Legyen bocsánatos a merészségem, hogy egy híressé vált pápai enciklika kezdő szavait kölcsönöztem cím gyanánt töprengéseim élére, noha sem szavaimnak esélye, sem a velük járó felelősségem nem pápai nagyságrendűek.
De XI. Pius pápa enciklikájának – melyet, a szokástól eltérően, nem latinul, hanem német nyelven fogalmazott, és amelyben megbélyegzi a hitleri fajelméletet és az általa megalapozott gyakorlatot – kezdő sorai fejezik ki legtalálóbban a közelmúlt tragikus erdélyi eseményeivel kapcsolatos érzéseimet.
Valóban, minket – e vegyes lakosságú, konfliktusoktól mind ez idáig megkímélt erdélyi nagyváros román és magyar értelmiségét – gyötrő aggodalommal töltenek el a fejlemények. Az erőszak marosvásárhelyi orgiája mélységesen elszomorított, de egyszersmind hátterének elfogulatlan elemzésére ösztönzött. Annál is inkább, mert mi itt, a nyugati végeken nézhetjük a magyarországi televízió adását, és módunkban áll az audiatur et altera pars szellemében olyan véleményt kialakítani, amely kevésbé viseli magán a túlzottan piros-sárga-kék elmék bélyegét. Nem állítom, hogy a magyar televízió mindig és mindenben tárgyilagos. Olyan megnyilvánulásoknak adott helyt a közelmúltban, amelyeket szemmel láthatóan befolyásoltak a nemrég lezajlott parlamenti választásokhoz kapcsolódó érdekek. Ám ez nem lehet mentség arra, hogy Szűrös Mátyás ideiglenes államelnök kijelentésének a román televízió és rádió által világgá kürtölt és a hazai sajtóban olyan bőségesen kommentált változata alig hasonlít az eredetire, mint ahogyan arra sem mentség, hogy Chrudinák Alajos, az MTV külpolitikai műsorainak főszerkesztője és Tőkés László lelkész életveszélyes fenyegetést tartalmazó leveleket kap a Vatra Romaneasca szervezet nevében. Nem tudhatom, hogy valóban tőlük származnak-e ezek a levelek, de azt tudom, hogy a „szabad” román televízió – amely fennen hirdetett függetlensége dacára, alig leplezett módon a kormánypropaganda szócsöve – nem kifejezetten szavahihető, és nem áll a befolyásából eredő felelősségének magaslatán.
De a tárgyra visszatérve, a román–magyar „ügynek” szerintem három meghatározó vetülete van:
1. Erdély történelmének megtisztítása azoktól a torzításoktól, amelyeket magyar részről az elfogultság, román részről pedig az önkéntes tűzoltókat is megszégyenítő Ilie Ceausescu- és Ion Lancranjean-féle dilettantizmus okozott. Kár szót vesztegetni annak indoklására, hogy a történelem a tényeket feltáró és érveket felsorakoztató tudomány, és nem a „Cintarea Romaniei” illetékességi körébe tartozik. Vitatott kérdéseit a levéltárakban és az akadémiai aulákban kell megoldani, tudományos érvekkel, és nem az utcán, furkósbotokkal.
2. Az új román állam és a magyar állam közötti viszony. Ez, minden ellenkező híresztelés dacára, külpolitikai kérdés. Romániának a forradalmat követően egy talán soha vissza nem térő esélye volt arra, hogy Magyarországgal tető alá hozzon egy tartós megbékélést, de eljátszotta ezt az esélyt. A magyar fél kivételesen jóindulatú fogékonyságot tanúsított. Ahelyett azonban, hogy a szovjetekkel, csehekkel, szerbekkel, magyarokkal, vagyis a zsarnokság nyűgét lerázó szomszédainkkal kezdeményezzünk magas szintű találkozókat, mi újból túl messze kerestük a barátokat. Pedig ideje volna belátnunk végre, hogy Magyarország jogosan érdekelt a Romániában élő, legalább kétmilliós magyar kisebbség sorsának alakulásában. Azokról a honfitársainkról van szó, akik – legyünk tisztességesek – velünk együtt meghozták a maguk véráldozatát a hazai demokrácia és szabadság érdekében.
A magyar vezetők ismételten nyilatkozták, hogy nincsenek Romániával szemben területi igényeik. (Egyébiránt, nem is volna semmi ésszerűsége annak, hogy egy gazdasági csődtömeghez egy még nagyobbat „annektáljanak”.) Hogy léteznek megszállott irredentisták, főleg emigrációban, az nem a magyar kormány bűne, mint ahogyan Ion Iliescu sem tehető felelőssé azért, mert Kanadában holmi vasgárdista epigonok baromságokat beszélnek.
3. A romániai magyar kisebbség problémája – Liiceanuval együtt vallom –, hogy az erőszakos konfliktussá fajult nézeteltéréseket tágabb összefüggésekbe kell helyezni. Valakiknek életbevágó érdeke fűződik ahhoz, hogy demokráciánk zsenge intézményeit szétzúzzák az ellenségeskedés fertőző gócainak állandó gerjesztésével. Kik azok vajon, akik elhintik a konkolyt munkások és egyetemisták között, akik a „kozmopolita” és „elitarista” értelmiség ellen uszítanak, dicsőítve közvetetten azt a vasbeton diktatúrát, mely féken tartotta őket; akik nagyon is iskolázott ügynökeik révén csendháborítássá és rendzavarássá züllesztenek minden békés tiltakozó összejövetelt? Ismerek olyan felelőtlen alakokat – bár lehet, hogy e jelző használatával túl bőkezűen osztom a „mentő körülményeket”, vagy pedig meghamisítom az elmeállapotukkal kapcsolatos klinikai tényállást –, akik az állítják, hogy a görög katolikusok valójában nem is románok. Lehet, hogy egy kifejezetten román csoda – a felekezeti sovinizmus – születésének vagyunk tanúi.
A marosvásárhelyi tragikus eseményekkel szemben a kormány álláspontja mindvégig következetlen és kétértelmű volt. Mintha „itt a piros, hol a piros?”-ra kerekedett volna kedve. Értelmetlen firtatni és esetleg meg is állapítani, hogy ki kezdte. Botorság volna azt hinni, hogy Gavrilo Princip pisztolylövése robbantotta ki az első világháborút. A szarajevói merénylet csak alkalom volt, hogy elkezdődjön az, ami elháríthatatlan. Mutatis mutandis, az erdélyi zavargásoknak is régebbi és mélyebb okai vannak annál, mint ami a rögtönzött kormánybizottság illetékességi körébe tartozhat. Ezeket kellene orvosolni ahelyett, hogy a felszíni tüneteket sminkelnénk, alkalmi hatállyal.
Tudjuk jól, hogy a diktátor szándékosan alakított ki egy egészségtelen légkört, amelyben burjánzottak a primitív sovén indulatok; hogy a nemzeti érzést egy szinte állati, szinte faji ösztönné fokozta le; hogy módszeresen uszította a románokat a magyarok ellen – nyilván jól meghatározott hatalmi érdekekből. Mindezt azután, hogy néhány évvel korábban parádés nagylelkűséggel ígért jogokat a magyarságnak. Ha egy gyereknek ajándékot adsz, és két nap múlva visszaveszed tőle, természetes, hogy sírva fakad. Csakhogy a mi esetünkben nem gyermekekről és játékszerekről van szó, hanem egy jogos érdekeinek tudatában lévő erős, nagy létszámú etnikumról. Ilyen előzmények után, ha taktikailag nem is indokolható, de mindenképpen érthető, hogy amikor alkalma nyílik rá, türelmetlenül kéri vissza jogait, amelyekből kiforgatták. Mivel kezdettől nem mutatkozott párbeszédre való készség, ez a kérdés is – mint annyi más – végeérhetetlen civakodás tárgyává vált. Ha a kisebbségekkel szembeni hivatalos magatartás egy nagyon is ásatag receptet követett: nem biztosítottunk jogokat a magyaroknak, mi ajándékoztunk nekik jogokat, mint annak idején a washingtoni sápadtarcú nagyfőnök a rézbőrű indiánoknak. Képzelt nagylelkűségünk mámorában megfeledkeztünk arról, hogy a magyar kisebbségnek nem ajándék, hanem jog címén jár az, aminek mi magunk haszonélvezői, vagy legalábbis igénylői vagyunk.
Mit tett a kormány? Sajnos alig valamit, ami ennél is rosszabb, olyan politikai manővereket végzett, amelyek eltussolták a tényleges problémákat. A román televízió első megnyilvánulásai elbűvölő kedvességről tanúskodtak a magyarokkal szemben: nyugodjatok meg, gyermekeim, legyetek jók, ne sírjatok. Ezután jött az erélyes apa fenyegető lépése: majd megmutatom én nektek. Ebben a fejlődési ívben jelentős szerepet játszhatott az a körülmény, hogy a Vatra Romaneasca szervezet egy elszigetelt kisebbségből, amelynek jelentősége nem látszott túlnőni azon, hogy a vélemények pluralizmusát árnyaltabbá tegye, egy többmilliós tagságú tömegmozgalommá nőtte ki magát, alig több mint egy hónap alatt.
Ha semmiképpen nem értünk valamit, az már jogcím a csodálkozásra. Következésképpen jogosan csodálkozom azon, hogy – legalábbis a Szabad Román Televízió műsoraiban – a Vatra Romaneasca önhatalmúlag az egész román nemzetet behelyettesíthette önmagával. Ha nem lobbansz lángra a Vatra szájíze szerint a hazafiságtól, biztos, hogy nemzetáruló vagy? A sugalmazás ízlésem ellen való, de nem is tőlem származik, hanem a kormánytól, akinek furcsa módon mindig közelében van ez a szervezet, és aki a nagyobb félreértés érdekében közös tárgyalóasztalhoz ülteti az RMDSZ-t – amelyik az egész romániai magyarság intézményes képviselője – a Vatrával, mintha az az egész román nemzet képviseletére jogosult volna.
A fájdalmas marosvásárhelyi események csak kulminációját képezték az ellentétek egy letagadott, palástolt sorozatának, amelyben nemcsak etnikumok, hanem társadalmi kategóriák mesterségesen gerjesztett érdekellentétei is szerepet játszottak. Petre Roman miniszterelnök úr egyfolytában értésünkre adja, hogy a régi gazdasági és társadalmi struktúrák felszámolásán fáradozik, de a kilátásba helyezett eredményeket szabad szemmel nem lehet látni.
Mindaddig, amíg Marosvásárhelyen vagy másutt embervérrel áldozhatnak a brutalitás oltárán a gyűlölet fekete mágiájától megrészegültek, addig nem gyógyultunk ki abból a barbárságból, amely a tízparancsolat előtti korban tart minket. Mindaddig, amíg – akár csak szorongássá langyosulva is – bennünk él a félelem, amíg vakmerőségünket nem tanuljuk meg a bennünk szunnyadó ősállat legyőzésére fordítani, míg nem tanuljuk meg a hatalom gyakorlásának lehetőségét hatalmunk, illetve a vele való visszaélés korlátozására felhasználni, és nem tanuljuk meg helyzeti előnyünket nagylelkűségre lefordítani, amíg önsajnálatunk annyira erős, hogy másokat szeretni már nem marad erőnk, mindaddig fennáll a hasonló „események” veszélye. Addig is vigasztalódjunk Salvador de Madariaga szavaival: „Bizakodó vagyok: az ember olyan mélyre süllyedt, hogy már nem tehet mást, innen már csak fölfelé vezethet az út.”
Megjelent a Kelet-Nyugat című nagyváradi lapban. (Rövidített szöveg.)
(Fordította: Bokor András)
- Erdélyi mozaik [6]