Beszélő: Napjaink uralkodó európai irányzata az integráció. Országaink közös célja, hogy bekerüljünk egy ilyen, integrálódott Európába. Ugyanakkor éppen ez a földrajzi térség – Közép-Európa – az, ahol felerősödnek különállást, nemzeti érzületek, sőt a nacionalizmus is fel-felüti fejét. Úgy tűnik továbbá, hogy a politikának az az önmeghatározása, hogy nemzetinek vallja magát, a közeljövőben meghatározó lesz térségünkben. Sokan ebben ellentmondást látnak. Ön hogyan ítéli meg: miként oldható fel ez az ellentmondás?
Václav Havel: A közép-európai országoknak nem volt elég alkalmuk és idejük arra, hogy megleljék nemzeti identitásuk politikai kifejeződését. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását követően, a két világháború között mindössze húsz év állt rendelkezésükre, ami ugyebár ehhez igencsak kevés. Előbb vagy utóbb be kellett következnie annak, hogy az oly sokáig, mindenféle módon elnyomott nemzeti identitástudat egyszerre csak új erőre kapjon. Ebben én történelmi szükségszerűséget látok. Ugyanakkor úgy érzem, hogy mindannyiunk közös érdeke, hogy ez az új erőre kapott nemzettudat, pontosabban politikai kifejeződésének útkeresése, gyorsan, nyugodtan és békében, felesleges konfliktusok, súrlódások, konfrontációk nélkül menjen végbe, s hogy ennek a történelmi szakasznak a lezárása után gyorsan, minél előbb köszöntsön be a következő fázis, amelyben az immár öntudatára ébredt nemzet megérti azt a szükségszerűséget, hogy egy szélesebb értelemben vett európai integrációs közösség részévé kell válnia. Ez az integráció a mi aktuális történelmi feladatunk, épp ezért jó lenne, ha ez az említett nemzeti-öntudatosodási szakasz minél előbb lezajlana, nehogy lekéssük a történelmet.
Beszélő: Ám ezen a szakaszon túl kell esnünk. Fájdalmas lesz, konfliktusos?
V. H.: Az lenne a legjobb, ha át sem kellene esnünk rajta, de ez elkerülhetetlen ugyebár.
Beszélő: Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon első pillantásra egy egész világ változott meg. Mégsem tűntek el azok a gondok, problémák, amelyek elválasztanak bennünket egymástól. (Itt van pl. a csehszlovák–lengyel utasforgalom kérdése, vagy a bősi erőmű ügye.) Ezek a kérdések nemhogy nem tűntek el, de még megoldásuk kontúrjai sem rajzolódtak ki a láthatáron. Mi Ön szerint a legfőbb akadálya annak, hogy ezek a falak leomoljanak? Miért nem teszünk ennek érdekében végre valami alapvető, határozott lépést?
V. H.: Ez komplikált dolog. Országainknak meg kellene találniuk a közös megoldást arra, miként szabadulhatnának meg az előző rendszerek nyomasztó örökségétől. Ennek a szomorú örökségnek nem a kölcsönös civakodás eredőjévé kellene válnia, hanem inkább a jobb megértéshez kéne elvezetnie. Az egyes országokban más és más természetűek a gazdasági nehézségek, ám megértéssel kell egymás iránt viseltetnünk abban az értelemben, hogy ezek a nehézségek bizony fennállnak, és hogy nem a jelenlegi, demokratikus hatalom találta ki őket.
Beszélő: Na jó, de mégis, milyen irányban törhetünk ki ebből a helyzetből, mi lehet az az alapelv, aminek érvényesülnie kellene közöttünk?
V. H.: Ennek (az elmúlt rendszerben átélt közös, keserű tapasztalatokat követően) főleg a kölcsönös megértésnek kellene lennie, egy megerősödött szolidaritásnak, annak a törekvésnek, hogy be akarunk kapcsolódni az integrálódó európai világba, s hogy az e felé vezető úton nem egymást kellene akadályoznunk, gáncsolnunk, s nem egymás között kellene veszekednünk, hanem szolidárisan támogatnunk kéne egymást – annál előbb kerülünk ugyanis be abba az Európába, s annál inkább válik ez mindnyájunk hasznára. Időben országainkban egybeesik a totális hatalom összeomlása, a hirtelen meglelt szabadság feltörése, ezeknek az egyeztetett lépéseknek a keresése és a szabad választások lebonyolítása.
Beszélő: Talán ezzel a tehetetlenségünkkel és ezzel az egyfajta üresjárattal függ össze az is, amiről egy cseh filozófus, Václav Belohradsky beszél a prágai Studentské Listynek adott interjújában, hogy ugyanis országaink politikai élete bizonyos légüres térbe került, ahol összekeveredik a rendszer (bizonyos társadalmi szabályok, intézmények és hagyományok összessége) a kormányzás, a hatalom mindennapjaival. A hatalomváltás megtörtént, de nincs sehol az új rezsim, az új rendszer. Hogyan és vajon mikor kerül országainkban a hatalom, a kormányzás a maga természetes összefüggései közé?
V. H.: Ez természetesen nem fog egyik napról a másikra menni. Bármerre is nézünk, azt látjuk, hogy ez hosszabb fejlődés kérdése, mert ez az új rezsim, ahogyan Belohradsky nevezi, az új törvényhozás, az új alkotmányok, az új gazdasági rend nem születik meg egy csapásra, még azáltal sem, hogy szabad választásokat tartunk. Az országainkban tartott, tartandó választások tényleg szabadok, vagy azok lesznek, kiállják a legszigorúbb próbát is, de mindez még nem jelenti azt, hogy normálisan működő demokratikus intézményeink vannak, nem is beszélve ezek rendszeréről: ezek a dolgok épp hogy csak születőben vannak. Az emberek országainkban negyven évig a politikai kultúra területén kívül éltek, nálunk, önöknél, nem lehetett politikai kultúráról beszélni, az emberek még ha akarnának sem tudnának polgárként viselkedni, egyelőre nem képesek tudatosítani, hogy a szabadság és a felelősség ugyanazon érmének a két oldala. Ezek a tradíciók hosszú időre megszakadtak tehát, s nem lesz egyszerű megújítani őket.
Beszélő: Negyvenévi elnyomás után a kereszténység újjászületésének lehetünk tanúi itt, Közép-Európában. Nem pusztán vallási újjászületésről van szó, mert ez a megújuló keresztény szellem jelentősen befolyásolja – különösen Szlovákiában és Magyarországon – a politikai életet is. Hogyan látja Ön, nem fenyegette az a veszély, hogy egy modern, nyugati típusú keresztény szellem helyett a vallás és a keresztény eszmék – paradox módon – új, kötelező államideológiává válnak?
V. H.: Nos én egyrészről egyáltalán nem csodálom a keresztény eszmények iránti nagy vonzalmat, ez után a hosszú, lélek nélküli, materialista eszmeuralom után. De talán még nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy ez az élet üres volt, értelem nélküli, ennek az életnek a horizontján nem volt egyetlenegy támpont sem. És ezután a hosszú időszak után több mint érthető, hogy az emberek életüknek személyek fölötti tájékozódási pontját keresik, hogy egy magasabb rendű tekintély felé fordulnak. Az viszont szomorú volna, ha ez a törvényszerű folyamat úgy nyilvánulna meg, mint holmi visszatérés a múlt századba, egyféle klerikális rendhez, ahol a katolicizmus állami ideológia. Ez olyasvalami, ami történelmileg túlhaladott, s úgy gondolom, hogy ha a mai világ szerves részei kívánunk lenni, ha ezt a világot akarjuk felfedezni, akkor nem érhetünk célba egy, a múlt századon át vezető kitérőn keresztül.
Beszélő: Tehát van itt valami mélyebb réteg, mint a gondolkodás, avagy az ideológia – hogy ezt a csúnya szót használjuk –, és ez a mentalitás. Ez a gondolkodás mikéntje, hogy miként „használjuk” az ideológiákat. Nem ez az, aminek változnia kéne?
V. H.: Az a benyomásom, hogy a közép- és kelet-európai országok történelme annyi kárt okozott az emberi lélekben – és a társadalomnak mint egésznek a lelkében, ha élhetünk ezzel a metaforikus fogalommal –, hogy itt, ebben a térségben a mi századunkban sehol sem volt kiegyensúlyozott, harmonikusan működő demokrácia. A határokat ide-oda tologatták, meg aztán különböző háborúk voltak, és totalitárius rendszerek; mindez óhatatlanul beíródik az emberi lélekbe is, ez szükségszerűen deformálta az emberi mentalitást. És ez sem olyasmi, amit egyik napról a másikra lehetne kijavítani, ugye… Én az emberi lényt nem osztanám fel értelemre, mentalitásra meg hasonlókra, úgy fogalmaznék, hogy bizonyos értelemben mindnyájunknak a lelke beteg valahol. És hát, minél gyorsabban meg kellene ezt a lelket gyógyítani.
Beszélő: Azt hiszem, ebben a térségben többé-kevésbé mindenki számára világos, hogy Európában csak egyfajta közép-európai együttműködésen át vezet út, ez így van egyrészt azért, mert egyelőre mi nem kellünk olyan nagyon a Nyugatnak, másrészt pedig azért, mert a Nyugat, mintegy belépőjegyként Európába, épp azt várná el tőlünk, hogy ne civakodjunk, hanem hogy együttműködjünk. Mit gondol, milyen belső tartalékokkal mozgósíthatunk még ebben a folyamatban?
V. H.: Azt hiszem, mindenkinek azt kell mozgósítania, ami a legjobb benne. Ezáltal országaink, kormányaink tettei is jobbak lesznek. A legmélyebb ok, erre kell újra és újra ráébrednem, az emberi lelkekben leledzik. Látnunk kell, hogy a megelőző rendszer miféle tulajdonságokat mobilizált és aktivizált bennünk – amelyektől most meg kell szabadulnunk, el kell nyomnunk őket – s ellenkezőleg, melyek azok, amelyeket mozgósítanunk kell önmagunkban.
- Külföld [6]