Miközben a választási főporondon újdonsült politikai titánjaink és gigászaink vetélkedtek szépséges Pannóniánk kegyeiért, a melléktereken már az érett demokráciákra oly jellemző szellemi dolce vita is jogait követeli. A stabil parlamenti demokráciákban semmi sem jelent nagyobb mentális felüdülést, mint előadásokat, felolvasásokat hallgatni a parlamenti rendszer avultságáról, korruptságáról, meghaladásáról, lerombolásáról.
Szép, élénknarancs dótijában szerénykedve, hindi-szakállát meg-megsimítva ilyen tartalmú előadásokat tartott a múlt héten Acarya Vedaprajinananda is az egyetemi Gólyavárban. Igaz, ő csak előadója, nem pedig kútfője volt a forradalmi tanításoknak. S a forradalmi tanítások is a legszelídebbek közül valók. Prabhat Ranjan Sarkar, indiai jógabölcselő és történetfilozófus szerint a sadwprák, a tantra-meditáció által megvilágosult „spirituális forradalmárok” az ellenfél természetének megfelelő eszközökkel veszik fel a harcot. Fizikai erőhöz a sadvipra csak akkor folyamodik, ha a kizsákmányoló osztály a kshatriya, vagyis katonai elit. A kizsákmányoló viprákkal, vagyis erkölcsileg romlott szellemi elittel az intellektuális harcmezőn, a vaeshyákkal, kizsákmányoló kapitalistákkal a választásokon küzdenek meg.
Érdekes és árulkodó módon a Kádár-korszakban uralkodó magyar elit vagy kshatriyának, vagy viprának (esetleg viprakshatriyának) érezhette magát. Ugyanis utálta és szorgalmasan üldözte a nagy csendben ide-idelátogató jógikat és hazai tanítványaikat. A most feljövőben levő magyar vaeshya-osztály viszont legfeljebb választási ellenfélre talál a spirituális forradalmárokban.
Bizonyára ennek is köszönhető, hogy Acarya Vedaprajinanandát senki sem zaklatta, miközben kifejtette mestere „PROUT” rövidítés alatt ismertté vált történet-, társadalom- és gazdaságfilozófiáját. A PROUT, vagyis Progressive Utilization Theory, vázát P. R. Sarkar még 1959-ben, a bangladeshi Jamalpurban dolgozta ki. Ahogyan vendégünktől (aki egyébként amerikai származású, bár jógiknál nem illik a származás után tudakolózni) megtudtuk, nyugati terminusokban szólva a PROUT a kommunizmus és kapitalizmus alternatívája, kooperatív gazdaságrenden alapuló, nem marxista szocializmus. Idealista és spirituális kiindulású, piackorlátozó, antikapitalista, harmadikutas teória, olyan ígéretekkel, mint az alapszükségletek garantált kielégítése, teljes foglalkoztatottság, ellenőrzött, nem piaci elosztás, a mezőgazdaság, ipar és a bankok nagy részének szövetkezeti alapokra helyezése. A Sarkar-hívek ugyanakkor decentralizált világot szeretnének. Az eszményi társadalom samajokból, kb. százezer lélekre méretezett, önellátó gazdasági-társadalmi régiókból állna, ahol a fontosabb döntéseket a jó és megvilágosult emberek, a sadviprák hoznák.
Nehéz lenne azt állítani, hogy a Vedaprajinananda vázolta életmodell a mai magyar kiútkeresések fő áramába esik.
Igazság szerint végig nem szűnt meg az a benyomásom, hogy az elméletalkotó Sarkar is mindenekelőtt a szegény, szerencsétlen, éhség és járvány sújtotta afroázsiai parasztok sorsa felett szomorkodott, nem sokat törődve vele, mi lesz azután a Wall Street vagy a tokiói Ginza nagyuraival. De hiába, a tanítás mégis átkerült a fejlett világba! Elsősorban, mint „újhumanista” oktatásnak nevezett, rendkívül népszerű iskolaprogram. A fejlett ipari társadalmak viprái és vaeshyái ma már milliószámra ismerik fel, hogy nekik maguknak is, de főleg a gyerekeiknek csak jót tesz, ha tudós jógik irányítják fizikai, mentális, és spirituális-metafizikai fejlődésüket. Az eszköz a vegetarianizmus, a jóga és meditáció, amelyek eredményeként a test teherbíróbbá, a fantázia kreatívabbá válik, a materiális és spirituális szükségletek között pedig az utóbbiak javára történik módosulás. A tanító jógik annak a – liberálisok számára sem visszatetsző – elvnek tudják be sikerüket, hogy fenyegetőzés és kényszerítés helyett inkább megszerettetni próbálják a tudni- és tennivalókat.
Akik azután annyira megszeretik ezt a jóga- és meditációvilágot, hogy hajlandók az életmód nagy fordulatára is, azok, akárcsak a hippik a hatvanas években, kivonulnak az ipari civilizáció falai közül. Csak nem teljesen úgy, mint a régi virággyerekek. A Sarkar-követők idealisták, keveset adnak az anyagi javakra, de nem passzívak és elkívánkozók. Nem eredendő ellenségei a tudománynak, technológiának és organizációnak. Az újfajta kommunákban mezőgazdasági és ipari, gyakorlatilag kisipari önellátásra törekszenek, kiépítik a szolgáltatásokat, az iskolákat, az orvosi ellátást. A centrum és nagy példa Ananda Nagar, Nyugat-Bengáliában. Az Üdvösség Városa egy rendkívül szegény és elmaradott régió kb. negyvenezer lakójának kínál iskoláztatási és egészségügyi szolgáltatásokat, hogy közben a jóga és meditáció szárnyain felemelje őket abba a spirituális létállapotba, melyet a Tanító „Kozmikus Testvériségnek” nevez.
Amibe persze, bár alacsonyabb rendfokozattal, a hinduista tanok szerint minden más élőlény is beletartozik. Így az alaplétesítményekhez, iskolákhoz, közönséges és leprakórházakhoz, kutatópavilonokhoz, kizárólag alternatív energiahordozókkal, napelemekkel és biogázzal működő hő- és áramfejlesztőkhöz, ipari csarnokokhoz, a földkerekség szinte minden kultúrnövényével kísérletezgető mintagazdasághoz még a helyi fajtákat mentő erdőrezervátumok, botanikus kertek, állatmenhelyek is kapcsolódnak. Sokan ezért nemcsak egy spirituális békevilág, hanem egy eljövendő ökotársadalom és környezetbarát gazdaság előretolt székhelyének is gyanítják Ananda Nagart. Mialatt Acarya Vedaprajinanandát hallgattam, az járt a fejemben, mi haszna származhat mindebből az én kis országomnak? Végül azután, hitetlen zsurnalisztaként, ott ragadtam le, hogy a pranajámát semmiképpen sem ártana általánosan elterjeszteni. A pranajáma, vagyis „mélylégzés” tudója ugyanis anélkül képes csillapítani az éhséget, hogy enne valamit. Erre a tudományra még nagy szükségünk lehet, akár a konzervatív középjobb, akár a liberális középbal uralkodik.
Mások azonban már jóval tovább jutottak. A magyar Sarkar-követők kicsiny, de lelkes csoportja már régóta fel szeretné építeni a maga Ananda Nagarját. Most már szabadna is, csak pénz lenne hozzá. Mások, nem annyira a jóga tanításait követve, mint inkább ökologizmusból és kultúrkritikából, szintén kivonulni készülődnek. (Érdemes erről elolvasni a Kék Bolygó, című műegyetemi ökolap márciusi számát.)
De még további attitűdök is létezhetnek. Miután Acarya Vedaprajinananda befejezte önellátást hirdető, piackorlátozó előadását, egy idősebb bácsi szólott. Olyan kisgazdaféle embernek néztem.
„Nagyon igaza van a guru úrnak ezekkel a növénynemesítésekkel” – mondotta. „Azelőtt nekünk is megvót ez a jó pándi meggy, megvót a makói hagyma, megvót a csányi dinnye. Csak a komonisták ezt is tönkretették. Pedig ezeket jól el lehetne adni most is. Ezeket még máma is vennék!”
Acarya Vedaprajinananda, miként ez jógihoz és spirituális tanítóhoz illik is, szelíd egyetértéssel bólogatott. Amit nem eszünk meg, azt el lehet adni – mondotta. „Én is így gondoltam!” – rikkantotta az öreg.
Úgyhogy, ha nem is egykönnyen, de azért alakulgat ez a Kozmikus Testvérközösség.
- Környezet [6]