– Egy öt gyárból álló vállalat mátészalkai gyáregysége, s ez az öt alapszervezet plusz a központ alkotta a szakszervezeti bizottságot, és ez meg a vasasszakszervezet tagja volt – szóval úgy volt kialakítva, hogy mi valahol egészen hátul voltunk, sehogy sem tudtuk a saját érdekeinket érvényesíteni. A 6000 forint körüli átlagbéreinkkel szemben ugyanazért a munkáért a pesti gyáregységben jóval magasabb bért adtak. A feszültség odáig nőtt, hogy tavaly lecseréltük a szakszervezeti tisztségviselők 90%-át. Először a Vasasra próbáltunk nyomást gyakorolni, egyezkedni velük, többnyire választ sem kaptunk, akkor kimondtuk, hogy három hónapra felfüggesztjük a tagdíj fizetését. Na, erre már reagáltak. Megkerestek a megyei szervezettől, s azt mondtuk nekik: ha mi ezt egy kétoldalú szerződésnek tekintjük, akkor mi teljesítettük a „szerződést”, hiszen befizettük a tagdíjat – ők viszont semmit nem tettek az érdekünkben.
– Ekkor mi már a függetlenedés, a Liga irányában gondolkodtunk. Tudtunk a Szolidaritásról is, s hogy a munkásokat főleg ez tömöríti, nem tudom miért, de inkább a Ligához volt bizalmunk. Április 25-én alakultunk meg úgy, hogy egy időben mondtuk ki a régi vasasszakszervezet feloszlását és az új megalakulását. Paszternak úr is lent volt, s összeugrott egy kicsit az elnökünkkel, de nem tehetett vele semmit, mert a többiek megvédték.
– Azt szerettük volna elérni, hogy épüljön le az olyan rettenetes monstrum, mint a vasasszakszervezet, s helyette jöjjön létre egy, a mi érdekeinket képviselni képes szervezet. A mienk először is legyen demokratikus, nálunk például bárki – nem is bizalminak, hanem képviselőnek nevezzük – a tagság 10%-ának kérésére visszahívható. Szükség van persze a többi vasasszakszervezettel való együttműködésre, hiszen közös érdekeink is vannak, de kizárólag egyenlő jogokkal rendelkező felekként vagyunk hajlandók velük egy asztalhoz leülni.
Nem ugyanazt akarjuk, mint a régi szakszervezet, hiszen például üdülni tőlünk mondhatni senki sem járt. Vagy itt a segély kérdése – én például sohasem kértem, mert az olyan megalázó. Legyen inkább mondjuk kamatmentes kölcsön ebből a keretből, amivel többre is mennek az emberek. Elsősorban persze azt, hogy a munkahelyünk biztosítva legyen, mert ezek a letelepített gyárak már elbocsátásra kényszerülnek. Ha mégis el kell valakit küldeni, akkor ne a munkanélküliség legyen az egyetlen megoldás. A másik célunk az, hogy ugyanazért a munkáért Mátészalkán is ugyanazt a bért fizessék, mint Pesten.
- Belföld [6]