A szabad demokraták első küldöttgyűlésén teljesen demokratikusan olyan ügyvivői testületet választottak, amely szinte kivétel nélkül az egykori ellenzék „kemény magjának” tagjaiból állt. Az adott pillanatban ez érthető és hasznos is volt. Érthető, mivel a gyorsan gyarapodó szervezet tagsága őket már ismerte; hasznos, mivel így egyértelművé vált, hogy ez nem az állampárttal paktumra törekvők csoportja. Hogy ez helyes stratégia volt, azt a népszavazási győzelem igazolja. Ekkor derült ki, hogy a párt lehetőségei lényegesen nagyobbak annál, mint hogy egy kis, tiszta múltú radikálisokból álló szervezet maradjon: akár a magyar politikai élet vezetője is lehet. Novembertől tehát az elitpártból a tömegpárttá válás időszakát élték, ám már ekkor figyelmeztető jel volt, hogy a szervezetbe főként a kvalifikáltabbak lépnek be (valószínűleg a program és a korábbi „szakértők pártja” image miatt), valamint a pártállammal a legélesebben szembenállók. Mind több helyen kiderült, hogy a középosztály számára az MDF vonzóbb. Ennek egyik oka épp az SZDSZ-vezetés látszólagos exkluzivitása, a másik a tagság egy részének kemény antikommunizmusa volt. Így azok, akik a kádárizmusban a maguk kis kiegyezését megkötötték, akik már akkor is azzal nyugtatgatták lelkiismeretüket, hogy az ellenzékiek „szélsőségesek”, „követhetetlenek”, „fejjel rohannak a falnak”, az MDF-ben sokkal inkább a magukhoz hasonlókat láthatták. Itt nem kellett az elmúlt években való lapításért még önmaguknak sem szemrehányást tenni, nem kellett a véleményüket megváltoztatni: ugyanazokra, ugyanúgy, ugyanazokat a jelzőket aggathatták, mintha mi sem történt volna – így szemükben az SZDSZ maradt, ami volt, a „szélsőségesek”, a „vadak” pártja.
Stratégiai tévedés volt, hogy az SZDSZ túl későn ismerte fel, hogy immár nem az állampárt a fő riválisa, hanem a Fórum. Igaz, szóban ez többször is elhangzott, de talán élt még a régi ellenzéki reflex, és könnyebb volt az évtizede alkalmazott kommunistaellenes argumentációt használni. A Fórum helyesebben választotta meg ellenfelét. A tv-kuratórium létrejöttétől kezdve kimutatható, hogy fő riválisoknak a szabad demokratákat tekintette: a romániai forradalom idején úgy tett, mintha hozzá képest segítene többet, a tv-műsorokban az SZDSZ ellenében akart több és jobb helyet kapni, a Csurka-féle demagógiával az SZDSZ-nél akart populárisabb lenni, a „szűk körű újságíró lobby” emlegetésével is tőle akarta elijeszteni az újságírókat, plakátjain az SZDSZ-hez képest „jár a földön”, fizetett hirdetéseiben is legtöbb teret a szabad demokraták lejáratásának adott, s akkor az eleinte finoman adagolt antiszemitizmusról vagy a későbbi, az ortodox kommunista sajtó és a belügyes dezinformáció hagyományait egyesítő mocskolódási kampányukról még szó sem esett.
Másokkal ellentétben úgy gondolom, hogy nem ez a hazugságözön volt az, ami a legtöbbet ártott a szabad demokratáknak, hanem a televízió. Ezért amennyire helyes döntés volt a kuratóriumban nem részt venni, annyira nagy hiba volt ennek egyértelmű és sorozatos leszögezése után mindvégig kívül maradni. Ellenérvként az hozható fel, hogy többségi szavazással az MSZP–MDF szavazógép úgyis keresztülvitte volna akaratát, de akkor legalább elvi lehetőség lett volna ezt megakadályozni. Ugyancsak nagy hiba volt hagyni a régi kiskoalíció (igaz, teljességgel megbízhatatlan) kisgazda és szociáldemokrata tagjaival szakításig romlani a viszonyt. Ha a politika a lehetőségek művészete, akkor ezen a területen az SZDSZ politikája csupán konzekvens, de nem „művészi” volt. Ez mondható el a FIDESZ-szel való kapcsolatról is, aminek nagyon keserű következménye a budapesti képviselőjelöltek (el)bukása volt. A FIDESZ (megítélésem szerint se nem bölcs, se nem igazságos) SZDSZ-ellenes kampánya megtette a magáét: a fiatal demokrata szavazók, akik az előző hetekben annyi cikit hallottak az SZDSZ-ről mondjuk Orbán Viktortól, vagy olvasták a „Narancs”-ban mondjuk Lovas Zoltán cikkét, teljesen érthető módon semmiféle késztetést nem éreztek arra, hogy egy ilyen szervezet miatt még egyszer elmenjenek szavazni. Drága árat fizetett az SZDSZ azért, mert a jelöltállításkor szigorú tanügyi bácsiként viselkedett a FIDESZ-szel szemben, kinek vezetői az első forduló előtti hetekben, választóinak többsége pedig a második fordulóban viselkedett meglehetősen éretlenül.
Számos más kérdést is fel lehetne még vetni: például azt, hogy helyes volt-e a helyi problémák tudatos háttérbe szorítása a kampány során, hogy miért nem sikerült bevinni a köztudatba a legfontosabb programpontokat, szociálpolitikai elveket, hogy miért állt le ötlethiány miatt a kampánygépezet a második forduló előtt, hogy a „nyugodt erő”-vel szembeállított kritikus párt-kép nem fordult-e át a minden kákán csomót kereső párt képébe, és így tovább.
A szabad demokraták számára most egy új korszak, a parlamenti ellenzékiség ideje jön olyan körülmények között, amikor a 92 képviselő jelentős része új és eddig csak saját körzetében ismert vidéki politikus lesz. Mindez szerencsére véget vethet az SZDSZ „exkluzivitásának”, erősítheti gyűjtőpárt jellegét. Erre szükség is lehet, hiszen fél év múlva helyhatósági választásokra kerül sor, amit az a középosztály szokott eldönteni, amelyik ma még nem kifejezetten az SZDSZ bázisát adja. Ám addig még van idő. Önmarcangoló, fölösleges vitákhoz kevés, de a felkészüléshez épp elegendő.
- Belföld [6]