Bethlen István állítása, miszerint az MDF-nek „rengeteg kitűnő gazdasági és pénzügyi szakembere van”, ugyan aligha állja meg a helyét, hiszen akkor frissen hazatelepülve, a hazai viszonyokban kevéssé jártasan aligha lenne ő bizottsági alelnök, s aligha jelölt volna modellező ökonométert a Fórum pénzügyminiszternek. Mindamellett a Fórum, illetve az általa vezetett koalíció kormánylistáján nem írók, költők, hanem jórészt szakemberek szerepelnek: közgazdászok, ügyvédek, egyetemi oktatók, egy-egy mérnök és orvos. Közigazgatási tapasztalata, gyakorlata persze nincs az új minisztereknek, honnan is lenne. Az eddigi ellenzék pártjaiból összeálló kormány esetében ez nem is lehet másképp. Ugyanez a helyzet Lengyelország vagy az NDK új kormányaival, a csehszlovák kormány nem kommunista minisztereivel is.
Három olyan miniszter van az új kormányban, akik átfogóan gazdaságpolitikával foglalkoznak majd: a pénzügyminiszter, az ipari és kereskedelmi miniszter és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere. Szerencsés, hogy egyikük sem valamely ágazati lobby embere, amitől különösen az ipari vagy kereskedelmi tárca esetében lehetett az előzetes szóbeszédek alapján tartani.
A két utóbbiról még azt sem mondhatjuk, hogy idegen lenne tőlük a gazdaságpolitikai döntés-előkészítés: mindketten ott voltak eddig is a „tűz közelében”. Bod Péter Ákos a Tervhivatal kutatóintézetében dolgozott, mely intézet köztudottan szoros munkakapcsolatban volt mindig magával a hivatallal. Kádár Béla – előbb mint a Világgazdasági Kutatóintézet vezető kutatója, majd mint a Tervgazdasági Intézet igazgatója – pedig rendszeresen részt vett a kormányzat számára készülő gazdaságpolitikai munkaanyagok kidolgozásában, vitatásában, így például a Grósz-kormány „munkaprogramjának” előkészítésében. Esetükben aligha áll, hogy csak hivataluk átvétele után ismerkednének meg a magyar gazdaság helyzetével, eddig is hozzájutottak minden adathoz, információhoz. Aligha kell a sokat emlegetett „leltárkészítésre” vesztegetniük az időt, nyomban hozzáláthatnak a cselekvéshez. Talán igaz ez Rabár Ferencre, az új pénzügyminiszterre is, aki ugyan nem szerepelt eddig a gazdaságpolitikai viták aktív részvevői között, de annál inkább foglalkozott a gazdasági folyamatok modellszerű elemzésével, így bizonyára neki is megvan a szükséges áttekintése.
Hogy persze mennyire lesz akcióképes az új kormány a gazdaságban, az nem csak a miniszterek személyétől függ. Attól is függ, hogy az államtitkári posztokra vagy a miniszterhelyettesinek megfelelő vezető beosztásokra milyen mértékben sikerül megnyerni a korábbi apparátus hozzáértő szakembereit. Ezt pedig még nem tudjuk.
Se Kuron, se Klaus
Az új miniszterek ismeretlenek a széles közvélemény számára. És itt nem egyszerűen a nevekről van szó.
Tudjuk, hogy Magyarországnak nincs Lech Walesája, nincs Václav Havelje, de még csak Tadeusz Mazowieckije vagy Petr Pithartja sem. De a gazdasági kormányzásban is hasonló a helyzet. A Szolidaritás-kormány megalakulásakor az a Leszek Balcerowicz lett Lengyelországban a pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, aki kicsiny csapatával már 1980-ban alternatív reformprogramot dolgozott ki, aki a szükségállapot kihirdetésekor kilépett a LEMP-ből, s aki az egész Jaruzelski-időszakban a szakmai ellenzék egyik vezéralakja volt. Hasonló kritikai szerepet töltött be a tervhivatali elnök Jerzy Osiatynski, a gazdasági tanácsadó bizottságot miniszteri rangban vezető Witold Trzeciakowski vagy az építésügyi miniszter Aleksander Paszynski is, a munkaügyi miniszterré lett Jacek Kuronról nem is beszélve. A Balcerowicz vezette csapat fél év kemény konszolidációs politikája után népszerűnek ugyan már nem mondható, de tekintélye, hitele kétségtelenül van mind szakmai körökben, mind a széles nyilvánosságban és külföldön. Még azt a luxust is megengedheti magának, hogy a kormányban együttműködjön az egykori LEMP olyan tagjaival, mint a bankelnök Baka vagy a külkereskedelmi miniszter Swiecicki.
Csehszlovákiában a bársonyforradalom napjaiban olyan közgazdászok kerültek a kormányba, mint a Husak–Jakes-rendszer gazdaságpolitikáját az utolsó évben az egész közvélemény színe előtt bíráló és alternatívát megfogalmazó Prognosztikai Intézet igazgatója, Valtr Komárek, vagy a hivatalos közgazdaság-tudományból 1968 után száműzött, a közgazdasági szakma féllegális független fórumát a hetvenes–nyolcvanas években szervező és életben tartó nagy tekintélyű liberális közgazdász, Václav Klaus.
Magyarországon a Fordulat és reform készítői és más „reformközgazdászok” játszottak némiképp hasonló szerepet. Ők, akik korábban a nyilvánosság előtt is bírálták azt a gazdasági rendszert és politikát, amellyel szemben most alternatívát ígér az új kormány, akiket mint valóságos alternatíva szószólóit ismert meg a hazai és a nemzetközi közvélemény, most a magyar politikai fejlődés sajátosságai folytán vagy a régi kormánnyal együtt távoznak a közéletből, vagy az ellenzék padsoraiban ülnek az új parlamentben. Akik viszont most az új kormányban a gazdaságpolitikáért vállaltak felelősséget, azoknak nemcsak a nevét ismeri kevésbé a közvélemény, de arról sem tud sokat, hogy milyen gazdaságpolitikai elképzeléseket vallanak magukénak. Legfeljebb azt feltételezheti róluk, hogy felkészült szakemberek, akik készek tudásukat az új kormány és ezzel az ország szolgálatába állítani. Ennek azonban az a következménye, hogy nem lehet olyan politikai hitelük, mint csehszlovák vagy lengyel kollégáiknak. Márpedig az új kormánynak erre nagyon is szüksége volna, amikor húsbavágó válságkezelő intézkedésekre szánja el magát.
„Magára hagyni?”
Igaz, ez az MDF vezette kormány számára nem is tűnik olyan súlyosnak. Két új miniszter közgazdasági nézeteit egy-két vitából ismerve úgy tűnik, az új miniszterelnöknek sikerült megtalálnia, akit keresett. Mintha ezek a gazdasági szakemberek az államigazgatási gazdaságvezérlés lassúbb, fokozatosabb visszaszorításának hívei lennének.
Miről van itt szó? A gazdaságpolitikai vitákban hosszú évek óta ütközik kétféle megközelítés. Az egyik szerint Magyarországon hiányoznak a piacgazdaság működésének elemi feltételei, és ezért a gazdaságot nem lehet „magára hagyni”. Fokozatos átalakulásra, és átmenetileg a folyamatok intenzívebb kormányzati vezérlésére van szükség. Ráadásul a gazdaság „magára hagyása” a szociális feszültségek elviselhetetlen kiéleződéséhez vezetne. A gondolatmenet, melyet – vegyük észre – magáénak vallott és hirdetett a Havasi Ferenc és Lázár György körüli vezető garnitúra is, s amelyet most Bethlen Istvántól hallunk a legtöbbet – meggyőzően hangzik. Az az egy baj vele, hogy az ilyesfajta állami gazdaságvezérlés a magyar és külföldi tapasztalatok szerint ahelyett, hogy megszüntetné, újratermeli saját kiváltó okait. Ebből kiindulva vélekedett úgy a Havasi–Lázár-időszak gazdaságpolitikájának számos kritikusa, hogy a halogatásnak nincs helye, hogy határozottan le kell építeni a kormányzat és a vállalati szféra közötti összefonódást, erőltetett ütemben kell kialakítani a működőképes piacgazdaságot. Úgy érveltek, hogy az államnak igenis „ki kell vonulnia” a mindennapi gazdaságirányításból, vállalva az ezzel járó konfliktusokat: megszokott exporttevékenységek kiesését, munkahelyek megszűnését, jelentős ipari kapacitások leépülését. A szabad demokraták gazdasági programja ezt a koncepciót kívánta következetesen érvényesíteni összekapcsolva azt átgondolt és kiterjedt szociálpolitikai intézkedésekkel.
A választási kampányban a Fórum viszont minduntalan „vad kapitalizmust”, „korlátlan piacgazdaságot”, a „hongkongi típusú modernizációt” vetett az SZDSZ szemére. Ez azt sejteti, hogy ők olyan átalakulást akarnak, amelyben az állam aktívabb szerepet játszik, mint amilyet a szabad demokraták szántak volna neki. Ez a felfogás mintha a választási kampány elmúltával sem tűnt volna el. Az Európa Tanács közgyűlésének budapesti konferenciáján, melyet történetesen az új kormánylista kihirdetésének napján tartottak, s melyen vezető nyugati szakemberek arról igyekeztek az új kormány képviselőit meggyőzni, hogy nincs idő a szükséges reformok halogatására, Antall József továbbra is a fokozatos átmenet mellett érvelt.
A parlamenti meghallgatáson Rabár Ferenc megismételte a Fórum programjában is olvasható feltevést, miszerint egyidejűleg mód van a gazdaság élénkítésére, az infláció féken tartására és az adók csökkentésére. Félő, hogy ez ugyanolyan veszedelmes illúzió, mint a 70-es évek elejének vagy a 80-as évek közepének „dinamizálási” törekvései.
A kérdés csak az, hogy ha ilyen törekvéseket próbál az új kormány a gyakorlatba átültetni, akkor politikája érdemben különbözni fog-e a Havasi–Lázár-időszak válságkezelésétől. S ami a még fontosabb kérdés: különbözik-e majd az eredmény?
De ne ítéljünk korán: az új kormány – mint erre maga Antall József is célzott már – bizonyára rugalmasan kezeli majd a koalíciót alkotó pártok programját, és merít az elmúlt hónapokban készült javaslatokból, más pártok elképzeléseiből is. Hogy mi „áll össze” a különféle elemekből, azt ma még feltehetően ők maguk sem tudják. Ám látnunk kell: a fontolva átalakítás „filozófiája” sok mindent eldönthet akkor, amikor gazdasági kényszerhelyzetekben intézkedni kell.
- Beszélő [6]