Skip to main content

A Demokratikus Ellenzéktől a demokratikus ellenzékig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kenedi Jánosnak


A Szabad Demokraták Szövetsége – szemben a köztudomással – nem pusztán a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének az alapítása. Más (liberális) csoportok is ott voltak – tagjaik azelőtt nem a kivonulást és a kihívó emberi jogvédelmet választották, hanem az informális nyomásgyakorlást és a reformtaktikát. Ennek ellenére az SZDSZ egyik fő hagyománya mégiscsak a Demokratikus Ellenzék – meg kellene hát, legalább futólag, vizsgálni, mit is jelent ez a hagyaték, előnyére válik-e a szabad demokratáknak, vagy pusztán tehertétel, ballaszt, amelyet nem érdemes tovább cipelni. Érdemes-e többre, mintsem hogy pusztán holmi veteránnosztalgia tárgyának tekintsük?

Először is szögezzük le, hogy a kádárista és utókádárista tömegtájékoztatás jóvoltából számos honfitársunk egyszerűen nem is tudja, hogy volt a Kádár-rendszernek demokratikus ellenzéke. Olyannyira nem, hogy amikor a választási küzdelemben a szabad demokraták ezt pártjuk múltjáról szólván fölhozták, néhol hitetlenkedés és gyanú fogadta őket. „Ha ellenálltak – és én nem –, akkor nekik biztosan lehetett…” – s innen rövid az út a Magyar Nemzet tévékritikusának képéhez (elkényeztetett és dédelgetett ellenzék) és innen a durva rágalmakhoz. Ahol sikerült áttörni az információs gátat, ott az ellenzéki múlt választási jótétemény volt. De legtöbb helyen nem sikerült – hiszen mind ellenfeleink, mind a tömegkommunikáció munkásai többsége saját mérsékelten kritikus múltjára emlékezve kényelmetlen érzésekkel gondol az ellenzék idestova másfél évtizedes létére.

Tehát választási szempontból a Demokratikus Ellenzék enyhén dicső múltja körülbelül ugyanannyi szavazatot hozott, mint vitt; népszerűségi szempontok itt csak mérsékelten érdekesek – bár megértem azokat a szabad demokratákat, akik hangsúlyozzák ezt a tradíciót, mert fölháborodnak rajta, hogy a Kádár-rendszer morgolódó, ám mégis hivatalos vagy félhivatalos értelmisége lebolsevikoz, lemarxistáz bennünket. Ez csakugyan vérlázító, de nem a legfontosabb dolog.

Másodszor: sokan vélik úgy – kiváltképp Kis János elnököm és jeles barátom –, hogy midőn „a rendszer ellenzékéből” egyszerűen és prózaian a demokratikus kormány demokratikus ellenzéke lettünk, az egykori kihívó, lázadó, önfejű, individualista és egyéni-eredeti magatartás nem illik egy komoly párthoz, scilicet az SZDSZ-hez. Ezt Kis János, mint az egykori Demokratikus Ellenzék vezéralakja nyugodtan mondhatja. De igaza van-e?

Triviális értelemben – abban tudniillik, hogy ne csináljunk marhaságokat – persze hogy igaza van. A lényeget illetően azonban alighanem téved. Az SZDSZ egyvalamit bizonyosan megörökölt az egykori Demokratikus Ellenzéktől: nem szereti a nyárspolgári unalmat – pedig polgári párt –, nem szereti az ötlettelenséget – pedig megfontolt emberekből áll –, nem szereti az elvtelenséget – pedig pragmatikus a vezetése, nem doktriner –, és végül és legfőképpen ma is, mint mindig, az ember méltóságát képviseli az állammal (és minden államszerű mamut-intézménnyel) szemben.

Az egykori Demokratikus Ellenzék nem véletlenül vált liberálissá. Előbb volt a magatartás, csak aztán az „ideológia”, a politikai és gazdasági liberalizmus. A politikai stagnálást és elnyomást ellenző embereknek liberálissá kellett válniuk, úgyszólván függetlenül egyébkénti világszemléleti preferenciáiktól.

És itt a Demokratikus Ellenzék, majd az SZDSZ egy sokkal mélyebb, a Kádár-korszak esetlegességeinél tovább, messzebb nyúló hagyományra tapintott rá – ösztönösen. Magyarország európai hányada – szerintem többsége: a többség, amelyet megnyerhetünk, ha hívek maradunk önmagunkhoz – hang és képviselet nélkül volt az első világháború vége óta, ha a kicsiny marginális kísérleteket nem számítjuk. Véletlen-e – szerintem nem –, hogy a Szabad Demokraták Szövetségében van szemlátomást a legtöbb elkötelezett keresztyén, ebben a laikus, világi pártban? Nem, nem véletlen. Az ágostonos katolicizmus és minden fontos protestáns áramlat az egyéni méltóság – és itt egyetértőleg utalhatok Kis János munkáira: az egyenlő emberi méltóság – pátoszát képviseli, szemben a korporatív-etatista-kollektivista tekintélyű nyájszellemmel. A libertárius (szabadságelvű) világszemlélethez azonban szabad egyéniségek kellenek. Akármit teszünk, ameddig az SZDSZ megmarad liberális pártnak, addig – hogy is mondjam – kreatív bajok lesznek. Az SZDSZ-nek nagyobb a belső koherenciája, mint más magyar pártoknak, a Fideszt kivéve, amely a legfegyelmezettebb rohamcsapat – ám a gondolkodás régi „ellenzéki” kényszere miatt mindig viták középpontjában fog állani.

Nincs SZDSZ „cirkusz” nélkül. A Varsói Szerződés ügye mutatja, hogy amikor az SZDSZ csakugyan a nemzeti közmegegyezést képviseli, és csak azt kívánja valóra váltani, amit minden párt megígért a választási küzdelemben, akkor is „bajba kerül”. A „kreatív bajokért” szeretnek bennünket, akik szeretnek. Mi változtatni akarunk – azért vagyunk szabad demokraták, mert azt gondoljuk, nem jól van, ahogy van. A bőrünkből nem tudunk kibújni. Ne is akarjunk.

Nekem nem kell nyakkendőt kötnöm – mindig is nyakkendőt viseltem –, sőt az első nagy magyar politikai tüntetésen, 1988. március 15-én egyenesen a kvint-esszenciálisan polgári csokornyakkendőt. Mi Csokonai módjára emberek és polgárok vagyunk: cívis demokraták. Természetesen mi emdéefesíthetjük vagy kisgazdásíthatjuk magunkat – de akkor híveink a voltaképpeni MDF-re és Kisgazdapártra fognak szavazni, és joggal: az MDF jobb MDF, mint mi lehetnénk, a kisgazdák jobb, tehetségesebb kisgazdák, mint mi volnánk.

Kis Jánosnak abban igaza van, hogy felelős és magyar módra kell viselkednünk. Mi tudjuk, hogy hazafias párt vagyunk, mi tudjuk, hogy a modern magyar nemzet pártja vagyunk, helyes ezt végre – sértődött duzzogás nélkül – nyugodtan és hűvösen közölnünk a közvéleménnyel. Nekünk e tárgyban nem kell mentegetőznünk. Ám a mi patriotizmusunk és a mi magyarságunk önálló stílusú, szabadelvű hazafiság. Ahogy Göncz Árpád mondta, nem kirekesztő, hanem befogadó hazafiság, a többséget alkotó kisebbségek ízléses, nem hűbelebalázs magyarsága.

Csöndben terjed itt az az előítélet, hogy a kormánykoalíció pártjai európaiak, és mi amerikaiak volnánk. Akik engem inspirálnak – Carl Menger, Ludwig von Mises, Friedrich-August von Hayek –, azok közép-európaiak: osztrákok. El kellett menekülniük a nácik elől Angliába és Amerikába, de itteni tapasztalataik alapján lettek liberálisok, a kinti újkonzervatív áramlat ihletői. Magyarok is voltak köztük. Mi az egyéni méltóság és egyéni szabadság – s ezzel a magántulajdon, a szabad piac, a szabad kereskedelem, az alacsony adók – hívei vagyunk, ellenfelei az állami újraelosztásnak, tervezésnek, röviden: a szocializmusnak, beleértve a demokratikus szocializmust. Mert ellenzékiek, bárha kormányképes ellenzékiek vagyunk. Konstruktív voltunkat az SZDSZ–MDF-egyezséggel bebizonyítottuk. Jól tettük. Helyes volt némi áldozatot hoznunk az ország kormányozhatóságáért és mellesleg a kormánypártok európai szárnyának megerősödéséért. De azt is meg kell mutatnunk, hogy mi – mi vagyunk, a szabadság és a szabadságjogok védelmezői, szabad emberek, egyéniségek és az egyéniség hívei.

Fegyelmezettebbnek kell lennünk, ez igaz. Egységesnek kell lennünk, ez múlhatatlan kötelesség. Ám mindenekelőtt szabad demokratáknak, liberálisoknak kell lennünk – ha tetszik, a szabadság és szolidaritás pártjának –, mert erre szól a megbízatásunk, a lázadó magyarok szavazata.

























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon