A közelmúlt egymást kergető politikai eseményei csaknem elfeledtették, hogy a Kádár-korszak katasztrófa-beruházásainak legnagyobbikáról, a bős–nagymarosi vízlépcsőről még mindig nincs végleges döntés. Az utolsó napokban azonban mintha újból gyorsabb mozgásba lendültek volna az események. Ismert Duna-védők több napilaphoz is eljuttatták felhívásukat, melyben súlyos pénzügyi visszaélésekre hívták fel a figyelmet. Többek között a következőket állítják:
„A tények: sem dr. Udvari László kormánybiztos, sem Varga Miklós vízügyi államtitkár egészen márciusig semmiféle kormányzati intézkedést sem kezdeményezett a munkálatok felfüggesztésére. Az Állami Fejlesztési Intézet (ÁFI) továbbra is utalta a pénzeket az építkezés számára, amely az OVIBER irányításával folyt tovább. Csak ez év eleje óta mintegy 2,2 milliárd forintnyi számla gyűlt össze az ÁFI-nál. Egy ideig úgy tűnt, hogy a környezetvédő mozgalmak nyomására dr. Udvari László nem hagyja jóvá a vízügy által benyújtott terveket. Március 6-án Németh Miklós utasítás vagy határozat helyett mindössze levélben „kérte” Varga Miklóst az építkezés azonnali felfüggesztésére. Így történhetett, hogy a munkálatok felfüggesztéséhez március végén (akkor még ellenzéki) nyomásra külön le kellett tiltani a banki kifizetéseket. Ez sem volt elegendő azonban a csehszlovák területen végzett (s így a magyar közvélemény számára kevésbé feltűnő) kotrási munkák leállítására. Mivel ez jugoszláv devizahitelből még ma is folyik, tovább növeli az ország adósságát. Május 12-én pedig a kormánybiztos – április 26-ra visszadátumozva – engedélyt adott körülbelül 2,2 milliárd kifizetésére, annak ellenére , hogy titkársága a vízügy javaslatait szakértői véleményekre támaszkodva megalapozatlannak találta. Ezzel lehetőség nyílik az összegyűlt számlák azonnali kifizetésére.
Követeljük, hogy a parlament haladéktalanul akadályozza meg a közpénzek elherdálását, amire a kormányalakítás elhúzódása teremtett alkalmat. A parlament emellett azonnal hozzon létre különbizottságot a helyzet maradéktalan tisztázására, a felelősség megállapítására és a szükséges személyi konzekvenciák levonására.”
A hírek szerint a közeljövőben megkezdődik a parlamenti vizsgálat. Mivel azonban nemcsak a pénzügyi részleteket, de jószerint a vízlépcső körüli egész szituációt homály fedi, megkértük Szántó György matematikust, a Dunai Vízlépcső Kormánybiztosi Titkárság vezetőjét, ismertessen meg az ügy hátterével is.
Beszélő: Mi a véleményed a Felhívásról?
Szántó György: A magam részéről a felhívás mondanivalójával maradéktalanul egyetértek. Ebben a dzsungelben csak egy alapos vizsgálat tud rendet teremteni. Hogy egy ilyen vizsgálat elvégzésére mi a leghivatottabb testület, azt én nem akarom eldönteni. De egyet most már három hónapi tapasztalattal a hátam mögött határozottan állíthatok: pusztán államigazgatási eszközökkel ez az ügy jelenleg kezelhetetlen.
B.: A kérdés arra is vonatkozott, hogy igazak-e a környezetvédők vádjai?
Sz. Gy.: Mint a kormánybiztosi titkárság vezetőjét kerestél meg, és én most ebben a minőségemben válaszolok neked. Ezért én semmiféle felelőtlen nyilatkozatot nem tehetek, hiedelmekre és feltevésekre alapozva. Amit felelősséggel állíthatok, és bármely vizsgálóbizottság előtt is ugyanez lesz az álláspontom, az az, hogy legalább január óta a jellemző a kormányzati munka és a vállalati szféra közötti kapcsolat megbomlása volt. Az számomra átláthatatlan, hogy ebből mennyi volt a szándékos és mennyi volt a rendszerváltozás okozta zűrzavar. Magyarra lefordítva: egy sor szükséges kormányzati utasítást az arra hivatottak nem adtak ki, akiknek pedig ez szintén dolguk lett volna, nem kértek utasítást egy sor olyan ügyben, amelyben elvárható lett volna tőlük. És természetesen ez egyáltalán nem racionális vállalatvezetési és államigazgatási helyzethez vezetett.
B.: Már utaltál rá, hogy csak néhány hónapja vagy ebben a pozícióban. Hogy kerültél kapcsolatba a vízlépcsőüggyel?
Sz. Gy.: Alapvetően gazdasági nonszenszként ismerkedtem meg ezzel az üggyel. Nálam ez az ügy volt az, amitől ’88 augusztusában kiborult a bili. Mert olyan nyilvánvaló módon hazudott éjjel-nappal a telekommunikáció ebben az ügyben, hogy úgy éreztem, semmiféle pártfegyelem vagy egyéb engem vissza nem tarthat többé. Egyetlenegy szempontom lehet; hogy nekem mi a véleményem. Mindjárt augusztusban szerveztem az operációkutatási konferencián egy kerekasztal-beszélgetést a vízlépcsőről. Meghívtam az ellenzőket is, és a vízlépcső-létesítmény főmérnökét is. Egy héttel a kormányülés előtt azt állította, nem tudja megmondani, mennyibe kerül felépíteni, és mennyibe kerül abbahagyni! Úgyhogy ezek után semmiféle kétségeim nem lehettek afelől, hogy ebben az ügyben a kormányzat rossz ügyet képvisel. Ezek után még szeptember végén sikerült az összes környezetvédő mozgalmat – és akkor még csak alternatívnak nevezett szervezetet – megnyerni egy közös felhíváshoz. 24 különböző szervezet írt alá egy felhívást, amiben az akkor MSZMP Központi Bizottsága minden egyes tagját személy szerint felszólítottunk, hogy még mielőtt a parlament elé kerülne, fontolják meg még egyszer, hogy kellően előkészített-e a vízlépcső ügye. Nem hiszem, hogy ne kapták volna meg a levelet, hiszen a szeptember 26-i Esti krónikában Elek László mikrofonvégre kapott, és én ismertettem ezt a javaslatot, arra is kitérve, miért fordultunk a Központi Bizottság tagjaihoz. Hiszen akkor 75%-a a parlamentnek MSZMP-tag volt. Ha csak egyetlenegy KB-tag lett volna, akit a dolog érdekel, és nem kapta volna meg a levelünket rejtélyes okoknál fogva, engem megtalálhatott volna. Nagy sértésnek vettem akkor, hogy az égvilágon semmi nem történt! Talán lelkem mélyén boldog lettem volna, ha kirúgnak! De még csak szóra sem méltattak, ami nagyon jellemző az akkori helyzetre.
Egyébként ezt a ’88. szeptemberi felhívást a KB-tagokhoz egyedül a Beszélő közölte, a 25. számában. Ennek egyik megfogalmazója én voltam, és erre ma is büszke vagyok.
B.: Ezekről a párton belüli ügyekről alig tudni valamit.
Sz. Gy.: Tagja lettem a Duna Körnek, de körülbelül ’89 januárjától ’89 októberéig szinte minden energiámat az MSZMP-n belüli reformmozgalom kötötte le. Azért a kecskeméti Reform-műhelytalálkozón sikerült bizonyos mértékig nyomást gyakorolni Bős–Nagymaros ügyében. És ami sokkal fontosabb, ’89 májusában a budapesti reformkörnek volt egy több száz fős gyűlése, aminek a végén egy olyan felhívást juttattunk el a kormányhoz, ami biztosan nyomott valamit a latban, hiszen közvetlen ezután függesztették fel a beruházást. Ez után következett az egyetlen olyan tüntetés, amelyet az ellenzéki pártok és az MSZMP budapesti reformköre együtt szerveztek május 16-án a Parlamentnél, mintegy 8000 ember részvételével. Meglepő módon az ellenzékkel együtt tüntettünk a kormány mellett, azt ünnepelve, hogy felfüggesztették a nagymarosi beruházást.
B.: Erre a helyre mikor kerültél?
Sz. Gy.: Ez év január 29-én. Január 5-én volt a Parlament vadásztermében egy találkozó, amire Udvari kormánybiztos úr hívta meg a különböző pártok és környezetvédelmi mozgalmak képviselőit. Ott a szocialista pártot Vitányi Iván és én képviseltük, és a hozzászólásomban én eléggé nehezményeztem, hogy a kormánybiztos titkársága múlt év júniusa óta sem került fölállításra. Hangsúlyoztam, hogy legalább a nyombiztosítás feladatát meg kellene oldani, vagyis, hogy ne úgy történjenek tovább a dolgok, mint eddig, hogy nem lehet tudni, hogy ki döntött, miért döntött, ki a felelős, mert úgy éreztem, hogy e tekintetben valójában semmi nem változott az előző korszakhoz képest. Más irányúak a döntések, de ugyanúgy nem lehet tudni, miért történnek. Ezek után keresett meg engem telefonon a kormánybiztos. Utána Vargha Jánostól, Fleischer Tamástól és Ferencz Csabától is hallottam, hogy lezajlott közöttük egy megbeszélés, ahol javasolták, hogy én legyek a kormánybiztosi titkárság vezetője.
B.: Mi volt akkor a véleményed az egész ügyről?
Sz. Gy.: Én akkor már nemcsak gazdaságossági, hanem ökológiai szempontok alapján is meg voltam győződve róla, hogy nem szabad Nagymarosnál vízlépcsőt építeni, és szilárd meggyőződésem, hogy körültekintő ökológiai vizsgálatok nélkül a kiliti tározótavat sem szabad feltölteni. Nem szabad csupán gazdaságossági alapon dönteni arról, hogy kell vagy nem kell Bősnél erőmű; ez nem haszonelvű kérdés. Itt nem számszerűsíthető pusztítást, visszafordíthatatlan ökológiai változásokat lehet előidézni. Célom az volt, hogy az új kormány megalakulásáig, amíg ennek a nagyberuházásnak a sorsa megfelelő módon el nem dől, segítsek abban, hogy tudományosan megalapozottabb, egzaktabb döntések szülessenek. Ne egyes érdekcsoportok által rángatott döntéshozók fogják a ceruzát.
B.: Adjunk valami történeti keretet a mostani konfliktusoknak. Melyek voltak az elmúlt év fő eseményei?
Sz. Gy.: Tavaly májusban függesztették fel a nagymarosi építkezést. Július tájékán a kiliti tározó építését függesztették föl. Millió tudományos bizottság halálra dolgozta magát a nyáron, nagy részük társadalmi munkában. Tulajdonképpen az egész tudományos előkészítő munkának a célja az, hogy megalapozza a végleges döntést Nagymaros kérdésében. Tehát alapvetően nem a bősi erőmű, nem a kiliti tározó, hanem a nagymarosi erőmű sorsára irányultak a szakmai bizottsági munkák. Ennek a végkifejlete az volt, hogy több kötetben összefoglalva ennek eredményét, megkapták a parlament, még a régi parlament tagjai. Született egy minisztertanácsi határozat október 27-én, mely szerint végleg elhagyjuk a nagymarosi erőmű megépítését. És elég kemény feltételekhez szabta a kiliti tározótó feltöltését. Ezt október 30-án a parlament jóváhagyta.
Ezek után született egy feladatterv, amelynek alapján december végéig kellett volna egy új beruházási javaslatot, illetve egy módosított beruházási javaslatot előterjeszteni, majd elfogadni. Közbejöttek azonban a kelet-európai földindulásszerű események. Nagyon sajnálatos, hogy éppen november 30-án a magyar fél mégis jegyzéket nyújtott át a csehszlovákoknak, amiben kezdeményezte az államközi szerződés módosítását korábbi feltevéseknek megfelelően. Hiszen akkor már előre lehetett látni, hogy a csehszlovák rendszer pillanatokon belül össze fog dőlni. Másrészt éppen november 30-án 14 magyarországi párt közös nyilatkozatban fordult a magyar kormányhoz, amelyben azt követelték, hogy ez a kormány már ne tárgyaljon érdemben szerződésmódosításról. Csak a szabad választások utáni új kormány tárgyaljon majd. Úgyhogy ezek után a nemzeti csúcson decemberben ezt a nyilatkozatot kritikának tekintve Németh Miklós megígérte, hogy egy későbbi időpontban szeretne visszatérni a kérdésre a pártokkal. Nos, ehelyett került sor január 5-én a dr. Udvari László kormánybiztos úr által tartott parlamenti eszmecserére, ami több félremagyarázás ellenére semmiféle megegyezést nem eredményezett. A résztvevők többször leszögezték, hogy csak konzultációnak tekintik, s az azt követő sajtótájékoztatón is világossá vált, hogy semmiféle egyezség, konszenzus itt nem született. Azonban kétségtelen, hogy ennek a találkozónak szerepe lehetett abban a január 10-i miniszterelnöki levélben, ami Calfa csehszlovák miniszterelnöknek bejelentette, hogy a magyar fél minden további építési munkálatot felfüggeszt.
B.: Mit tudsz a csehszlovák álláspontokról?
Sz. Gy.: Én április végén, május elején voltam Prágában. Az egyik értékes információ az, ami Havel elnök külpolitikai tanácsadójától, Sasa Vondra úrtól származik, akivel magánemberként találkoztak, és aki akkor nagyon meg volt lepve, hogy én miért nem tudok arról, hogy hiszen két évre felfüggesztették a szlovák kormány döntése alapján a bősi erőmű építését? Ő közben izraeli útjára kísérte el az elnököt, és ezért nem tudott arról, hogy távollétében ezt a hírt cáfolták, és ki is derült, hogy ez a szlovák környezetvédőre, méghozzá a kormány által fölkért környezetvédőket is tartalmazó szakmai bizottságok követelése volt. Hogy mivel amúgy is legalább két éve csúszik a dolog, hiszen a kiliti tározótó építését mi felfüggesztettük, ezt a két évet föl kell használni a környezetvédelmi, ökológiai szaktudományos kutatás céljaira. Nekem az volt a benyomásom, hogy legalábbis Havel elnök környezete nem szándékozik szlovák–magyar belüggyé változtatni a vízlépcső kérdését, hanem tisztában van azzal, hogy a csehszlovák szövetségi kormánynak is felelőssége van az ügyben. Hozzá kell tegyem, hogy ő már akkor előre jelezte, ami azóta eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovák kormány álláspontja az ügyben némileg konzervatívabb, de ez eddig is mindig így volt. Az is világossá vált, hogy a szlovák környezetvédők helyzete körülbelül megfelel a magyarországi ’88-as nyári helyzetnek. Amikor már meg tudnak szólalni a környezetvédők, de érdemben a kormányzati munkát befolyásolni még nem. A legutóbbi szlovák döntés, miszerint ők is hajlandók tudományos kutatáshoz fogni az ügyben, és ha nem is de jure, de de facto, hajlandók tudomásul venni, hogy legalább két évet késik az erőmű üzembe helyezése, én pozitív irányú elmozdulásnak tartom.
B.: Hamarosan ott is választások jönnek…
Sz. Gy.: Természetesen azt reméljük, hogy a választások Csehszlovákiában is egy demokratikus többpártrendszerű parlamenti rendszert fognak létrehozni. Azt várom, hogy a választások után a szlovák és a cseh közvélemény hitelesebb tájékoztatást fog kapni mind saját kutatási eredményeikről, mind a magyar fél már elvégzett kutatásairól. Úgyhogy úgy tűnik, hogy a november 30-i sokpárti nyilatkozat igen messzire tekintett előre, és teljesen megalapozottnak tekinthető. Ma sem lehet bölcsebbet javasolni, mint hogy majd a két új kormány állapodjon meg közösen tudományos kutatások végzésében, és az így nyert információk alapján lehetőség szerint közös akarattal döntsön. Egyébként egyre többen vannak azon a véleményen, hogy itt a két ország valamikori kormányainak közösen hozott rossz döntéséről van szó, melynek konzekvenciáit, következményeit a két ország népének mindenképpen együtt kell viselnie. Tehát itt nem kölcsönös vádaskodásokra van szükség, nem szlovák–magyar nemzetiségi kérdésként kell ezt a vízlépcsőügyet kezelni, hanem meg kell találni a módját annak, hogy a közösen hozott rossz döntések következményeit hogyan tudjuk közösen fölszámolni. És az okozott, saját magunknak okozott károkat hogyan tudjuk egymás között megosztani. Csakis egy ilyen stratégia mellett van esély arra, hogy tágabb európai együttműködésbe lehessen ágyazni ezt a kétoldalú konfliktust. A nemzetközi pénzügyi szervezetek és más európai államok, csakis egy olyan dunai fejlesztési koncepcióba lesznek hajlandók részt venni, amely nem kötelezi el őket az egyik ország mellett, a másik ellen.
B.: És osztrák–magyar viszonylatban hogyan áll a vízlépcső ügye?
Sz. Gy.: Erről viszonylag keveset tudok. Jelen voltam egy megbeszélésen április folyamán, ahol a DoKW vezérigazgatójának kérdésére a kormánybiztos úr május közepét jelölte meg mint politikai szempontból kívánatos időpontot, hogy az osztrák fél előterjessze kártérítési igényét. De ennek a kártérítési igénynek a realitásáról, nagyságának indokoltságáról semmit nem tudok mondani, mert az ezzel kapcsolatos felmérést az OVIBER és a DoKW közösen végezte. Erről engem nem tájékoztatott senki eddig. Az osztrák kártérítési igény mértékéről a televízióban a kormánybiztos által valószínűsített, reálisnak minősített 2-3 milliárd schillingre vonatkozó becslés, fogalmam sincs, hogy min alapszik. Annyit hozzátennék, hogy igen sajnálatos ilyen nyilatkozatokat hallani, mert ez egy későbbi jogvita esetén a DoKW által esetleg felhasználható. Van még egy külföldi partner az ügyben, ez a jugoszláv Brodoimpeks cég, amelyik jelenleg is az alvízcsatorna kotrási munkálatait folytatja. Ez jugoszláv hitelből történik, tehát mi dollárban fogjuk a tervek szerint 1994-től visszafizetni ezt. A dolog azért említésre méltó, mert jelentős ideje, március óta legalább, komoly konfliktustényező a kormányzaton belül, hogy a jugoszláv kotrási munkálatokat föl kellene függeszteni, hiszen ezek nyilvánvaló módon építési munkák, tehát ezekre is vonatkozik a Németh Miklós levelében foglalt felfüggesztés.
B.: Hogy kerültek be a jugoszlávok a képbe?
Sz. Gy.: Hogy ki hozta őket a házasságba, én nem tudom. Viszont az nagyon érdekes konstrukció, hogy fővállalkozóként végzik a munkáikat, a magyar beszállítók mintegy 30-35%-ban részesednek a dollárbevételből. Tehát a teljes volumen 30-35%-át magyar vállalatok produkálják, ezeknek külkerbizományosa az OVIBER, aki megbízó is meg külkerbizományosa is az alvállalkozóknak a fővállalkozó felé, és ami még érdekesebb, ő maga is alvállalkozó. Annyit sikerült elérni, hogy az OVIBER vezérigazgatóját végre utasították, hogy a szerződésmódosítási tárgyalásokat most már az alvízcsatorna hátralévő munkálataira vonatkozóan is végezze el úgy, hogy lehetőleg minél kisebb költségráfordítással ezeket el lehessen hagyni. Azonban e munkálatok felfüggesztésére senki nem adott a mai napig utasítást.
B.: Az OVIBER-t ki ellenőrzi ilyenkor?
Sz. Gy.: Semmiféle pénzügyi költségvetés realitására vonatkozó ellenőrzés nem történt. Részünkről azért nem, mert úgy tudtuk, hogy ezt az állami számvevőszéktől szakértői véleményként meg fogjuk kapni. Sajnálatos módon az állami számvevőszék anyaga csak éppen arra nem alkalmas, amire nekünk szükségünk lett volna, hogy legalább szúrópróbaszerűen elénk tárja, hogy az OVIBER által előterjesztett költségvetési tételek mennyire megalapozottak, mennyire állnak összhangban a műszaki tartalommal, és az árkalkuláció szabályos-e?
B.: A hírek szerint most szétválasztják a környezetügyet és a vízügyet. A vízügy átkerülne a közlekedési tárcához. Mit jelent ez?
Sz. Gy.: Én azzal kezdeném, hogy Magyarországon nagyon jó vízügyi mérnökök is vannak, és nekem általában a vízügyi szakmával az égvilágon semmi bajom nincs. Azonban előre fogadást mertem volna kötni, hogy ha rábíznák a vízügyre, hova akar most tartozni, akkor a Közlekedési Minisztériumot választotta volna. Mert ha már energiatermelésre hivatkozva nem lehet erőművet építeni, akkor talán a Duna hajózhatóvá tételére hivatkozva még mindig lehet duzzasztógátat építeni. Hiszen való igaz, hogy a hajózási viszonyok sokkal rosszabbá váltak a felelőtlen kavicskotrás miatt, amely annak tudatában történt, hogy úgyis megépül a nagymarosi duzzasztógát, tehát nem baj, hogy óriási gödröket kotortak a Duna medrébe. Azonban a nagymarosi duzzasztás elmaradása miatt jelenleg csakis a Nagymarosnál lévő körtöltés az, ami visszaduzzaszt. Ezt a körtöltést egyébként már rég el kellett volna kezdeni valamilyen épeszű terv szerint elbontani. De ezek még megrendelésre sem kerültek, na most abban a pillanatban, ha ezt a körgátat csak úgy elbontanánk, gyakorlatilag hajózhatatlanná válna az év jelentős részében a fölötte lévő Duna-szakasz. Úgyhogy én már előre látom, hogy a következő meccs úgy fog kinézni, hogy azok, akik ebben anyagilag érdekeltek, megpróbálják bebizonyítani, hogy a hajózási feltételek biztosításához meg a Duna Bizottság ajánlásainak betartásához stb. stb. márpedig duzzasztani kell!
Kapcsolódó cikkek
- Környezet [7]