Kenedi Jánosnak
A Szabad Demokraták Szövetsége – szemben a köztudomással – nem pusztán a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének az alapítása. Más (liberális) csoportok is ott voltak – tagjaik azelőtt nem a kivonulást és a kihívó emberi jogvédelmet választották, hanem az informális nyomásgyakorlást és a reformtaktikát. Ennek ellenére az SZDSZ egyik fő hagyománya mégiscsak a Demokratikus Ellenzék – meg kellene hát, legalább futólag, vizsgálni, mit is jelent ez a hagyaték, előnyére válik-e a szabad demokratáknak, vagy pusztán tehertétel, ballaszt, amelyet nem érdemes tovább cipelni. Érdemes-e többre, mintsem hogy pusztán holmi veteránnosztalgia tárgyának tekintsük?
Először is szögezzük le, hogy a kádárista és utókádárista tömegtájékoztatás jóvoltából számos honfitársunk egyszerűen nem is tudja, hogy volt a Kádár-rendszernek demokratikus ellenzéke. Olyannyira nem, hogy amikor a választási küzdelemben a szabad demokraták ezt pártjuk múltjáról szólván fölhozták, néhol hitetlenkedés és gyanú fogadta őket. „Ha ellenálltak – és én nem –, akkor nekik biztosan lehetett…” – s innen rövid az út a Magyar Nemzet tévékritikusának képéhez (elkényeztetett és dédelgetett ellenzék) és innen a durva rágalmakhoz. Ahol sikerült áttörni az információs gátat, ott az ellenzéki múlt választási jótétemény volt. De legtöbb helyen nem sikerült – hiszen mind ellenfeleink, mind a tömegkommunikáció munkásai többsége saját mérsékelten kritikus múltjára emlékezve kényelmetlen érzésekkel gondol az ellenzék idestova másfél évtizedes létére.
Tehát választási szempontból a Demokratikus Ellenzék enyhén dicső múltja körülbelül ugyanannyi szavazatot hozott, mint vitt; népszerűségi szempontok itt csak mérsékelten érdekesek – bár megértem azokat a szabad demokratákat, akik hangsúlyozzák ezt a tradíciót, mert fölháborodnak rajta, hogy a Kádár-rendszer morgolódó, ám mégis hivatalos vagy félhivatalos értelmisége lebolsevikoz, lemarxistáz bennünket. Ez csakugyan vérlázító, de nem a legfontosabb dolog.
Másodszor: sokan vélik úgy – kiváltképp Kis János elnököm és jeles barátom –, hogy midőn „a rendszer ellenzékéből” egyszerűen és prózaian a demokratikus kormány demokratikus ellenzéke lettünk, az egykori kihívó, lázadó, önfejű, individualista és egyéni-eredeti magatartás nem illik egy komoly párthoz, scilicet az SZDSZ-hez. Ezt Kis János, mint az egykori Demokratikus Ellenzék vezéralakja nyugodtan mondhatja. De igaza van-e?
Triviális értelemben – abban tudniillik, hogy ne csináljunk marhaságokat – persze hogy igaza van. A lényeget illetően azonban alighanem téved. Az SZDSZ egyvalamit bizonyosan megörökölt az egykori Demokratikus Ellenzéktől: nem szereti a nyárspolgári unalmat – pedig polgári párt –, nem szereti az ötlettelenséget – pedig megfontolt emberekből áll –, nem szereti az elvtelenséget – pedig pragmatikus a vezetése, nem doktriner –, és végül és legfőképpen ma is, mint mindig, az ember méltóságát képviseli az állammal (és minden államszerű mamut-intézménnyel) szemben.
Az egykori Demokratikus Ellenzék nem véletlenül vált liberálissá. Előbb volt a magatartás, csak aztán az „ideológia”, a politikai és gazdasági liberalizmus. A politikai stagnálást és elnyomást ellenző embereknek liberálissá kellett válniuk, úgyszólván függetlenül egyébkénti világszemléleti preferenciáiktól.
És itt a Demokratikus Ellenzék, majd az SZDSZ egy sokkal mélyebb, a Kádár-korszak esetlegességeinél tovább, messzebb nyúló hagyományra tapintott rá – ösztönösen. Magyarország európai hányada – szerintem többsége: a többség, amelyet megnyerhetünk, ha hívek maradunk önmagunkhoz – hang és képviselet nélkül volt az első világháború vége óta, ha a kicsiny marginális kísérleteket nem számítjuk. Véletlen-e – szerintem nem –, hogy a Szabad Demokraták Szövetségében van szemlátomást a legtöbb elkötelezett keresztyén, ebben a laikus, világi pártban? Nem, nem véletlen. Az ágostonos katolicizmus és minden fontos protestáns áramlat az egyéni méltóság – és itt egyetértőleg utalhatok Kis János munkáira: az egyenlő emberi méltóság – pátoszát képviseli, szemben a korporatív-etatista-kollektivista tekintélyű nyájszellemmel. A libertárius (szabadságelvű) világszemlélethez azonban szabad egyéniségek kellenek. Akármit teszünk, ameddig az SZDSZ megmarad liberális pártnak, addig – hogy is mondjam – kreatív bajok lesznek. Az SZDSZ-nek nagyobb a belső koherenciája, mint más magyar pártoknak, a Fideszt kivéve, amely a legfegyelmezettebb rohamcsapat – ám a gondolkodás régi „ellenzéki” kényszere miatt mindig viták középpontjában fog állani.
Nincs SZDSZ „cirkusz” nélkül. A Varsói Szerződés ügye mutatja, hogy amikor az SZDSZ csakugyan a nemzeti közmegegyezést képviseli, és csak azt kívánja valóra váltani, amit minden párt megígért a választási küzdelemben, akkor is „bajba kerül”. A „kreatív bajokért” szeretnek bennünket, akik szeretnek. Mi változtatni akarunk – azért vagyunk szabad demokraták, mert azt gondoljuk, nem jól van, ahogy van. A bőrünkből nem tudunk kibújni. Ne is akarjunk.
Nekem nem kell nyakkendőt kötnöm – mindig is nyakkendőt viseltem –, sőt az első nagy magyar politikai tüntetésen, 1988. március 15-én egyenesen a kvint-esszenciálisan polgári csokornyakkendőt. Mi Csokonai módjára emberek és polgárok vagyunk: cívis demokraták. Természetesen mi emdéefesíthetjük vagy kisgazdásíthatjuk magunkat – de akkor híveink a voltaképpeni MDF-re és Kisgazdapártra fognak szavazni, és joggal: az MDF jobb MDF, mint mi lehetnénk, a kisgazdák jobb, tehetségesebb kisgazdák, mint mi volnánk.
Kis Jánosnak abban igaza van, hogy felelős és magyar módra kell viselkednünk. Mi tudjuk, hogy hazafias párt vagyunk, mi tudjuk, hogy a modern magyar nemzet pártja vagyunk, helyes ezt végre – sértődött duzzogás nélkül – nyugodtan és hűvösen közölnünk a közvéleménnyel. Nekünk e tárgyban nem kell mentegetőznünk. Ám a mi patriotizmusunk és a mi magyarságunk önálló stílusú, szabadelvű hazafiság. Ahogy Göncz Árpád mondta, nem kirekesztő, hanem befogadó hazafiság, a többséget alkotó kisebbségek ízléses, nem hűbelebalázs magyarsága.
Csöndben terjed itt az az előítélet, hogy a kormánykoalíció pártjai európaiak, és mi amerikaiak volnánk. Akik engem inspirálnak – Carl Menger, Ludwig von Mises, Friedrich-August von Hayek –, azok közép-európaiak: osztrákok. El kellett menekülniük a nácik elől Angliába és Amerikába, de itteni tapasztalataik alapján lettek liberálisok, a kinti újkonzervatív áramlat ihletői. Magyarok is voltak köztük. Mi az egyéni méltóság és egyéni szabadság – s ezzel a magántulajdon, a szabad piac, a szabad kereskedelem, az alacsony adók – hívei vagyunk, ellenfelei az állami újraelosztásnak, tervezésnek, röviden: a szocializmusnak, beleértve a demokratikus szocializmust. Mert ellenzékiek, bárha kormányképes ellenzékiek vagyunk. Konstruktív voltunkat az SZDSZ–MDF-egyezséggel bebizonyítottuk. Jól tettük. Helyes volt némi áldozatot hoznunk az ország kormányozhatóságáért és mellesleg a kormánypártok európai szárnyának megerősödéséért. De azt is meg kell mutatnunk, hogy mi – mi vagyunk, a szabadság és a szabadságjogok védelmezői, szabad emberek, egyéniségek és az egyéniség hívei.
Fegyelmezettebbnek kell lennünk, ez igaz. Egységesnek kell lennünk, ez múlhatatlan kötelesség. Ám mindenekelőtt szabad demokratáknak, liberálisoknak kell lennünk – ha tetszik, a szabadság és szolidaritás pártjának –, mert erre szól a megbízatásunk, a lázadó magyarok szavazata.
- Belföld [6]