Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

Egyik fölöttébb okos barátom, aki történész és szociológus, sőt, a politikai filozófiához is konyít, azt mondta a „keresztyén” (=pogány) „kurzus”-t illető fáradt panaszaimra, hogy nincs igazam: az új demokratikus magyar államnak végig kell harcolnia mindazokat a küzdelmeket, amelyeket Nyugaton már háromszáz éve vívnak. Mert az persze nem igaz, hogy a küzdelem az egyéni szabadságjogokért vagy a laikus államért bárhol befejeződött volna. Gondolunk a nekikeseredett abortuszvitára az Egyesült Államokban, vagy a blaszfémia-törvény körüli nézeteltérésekre Nagy-Britanniában.

Egyet kell értenem barátommal: valószínűleg nem úszhatjuk meg ezeket a harcokat. Abban sincs semmi szokatlan, hogy a liberális humanistákat pogánysággal, hitetlenséggel, keresztyénellenességgel, erkölcstelenséggel vádolják meg: Erasmus és Reuchlin óta ez mindig így volt. Ezek a vádak igaztalanok – hiszen természetesen voltak olyan erők, Robespierre és Hébert egykori és mai követői, amelyek csakugyan el akarták pusztítani az európai keresztyén civilizációt, a törvény és szolidaritás kötelékeivel is összefűzött tradicionális közösségeket; ám ezek az erők mindig és mindenütt a liberalizmus ellenségei voltak.

VI. Pál vagy Ratkó Anna?

Nekünk azonban nem védekeznünk kell a jó- és rosszhiszemű vádaskodókkal szemben, hanem higgadtan előterjeszteni érveinket, józan vitában kimunkálni liberális álláspontunkat a nem is vallási indítékú politikai bigottéria támadása közepette, az alakuló demokráciát fenyegető tekintélyelvű-populisztikus hangulatok ellenében.

Az abortusz és a fogamzásgátlás erőteljes korlátozása melletti érvek első csoportja a „feketegyulizmus” körébe tartozik. Hívei szerint azért kell itt tiltólag közbelépni, mert (1) a magyarországi népesség fogy, megmaradó hányada pedig elöregszik, illetve mert (2) faji szemszögből a helyzet az etnikailag magyar népelem hátrányára romlik, magyarán, nő a cigányság részaránya.

Először is le kell szögeznünk, hogy önmagában nem elítélendő az, hogy az egyéni szabadságjogokat a közjó érdekében korlátozzák vagy fölfüggesztik – ha ez nem volna lehetséges, akkor nem létezhetnék semmiféle állam, demokratikus állam sem. Rengeteg olyan állampolgári kötelezettségünk van, amely egyéni szuverenitásunkat, autonómiánkat, érdekeinket sérti, az adófizetéstől a tankötelezettségen keresztül a közvetett (képviseleti) demokrácia jogátruházásáig. A jogállam eszméje éppen azt a szférát írja körül, amelyben helyes vagy megengedhető bizonyos egyéni szabadságjogainkat korlátozni bizonyos garanciákért cserébe. A híres példázat szerint helyes megbüntetni azt az embert, aki a túlzsúfolt hangversenyteremben azt kiabálja, hogy „Tűz van!”, mert ez ugyan sérti a szólásszabadság elvét, de a rémült koncertlátogatók agyontaposhatják egymást.

Ám kérdés az, hogy a népességfogyás és elöregedés – noha kétségtelenül tragikus, és nagyon rossz bizonyítványt állít ki a magyar társadalom lelki egészségéről és közösségi élniakarásáról, és ebben természetesen igaza van Fekete Gyulának – elég erős érv-e a családtervezést alkalmazó párok jogainak korlátozására. Hanyagoljuk itt el az egyébként érvényes szociológiai megfontolásokat – bizonyítható, hogy a tiltás sohasem eredményes, no meg az is, hogy az „egyke” és az „egyes” különálló kulturális szokás, avagy hagyomány, amely nem reagál egyértelműen a szociális és gazdasági helyzet változásaira, tehát az ún. pozitív intézkedések sikere sem bizonyos –, hanem helyettük vegyük szemügyre az itt fontosabb erkölcsi kérdéseket.

A demokratikus jogállam fogalmához tartozik, hogy csak akkor sérti az egyéni szabadságjogokat, ha ez elengedhetetlenül szükséges, hiszen e jogok megléte maga is a közjó részének tekinthető, olyan állapot, amely a demokratikus jogállam belső célja. A népesség bizonyos mérvű abszolút növekedése és a kedvező összetételű „korfa” kívánatos szociális cél, és az államnak – bár ez igen nehéz, szinte lehetetlen – jó volna valamit tennie a cél eléréséért. Ezzel a nagy szociális céllal vagy értékkel azonban szemben áll egy másik érték: az, hogy az emberek maguk dönthessék el, milyen életet kívánnak élni, és hogy maguk milyen szociális célokat tűznek ki. Nem helyes, ha az állam olyan társadalmi célokat igyekszik elérni, amelyek igen sok ember látható és tapasztalható célkitűzéseivel ellenkeznek – ez ugyan nem liberális, hanem tisztán demokratikus elv. Igaz ugyan, hogy az állam paternalizmusát nem lehet teljesen kiküszöbölni. @b1 = Elképzelhetetlen azonban, hogy a politikai szabadság ne szenvedjen csorbát – márpedig a demokratikus jogállamnak eziránt van leginkább kötelessége –, ha az állampolgárok (törvénytisztelő módon) nem alakíthatják saját életüket, ha a magánélet és a magánügyek legalapvetőbb terepén, a családban nem urai saját akaratuknak. Itt nemcsak a közjó, még csak nem is pusztán a közakarat a mérvadó, hanem a magánélet sérthetetlensége.

Az államot irányító politikai elitek sajnálhatják ugyan, hogy a magánélet éles különválasztása a közügyektől e téren számukra elfogadhatatlan szociális következményekhez vezet, mégsem hághatják át emiatt a modern demokráciának ezt a legfontosabb követelményét, mint ahogyan ezt más – például gazdasági, a magántulajdon szentségét érintő – tekintetben is roppant aggályos megtenniük. Természetesen téves volna kárhoztatni azoknak a publicistáknak és szónokoknak az igyekezetét, akik igyekeznek rávenni a közvéleményt arra, hogy változtassa meg szemléletét. Ez utóbbi nem állami kényszer, és ha ez utóbbi alkalmazására nem hív föl, nem kifogásolható és nem antidemokratikus.

Ami az etnikailag magyar népelem arányát illeti a magyarországi összlakosságban, itt is mellőzni kellene a képmutatást. Létezik kollektív önzés, ami ugyan nem szép dolog, de nem is bűn. Ismeretes dolog, hogy az emberek többnyire ragaszkodnak megszokott kulturális környezetükhöz. Nem föltétlenül fajgyűlölő az az ember, aki kimondja, hogy a más kulturális szokásokat követő cigányság térfoglalása a környezetében veszteségként is megélhető – egy magyar falu hangulata és hagyományos életformája nyilvánvalóan különbözik egy cigánytelepétől. Azt mondani viszont, hogy az előbbi értékesebb, a föntitől különböző és liberális humanista számára elfogadhatatlan állítás. Az államnak azonban színvaknak kell lennie. A demokratikus jogállam minden polgárának állama, és szigorúan közömbösnek kell lennie aziránt, hogy az ország etnikai viszonyai hogyan alakulnak – arról nem is szólva, hogy kötelessége segíteni a gyöngéket, márpedig a faji, finomabban szólva etnikai kisebbségek mindenképpen gyöngébbek – elsősorban a környezetük által kitaszított cigányok azok. Az államnak semmi köze ahhoz, hogy polgárai milyen eredetűek, a diszkrimináció ellen pedig kérlelhetetlen szigorral föl kell lépnie. A liberális közvéleménynek erélyesebben kellene szembeszállnia a rasszizmus nem is mindig burkolt megnyilvánulásaival. (Hogy rögtön alkalmazzam is, amit mondtam: fölháborítónak tartom az egyébként néha meghökkentően nívós Népszabadság június 30-i, szombati számában Tanács István riportját a szegedi KGST-piacról, amelynek Szabó László-i hangvétele és durva xenofóbiája miatt jobb helyeken az olvasók tízezrei mondanák le az előfizetést. Gyalázat!)

A rossz emlékű Ratkó-korszak, amelynek brutális abortuszellenes politikája az ország akkori elzártsága és az erőszakszervezetek korlátozatlan uralma miatt járhatott „sikerrel”, no meg a megboldogult Ceausescu elnök hasonló, de kevésbé eredményes, noha nem kevésbé kegyetlen létszámnövelő nemzeti irányvonala következhet be nálunk is, ha a „feketegyulizmus” állami politikává magasztosul. De tartozunk az igazságnak avval, hogy ezt maga Fekete Gyula nem követeli. Bár az ő felfogásával sem érthetek egyet, nem szeretném őt összekeverni azokkal, akik eszméit eltorzítják, habár néha meggondolatlan fogalmazásával szinte kihívja a félreértéseket.

Ám modernizálódunk. A Kádár-korszak népies „ellenzéke” egy részének úgymond „magyarságféltő” retorikája háttérbe szorult VI. Pál pápa Humanae vitae kezdetű enciklikája mögött, a konzervatív keresztyén szemlélet magzatféltő véleményhalmaza kezd fölülkerekedni, a „pro-life” nyomásgyakorló csoportok most a legaktívabbak, így az elnevezésében a humorérzék makabreszk hiányáról tanúskodó egyesülés, a Pacem in utero (azaz: Békét az anyaméhben! – az Isten szerelmére, ki ott a békeháborító?…). A katolikus tanulóhivatali állásfoglalás sokkal koherensebb és tiszteletre méltóbb érvrendszert tartalmaz, mint a szociális-nemzeti szempontú abortuszellenesség, ezért alaposabb elemzést érdemel.

Embriók és életszentség

A magyarországi protestáns hitfelekezetek nem értenek egyet az enciklikával, és noha nem kedvelik az abortuszt, és hagyományosan a nagy családok hívei – akár az ortodox zsidóság és a görögkeletiek –, más morálteológiai megfontolásaik vannak. Mivel azonban az egyetlen nem világi (erőteljesen felekezeti, jelesül római katolikus), párt ma az egészségügyi tárca birtokosa, továbbá az egész kormány meglehetősen katolikus jellegű (a miniszterelnök is gyakorló katolikus), itt első renden a katolikus állásponttal kell foglalkoznunk.

Minden modern nemzeti államnak nehézségei vannak a katolikus egyházzal, amely nemzetközi, univerzalista szervezet, ráadásul mereven hierarchikus és tekintélyelvű. Magyarországnak is jutott a konfliktusokból. Az invesztitúraharcok óta a katolikus egyház saját szuverenitása és világi hatalomra törekvése politikai és lelkiismereti bonyodalmakat okozott, és rendszeresen megsérti a nemzeti szuverenitás követelményét, hiszen a „hegyeken túli”, római püspöki szék igen gyakran készteti a híveket a világi törvények megsértésére. Itt nem pusztán egyszerű polgári engedetlenségről van szó, hanem a törvények hierarchiájának, értéksorrendjének kérdéséről is. A római egyház államszerű képződmény (elvégre akkreditált nagykövetünk van a Vatikánban, és az apostoli nunciusok is papi nagykövetek az egyes államokban), ennek folytán tehát állampolgáraink egy része egy sok tekintetben egyszerűen külföldi államnak minősülő intézmény utasításainak engedelmeskedik. (Mutatis mutandis, ez annak idején a III. Internacionálé híveire is vonatkozott…) Tekintve azonban, hogy lelkiismeretünk szabad, továbbá a Vatikánnak nincsenek hadosztályai (hogy az ismert teológust, Joszif Visszarionovics Sztálint idézzem), ez mindaddig nem okoz nagy gondot, ameddig gyakorló katolikus nem tisztviselő valamely világi államban. Az a katolikus nőorvos, aki az érvényes törvények ellenére nem hajlandó magzatelhajtást végezni, noha ez hivatali kötelessége, eredménytelenül hivatkozik a lelkiismereti szabadságra.

Nőorvosnak (vagy egészségügyi miniszternek) lenni nem kötelező, ez szerződéses típusú viszony. Itt a törvénytisztelő állampolgárnak módjában áll nem megkötnie olyan szerződést, amely ellentétben áll meggyőződésével, lelkiismeretével. Persze elképzelhető, hogy a funkciók elkülönítésével lehet olyan nőgyógyászi állás, amelyet be lehet tölteni úgy, hogy katolikus orvosoknak ne kelljen a pálya elhagyása és a halálos bűn között választaniuk, de akkor maga a probléma elesik. Ugyanakkor az állam törvényeivel szembeni engedelmesség és lojalitás szükségképpen nehézségeket fog okozni „egy nemzetközi egyház tagjának, aki – többek között éppen a tévedhetetlenségi dogma és a hierarchikus egyházszerkezet miatt – valószínűleg gyakran kényszerül vagy a törvénytisztelő magatartást, vagy az egyházi szabálykövetést föláldozni, vagy kompromisszumokat kötni.

Az egyik lehetséges megoldás természetesen az, amely a katolikus követelményeket világi törvényekké változtatja. Ám indokolt-e a fogamzásgátlás és a művi vetélés tilalmát világi törvénybe iktatni?

Paradox módon éppen a keresztyénség nagy civilizációs eredménye az individuális szerelem. Az emberi szexualitás csodája nem a promiszkuus testi vonzalom (ebben a természeti lények közösségének tagjai vagyunk), hanem a hűség, a belőle fakadó önmegtartóztatás, továbbá az önkéntes szüzesség, a cölibátus az Égi Szerelem nevében, az a sok tízezer költeményben és elbeszélésben leírt, csak ránk, emberekre jellemző téboly, amely iszonyú szenvedések elviselésére tesz bennünket képessé azért, hogy azzal az egy bizonyos emberi lénnyel fekhessünk egy nyoszolyára, akihez kizárólagos vágyunk fűz – s amely nem egészen önkéntes áldozat éppen az égő szexuális szenvedély okán utasít el esetleg megszerezhető örömöket, s amely egyaránt indokolhat gyöngédséget és kegyetlenséget, féltékenységet és szolidáris elnézést, vagy talán mindezt együtt.

Ne feledjük, hogy a keresztyénség eredetileg világellenes és lázadó tan. Jézus a világ megtagadásáról, nem pedig a keresztyén házasságról beszélt, és szelíden megbocsátott a házasságtörő asszonynak, bűnösökkel vette körül magát, s ott volt környezetében Mária Magdolna. Az egyház szüzességet hirdetett, nem foglalkoztatták népesedési problémák, ám annál inkább a Szellem fölsőbbsége. A keresztyén egyház soha meg nem békéltethető együttélése avval, amit sommásan „a világnak” vagy „e világnak” neveznek, kikínlódta a személyes erotikát, az individuális szerelmet. Ennek a rideg megtagadása a mai Vatikánban bizonyos értelemben az ellentmondásos, ám nagyszerű keresztyén civilizáció megtagadása – hiszen a szellemmel és érzelemmel telített szexuális együttlét célja legelébb a másik ember, s evvel összefüggően, közvetve és nem is föltétlenül az utódok nemzése.

A katolikus egyház másik fő érve a fogamzásgátlás és a magzatelhajtás ellen az, hogy már a megtermékenyített ovum létének megszakítását is gyilkosságnak tekinti, összhangban egyébként más keresztyén hitfelekezetek és a „pro-life” lobby fundamentalistáival. A teológia itt nem egységes, amint erre legutóbb Garry Wills nagyszerű cikke hívja föl a figyelmünket („Mario Cuomo’s Trouble with Abortion”, The New York Review of Books, 1990. június 28.). Aquinói Szt. Tamás filozófiája – a katolikus egyház többé-kevésbé hivatalos bölcselete – az emberi élet fogalmát a racionalitás jegyeihez, illetve a keresztséghez köti. Ha szigorúan vesszük Szt. Tamást, akkor a Humanae vitae teológiája hibás, mert összekeveri az élet minőségi fokozatait, hiszen a pusztán animális vagy vegetális lélek (az embrió) nem azonos a racionális fölnőtt ember halhatatlan lelkével, tehát kioltása sem nevezhető egyszerűen gyilkosságnak.

De túl a teológiai nehézségeken, mit mondhat erről a liberális humanista? Megelőlegezem a végeredményt: azt hiszem, hogy szükséges az abortuszhoz való jogot ésszerűen korlátozni. Orvosi szakkérdés, hogy milyen életkorban tekinthető a magzat bizonyosan életképesnek. Abortuszt néha ezen a koron túl is végeznek: tagadhatatlan, hogy életjeleket mutató, mozgó, ujjacskáikat szopogató kis lényeket ilyenkor földarabolnak. Anélkül, hogy a „pro-life” fundamentalisták érzelgős hibáiba esnénk, el kell ismernünk, hogy civilizált emberek erkölcsi érzéke számára ez elviselhetetlen.*

Milyen esetekben kellene mégis itt erkölcsi érzékünknek kiegyeznie? Ha a magzaton látható, hogy ha megszületik, gyógyíthatatlan beteg lesz, nyomorék vagy idióta, akkor a jövendő ember érdekében talán meg kellene őt menteni szenvedéseitől.

Igen ám, de a morálisan vele egyenértékű, tudat nélküli halálos betegeket hosszú évekig életben tartják, és tudtommal – ha a bírói gyakorlat nagyon enyhült is, néhol kifejezetten elnéző – az eutanáziát mindenütt tiltják, és nem is csak az esetleges visszaélésektől való félelem miatt.

Az ilyen esetekben végrehajtott abortusz megelőző eutanázia, és ha a növényi létre kárhoztatott, tudat nélküli gyógyíthatatlan betegek jogalanyok voltak, s ezért ma is jogalanyoknak tekinthetők közvetve – nincsenek bár cselekvőképességük birtokában –, akkor az is igaz, hogy a magzat jogalany lesz. A kétféle eset szimmetrikus. Igaz viszont az is, hogy például a spina bifidás csecsemőkről tudjuk, hogy bizonyosan vagy nagyon valószínűen boldogtalanságra és kínokra ítéltük őket. A teljes értékű emberi élet pedig előnyben részesítendő.

Bizonyára sokan olvasták Kálmán Zsófia megrázó írását a tinikorú leányanyákról („Mind gyilkosok vagyunk?”, Élet és Irodalom, 1990. június 29.), és mindannyiunknak el kell gondolkoznunk rajta, hogy kisebb súlyú érv-e a felelőtlen fiatal szülők gyermekeinek bizonyosra vehető hajótörése, mint az életszentség védelme. Lehetne azt javasolni, hogy az ilyen nehéz és bonyolult eseteket állami szervek, például az ún. AB-bizottságok mérlegelésére kellene bízni. Csakhogy az efféle szervek tagjai sem függetlenek a korhangulattól, és a mostani abortuszellenes kampány hatására lehet, hogy túlságos szigorral ítélkeznének, s ez különben is az állami paternalizmus túlhajtása, amely a magánügyek elkülönítésének ártalmára lenne, mint ahogy ez csakugyan így is van.

Nyomós szociális megfontolások szólnak a rendezetlen életű szegények abortuszigényének méltánylása mellett. A nemi felvilágosítás, a viszonylag kevéssé ártalmas fogamzásgátlási módszerek elterjesztése stb. hasznos dolog – és ez is a helyes út –, de az abortusz erkölcsi megítélése szempontjából nem pördöntő. Azt hiszem, hogy egy kései abortusz összemérése egy fogamzásgátló tabletta egészségkárosító hatásával (amit ugyan a legújabb statisztikai elemzések szerint meglehetősen eltúloztak) azt mutatná, hogy a tabletta hátrányos következménye olyan áldozat, amelyet talán meg lehet hozni az élet szentsége érdekében. (Hangsúlyozom, hogy csakis kései abortuszról beszélnek itt). Elvégre a szexuális kapcsolat, bármennyire parancsoló biológiai szükséglet, önkéntes döntés eredménye (ha nem az, akkor az egész dilemma szerintem nem áll fönn, habár a „pro-life” fanatikusok az abortuszt nemi erőszak esetén is tiltanák!) – tehát az előnyök és hátrányok mérlegelhetők, még ha sietős is a dolog. Lehet, hogy bizonyos egészségre ártalmatlan fogamzásgátlási metódusok csökkentik a nemi élvezet intenzitását, de ez eltörpül az életképes magzat elpusztításának erkölcsi súlya mellett.

Az egész probléma tárgyilagos átgondolását nehezíti, hogy itt a lehető legintimebb dolgokról van szó, amelyekbe nem volna jó, ha túlságosan beleártaná magát a moralizáló állam vagy bárki kívülálló. Az is aggályos, hogy esetleg a nőgyógyász mintegy élet és halál ura legyen, akinek az egyéni erkölcsi vélekedésére van bízva, hogy bajba került fiatal nők (és életük párja, családjuk stb.) sorsát meghatározza, hiszen erkölcsileg a nőgyógyász és a szociális gondozó is laikus, mint mi mindannyian – a szociálpolitikai döntnökök hatalma így is túl nagy.

Örvendetes volna, ha a közvélemény átérezné az idevágó kérdések morális jelentőségét, de politikai érvelésben csak az állam felelőssége és hatóköre lehet a tárgy. Bizonyos fokú állami paternalizmus az abortuszmegítélésből nem zárható ki mégsem. Egyrészt olcsó és hatékony fogamzásgátlási technikáknak kell rendelkezésre állniuk, hogy az abortusz szörnyű dilemmáját elháríthassuk. Ha az életképesség orvosbiológiai szempontból tárgyilagos meghatározása egyáltalán lehetséges, az ezen az időn túli abortusz jogát korlátozni kell – egyáltalán nem föltétlenül szigorúbban, mint eddig: most elvekről van szó –, ám szociális és egészségi megfontolásoknak itt is helyet kell kapniuk. Minden esetleges szigorítást csak egy-két éves figyelmeztetési periódus után volna szabad életbe léptetni, ameddig az államnak hatalmas arányú propagandát kellene kifejtenie, ismertetendő az érintettekkel, milyen szabályokba ütközhetnek, és kötelezővé kell tenni a fiatalok megfelelő oktatását jogaikra és e jogok korlátaira.

Az élet szentségét és a magánügyek sérthetetlenségét egyszerre kell tekintetbe vennie a törvényhozónak, és itt a szociális tervezés (esetünkben a nagyobb népességszaporulat) igényei nem vehetők tekintetbe. Csak remélhetjük, hogy egy jobb Magyarországon majd több gyerek (és nem csak magyar gyerek) születik, de a jobb Magyarország nem lehet kevésbé szabad Magyarország. A végletes abortuszpárti és abortuszellenes vélemények szerintem nem indokoltak. Tökéletes megoldás aligha létezik. Nem mindenki tekintélyelvű bigott, akinek fönntartásai vannak az abortusz bizonyos eseteinek erkölcsi megengedhetőségét illetően, és nem az immorális szabadosság hívei azok, akik tűrhetetlen állami beavatkozástól tartanak az állampolgárok legszentebb magánügyeibe. Bizonyosnak látszik, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt néhány exponensének a nézetei nem kellően pragmatikusak; az egyházi parancsok és hitelvek elterjesztése az egyházak missziós munkájának része lehet csak: vegyes hitű országban csak a világi jogelvek lehetnek irányadók. A magyar állam szuverenitását is védeni kell. Szerintem szükségünk van a missziós munkára – de ez csak magánvélemény. Sem a miniszteri, sem a képviselői székből nem illik hirdetni.

Szelídebb világnak kellene már eljönnie.

* A nem életképes embrió is érez fájdalmat. A civilizált emberiség a(z emberi) tudat nélküli lények szenvedését is ellenzi, sok nyugati országban törvény bünteti az állatkínzást. Ahogy az életvédő csoportok nőgyógyászati klinikát robbantanak föl, az Animal Liberation Front állatvédő aktivistái szűcsök boltjaiba, állatkísérleteket folytató kutatóintézetekbe dobnak bombákat, vagy szőrmebundát viselő hölgyeket bántalmaznak az utcán. Az extrém akciók jelzik, hogy itt mély erkölcsi érzékenységet sértettek meg.

(Sokan az

in vitro megtermékenyítést és az így vagy másként létrejött ovummal végzett orvosi kísérleteket is ellenzik erkölcsi okokból.)

• Belföld