Bukarestben, az Egyetem téren naponta felsereglő ezrek jelentős színfoltjai voltak a Romániában oly gyorsan elszaporodó, úgynevezett kommunistamentes szigeteknek és szigetcsoportoknak, komolyan azonban senki sem vette őket, így jelenlétük a román politikai életben meglehetősen megtévesztő volt. Mégis, ha az ember, jártában-keltében, szóba elegyedett a főváros egyszerű emberével, nyomban egyértelmű benyomást szerezhetett arról az átható indulatról, amely a Fronttal szemben lépten-nyomon megmutatkozott.
Hogy lehetséges akkor mégis, hogy a Front győzött? És hogy van az, hogy ráadásul ekkora fölénnyel; a jelenlegi becslések legalább 66%-ot állapítottak meg javára. Nyilvánvaló komolytalanság lenne a választ könnyűnek minősíteni, bár tagadhatatlan, hogy úgyszólván mindenki számított erre a kétharmados többségre. Sőt, pont erre számított! Az is bizonyos, hogy a bukaresti átlagvélemény nem tükrözte az országos közvéleményt, de még a fővárosi munkásságét sem, és afelől sem lehetnek kétségeink, hogy az egyszerű szemlélődő a paraszti tömegek ebbéli véleményéről lehetett a legkevésbé értesülve.
Ígéretes középszerűség
A felületesebb szemlélődő előtt rejtve maradhattak az olyan finomabb összefüggések is, hogy például vidéken és főképp a munkásközpontokban az Iliescuék által garantált, pontosabban ígért középszerűséggel senki sem tudott versenyre kelni. Malmukra hajtotta a vizet – a kapitalizmustól óvó bensőséges intelem formájában – az emberekben itt elevenen élő nyugatellenesség és a színpompás nacionalista hangvétel, mely egyként jelentett figyelmeztetést a kisebbségeknek, s határozott aspirációt a jelenleg a Szovjetunióhoz tartozó Besszarábiára.
Mindez most kijózanító egyértelműséggel, mondhatnám azt is, brutalitással fogalmazódott meg a választások részleteiben (a résztvevők magas arányában, a megfélemlítésekben és a szabályok gyakori semmibe vételében). És bármilyen fájdalmas is megállapítani, nem kétséges, az egész választási procedúra annak a kíméletlen igazságnak a valószínűségét erősítette meg, hogy az utódpárti győzelem nem más, mint logikus következménye és közvetlen bizonyítéka a volt Ceausescu-rezsim egykori és mai, igencsak létező legitimitásának. Továbbá annak a szerves köteléknek, amely a Ceausescu-diktatúrát a romániai társadalmi hagyományokra kapcsolta, mi több, bizonyos értelemben világra segítette és életben tartja ma is.
A román Kádár?
Pedig – amint azt az „új” rezsim máris munkára kész apologétái állítják – Iliescu és Frontja nem is volt a legrosszabb választás. Ellenkezőleg: felkészültségben és tájékozottságban – ekként a magyarázat – egyetlen elnökjelölt partnere sem veheti föl vele a versenyt, mint ahogy „pártja”, a Front is egyedülálló és – ami szintúgy nem mellékes – kizárólagos tapasztalatokkal bír a társadalom működtetésének biztosítására. Iliescu – hallottam bukaresti, máris mérvadó forrásoktól – egyfajta Kádár János, aki konszolidálni tudja majd a romániai helyzetet. Az a 33 év pedig, ami a két dátum, mármint 1957 és 1990 között telt el, nem más, mint Románia „természetes” történelmi visszamaradottsága Magyarországgal szemben. „Várni kell” – állapítják meg lépten-nyomon, a várakozáshoz pedig – Romániában ezt aztán igazán tudják – a legmegfelelőbb az átmeneti diktatúra, lett légyen az kommunista, avagy jobboldali, egyre megy.
Nyilvánvalóan nem, vagy csak minimális esélye lehet az ilyen politikai mentalitással szemben az érveknek, különösen ha ráadásként még olyan súlyos tehertétel nehezedik az országra, mint a szélsőjobboldali veszély vagy a jobb- és baloldali végletek között lavírozó hadsereg, amely a jelek szerint csak arra vár, hogy immáron a polgárias színjáték mellőzésével kezébe kaparintsa a döntést. De nemigen lesznek tekintettel e politikai érvek súlyosságára azok az ellenzéki pártok sem, amelyek a Fronttól e látványos vereséget elszenvedték.
Annál is kevésbé, mert a következő „menet” feltehetően az övék lesz. Nem csak a Front gondol máris koalícióra; e tekintetben szeretné megnyerni csendestársnak a liberálisokat, akik azonban azonnali privatizálást és hangsúlyosabb kommunistaellenességet hirdetnek, amire a Front aligha lesz kapható. De alakulóban van a nemzeti ellenzéki koalíció is. Ismét egymásra találnak majd azok a pártok, amelyek pár hónappal korábban közösen bontottak zászlót a nemzeti kizárólagosság és az idegengyűlölet jegyében. És nemcsak a Román Nemzeti Keresztény Demokrata Parasztpárt, valamint az AUR rövidítésű (fedőnevű?), lényegében a Vatra Romaneascát rejtő pártocska lel majd egymásra, de – számolva a kormányra váró népszerűtlen gazdasági kényszerintézkedésekkel – a Frontból emiatt kiváló nagyszámú társutas is bizton belép majd e „nemzeti” szövetségbe.
Kisebbség – ellenzékben
Mit tehet ilyen körülmények között a magyarság – válik egyre aktuálisabbá a kérdés, melynek fölvetését főképp az sürgeti, hogy nem kevesen vannak, akik átütő győzelmet és a kisebbségi létben minőségi jobbulást remélnek attól, hogy a Magyar Demokrata Szövetségből – a harmadik vagy negyedik hely elnyerésével – komoly politikai tényező válik. Igen veszélyes lenne, ha a Szövetség – folytatván a választási időszakban vitt, a percről percre változó helyzethez számtalan rögtönzéssel igazodó politikáját – most a Front mellé állna. Nem egy kommunista múltú vezetője máris szorgalmazza ezt, és könnyen hasonló téveszméket szülhet szélesebb körökben az, ha Iliescu és a jövendő magyar kormányok elkerülhetetlen kokettálását figyelik, és imitálni próbálják, összetévesztvén a nagypolitikát saját szűkre szabott, kisebbségi játékterükkel. Alighanem kellő ízelítőt kapott az erdélyi magyarság a bukaresti politika hosszú távú célkitűzéseiből akkor, amikor Iliescuék februárban látványos paktumot kötöttek a Vatrával. Igaz, választási koalícióféle volt ez, de – minthogy Romániában az ilyesminek mindig különös súlya van – nemzeti alapon megkötött szövetség is. A számtalan ok mellett tehát eggyel több, hogy az RMDSZ az – alkalmasint most egy időre ismét szalonképtelenné váló, illetve a parasztpárti frigyben új kalandokba bocsátkozó – Vatra helyét ne siessen elfoglalni Iliescuék oldalán. Nemcsak a múlt szempontjából lenne ez nehezen magyarázható tévedés, de balga taktikának bizonyulna a jövővel szemben is, mely jövőben – és ehhez nem férhet kétség – Iliescuéknak nemigen akad hely.
- Külföld [6]