeli fazonigazítás sem. Az egyik gyűlésen egy kedves öreg hölgy (ha Könyves Kálmán törvényileg nem nyilvánította volna létezésüket semmisnek, talán becézve banyának nevezhetnők) arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy én vagyok az a rém, aki szilveszterkor ijesztgette a lakosságot és petárdákat hajigált. Kelen László, az Állam- és Jogtudományi Főiskola docense, MSZP-jelölt ellenfelem a Mai Nap február 27-i számában így nyilatkozott: „Az MDF és az SZDSZ jelöltje a legkomolyabb ellenfelem. Sajnos a körzetemben is tapasztalható egyfajta negatív kampány pártom ellen. Ellenfeleim egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, hogy az MSZP modern, a jelen kihívásának megfelelően megújított, nyugat-európai szocialista értékekkel rendelkező párt.” Az egyik gondolatom az volt, hogy a szóban forgó körzet már vagy még nem az MSZP-jelölté. Talán csak nyelvbotlás, hogy sajátjaként említette. Azután a kritikát nem is annyira én, mint inkább az elemek gyakorolták a szocialista és feltehetően anyagi értékekkel is rendelkező párt felett. Lélegzetelállító volt az a vasárnap reggel, mikor a Szentendrei út belső, nagy lámpaoszlopait „a jelen kihívásának megfelelően megújított” szervezet a felhívásaival teleaggatta. Mintha egy szerteágazó család évtizedek óta gyűjtött fehérneműszennyesét egy csapásra teregette volna fregolira a Patyolat. Azután jött a szél (mert „a szeleket is szolgáivá teheti”) és szavazott. Némelyik táblát csak lerántotta, ahogy hajdan a cséplés idején a lábatlankodó kisfiúk gatyácskájával bántak a vaskos humorú törekhordók, másokat pedig könyörtelenül letépett és messze hajított. Ami miatt viszont csakugyan tamáskodó vagyok, az a „modern” és az „érték” szavakkal van kapcsolatban. Túl lehallgatási botrányon, botrányos gazdasági körülményeken, vajon milyen titokzatos felmutatnivaló van a gondosan tisztogatott kézben? Csak nem a melegházi szekfű?
Nézegetem az SZDSZ országos listáját, és tűnődöm a lehetséges volt szempontokon. Ki az, akit semmiképpen nem lehetett feljebb és akit nem illett lentebb feltüntetni. Nyilván olyanok is lehettek, akik készen lettek volna feliratkozni. Természetesen, csak ha minden kötél szakad. Eszembe jut középiskolás koromból egy „tömegsportnap”. Mindenkinek el kellett indulnia valamilyen versenyszámban. Az önök sportkedvelő ismerősén már abban az időben sem lötyögött a mez, ezért a kalapácsvetést bízták rá. S mivel még soha nem látott ilyet, a verseny előtti napon eligazítást tartottak a számára. Így sikerült – a dologban még kevésbé járatos – ellenfelei előtt nevetséges eredménnyel éremhez jutnia. Vagy, ha az ötezer méteres futás mezőnyére gondolok, ahol azzal a megfontolással, hogy itt úgyis el szoktak ájulni néhányan, kötelezően elindítottak pl. egy csípőficamos fiút is.
Haj, haj… ha csak (sarló)kalapácsvetésről lenne szó…!
- Hátsó oldal [5]