A közkegyelem a megbocsátás aktusa, nem a Büntető Törvénykönyv és nem a bírósági gyakorlat kritikája – hallottuk a miniszter úr expozéjában. Mindazonáltal bármennyire rutinszerűen tér is vissza az államok életében, mindig üzenetet tartalmaz arról, hogy milyen bűncselekményekre kíván a törvényhozó fátylat borítani, és melyeket üldöz teljes szigorral. A közkegyelem a régi múltban egy-egy uralkodó trónra lépésével függött össze, és azt jelentette, hogy az új uralkodóval új korszak kezdődött: tétessék hát semmissé, ami a múltból maradt ránk, az új világ eljöttekor örvendezzék együtt a nyomorú bűnös is a sokasággal. Ha modern korunkban az amnesztiának ezt a szinte vallási tartalmát nem kérhetjük is számon egy törvényen, azt joggal elvárhatnók, hogy egy, a rendszerváltás vagy – ha tetszik – rendszerváltozás alkalmából születő törvény a múlttal való szakítás, az újat kezdés üzenetét hordozza. E tervezet jelentősége annál is nagyobb, mivel ez az új kormány első érdemi törvényjavaslata.
E teremben szép számmal vannak védőügyvédi gyakorlatot folytató jogászok, de nem kevesen olyanok is, akik a forradalom után vagy ellenzékiként „kerültek szembe a törvénnyel”, hogy ezt a sajtó által annyira kedvelt kifejezést használjam. Ők a megmondhatói, vajon a „nyomozóhatóságok gyakorlatát, a bíróságok gyakorlatát nem határozta-e meg döntő módon pártállami függőségük, az ítélkező bírák függetlenségét nem korlátozták-e – és nemcsak politikai, de köztörvényes ügyekben is – az állampárttól jövő sugallatok, igazságügyi minisztériumi irányelvek vagy a pártsemlegesnek aligha nevezhető Legfelsőbb Bíróság útmutatásai. Az előttünk fekvő törvénytervezeten azonban nyoma sincs fenntartásoknak az eddigi gyakorlattal szemben. A törvényalkotó nem kísérli meg, hogy nagyobb engedékenységgel fejezze ki: nincs meggyőződve róla, hogy ma mindenki a méltó büntetését tölti a börtönökben. Ugyanakkor ez az elítéltekkel szemben oly kevéssé nagylelkű törvénytervezet széles körű büntetlenséget ígér sokaknak, akiknek a bűncselekménye vagy a bűnös felelőssége majd csak ezután derült volna ki. A rendszerváltozás alkalmából a kormány a büntetésfolytatás programját s egyúttal a büntetlenségfolytatás programját prezentálta az Országgyűlésnek.
Az alábbiakban a törvénytervezet néhány politikai és társadalmi-szociális fonákságáról kívánok szólni.
A legutóbbi, 1989. november 4-én kihirdetett amnesztia mentesítette a büntetés hatálya alól – a kémkedés kivételével – az állam elleni bűncselekmények, valamint a tiltott határátlépés elkövetőit. Ugyanezen törvény kizárta a kegyelemből azokat, akiknek a büntetését összbüntetésbe foglalták, amennyiben valamelyik bűncselekményükre nem vonatkozott az amnesztia. Ez joghézagot teremtett, amelyet a jelen törvény sem szüntet meg. E joghézag következtében azok közül, akiket az elmúlt években politikai okból, többnyire izgatásért ítéltek el, számosan maradtak börtönben a legutóbbi hetekig. Holott a bűncselekmény, amelyért elítélték őket, egykori alakjában már nem is létezett. Ha meggondoljuk, hogy az állambiztonsági szervezet mindig is mennyire szerette, ha a politikai ügyeket köztörvényes deliktumokkal kapcsolhatta össze, és na meggondoljuk azt is, hogy a legutóbbi évek politikai elítéltjei általában nem középosztálybeli értelmiségiek voltak, hanem többnyire iskolázatlan és nagyon szegény emberek, akiknek, ahogy mondani szokták, egyszerűen tele lett a hócipője, nem csodálkozhatunk ezen. Legfeljebb magunkon csodálkozhatunk, hogy választási küzdelmünk közepette nem vettünk tudomást róluk. Egy effajta politikai elítélt ma is börtönben van, és ha az amnesztiatörvényt a tisztelt Ház változatlan formában fogadja el, ott is marad még jó ideig. Valószínű, hogy ez az ember – 1988 májusában ítélték el – volt a Kádár-rendszer utolsó politikai elítéltje. Most jó esélye van rá, hogy a Magyar Köztársaságban ő legyen az első elfelejtett rab.
Az államellenes bűncselekmények elkövetőinek másik csoportját a kémek alkotják. Bár a Büntető Törvénykönyv legutóbbi reformja pontosabbá tette – szerintem még mindig nem kielégítő módon – a kémkedés törvényi leírását, e bűncselekmény természetesen megmaradt. Az elítélt kémekre egyetlen amnesztia sem vonatkozott. A kémelhárítás mai vezetői nyilatkozataikban többször céloztak rá, hogy elsődleges feladatuk a beszivárgott Securitate-ügynökök leleplezése, tudomásom szerint azonban egyetlen Securitate-ügynök sincs börtönben. A büntetésüket töltő kémeket mind nyugati hírszerző szervezetekkel való kapcsolatuk miatt ítélték el. Jelenleg hatan vannak fegyházban, ketten közülük hamarosan szabadulnak, négynek azonban még hosszú ideje van hátra. Egyikük, akit életfogytiglanra ítéltek, 2005-ben fog szabadulni, s minthogy 52 éves, kérdés, hogy megéri-e.
Ehelyett azonban nem egyéni ügyükkel akarok foglalkozni – ezt majd egy közeli alkalommal, más formában megteszem. Azt szeretném megtudni, vajon jól meggondolta-e a törvényalkotó, hogy a kémkedést, sőt az államtitok vagy katonai titok kiszolgáltatásának bűntettét most a rendszerváltás idején a legsúlyosabb, erőszakos bűncselekményekkel helyezte egy színvonalra, és az elkövetőket szinte minden kegyelemből kizárta. Félreértés ne essék: kémkedni csúnya dolog. Nem hiszem, és nem fogadom el, hogy a kémkedés közös nevezőre hozható az ellenzéki politikai tevékenységgel, bár ellenzékiként jól tudtam, hogy az állambiztonsági szervezet, illetve a politikai vezetés ezt az azonosítást bármikor megteheti.
Mindannyian ismerjük Conrad őrmester történetét, akit most ítéltek el, mert a NATO legféltettebb titkait kiszolgáltatta a magyar, illetve a csehszlovák hírszerzésnek. Ezekre a titkokra azonban aligha Magyarországnak volt szüksége, az információ azonnal ment tovább a szovjet hírszerzéshez. Tudható az is, hogy a szovjet hírszerzés magyarországi megbízottai napi szinten vettek részt hazai hírszerzésünk irányításában. Vajon olyan egyértelmű-e tehát, hogy aki fenntartás nélkül együttműködött a szovjet hírszerzéssel, az kötelességteljesítő katona, jó hazafi, az ellenben, akit megrémített a szovjet kézbe jutó bizalmas információk tömege, és figyelmeztette az amerikai hírszerzést, hogy lék van a hajón, az elvetemült hazaáruló. Vajon egy rendszerváltozás után, ha az valóban megtörtént, a törvényhozónak nem kellene-e elgondolkodnia ezen?
De hagyjuk az erkölcsi kérdéseket. Tudjuk, a kémügyeket katonai bíróságok tárgyalták a legszigorúbb titokban, az ítéletet még az elítéltek sem kapták kézhez. Kizárható-e ilyen körülmények között, hogy a vizsgálótisztek, az ügyészek, ha fizikai bántalmazást nem alkalmaztak is, részben fenyegetéssel, pszichikai terrorral kényszerítették ki a vallomásokat? Védőt a terheltek csak egy szűk listáról választhattak, többségüket egy nyugalmazott hadbíró védte, és hírszerző tisztek voltak az ülnökök is. Ezeknek a vádlottaknak nem jutott osztályrészül az, ami Conrad őrmesternek igen: a fair trial. Márpedig, ha a tisztes eljárásban kételkedünk, akkor kételkednünk kell az ítélet megalapozottságában is, és nem hagyhatjuk jóvá, hogy a szabadon választott parlament első kegyelmi törvénye ne tegyen különbséget a kémkedésért, a múlt rendszerben elítéltek és a rablógyilkosok között.
Ellentétben a kérlelhetetlenséggel, amely a már elítélteket sújtja, a törvény meglepően nagyvonalú módon ígér büntetlenséget azoknak, akiket még nem ítéltek el, illetve, akiknek a cselekményére még fény sem derült. Érthetetlen ez a logika, hisz akit elítéltek, bűnhődött már az eljárás során, az eljárási kegyelemmel viszont a törvényalkotó megfosztja önmagát és a társadalmat attól, hogy fény derüljön az igazságra. Mintha valaki valamilyen okból el akarná kerülni, hogy megtudjuk, mi is történt.
A választási küzdelem során némely párt, különösképpen a Magyar Demokrata Fórum a tavaszi nagytakarításról beszélt, a régi rend kompromittálódott tisztségviselőinek kiseprűzéséről. Az MDF-hez közel álló körökből elhangzott olyan javaslat is, hogy meg kell vizsgálni, helytálltak-e az egykori magasabb beosztású vezetők a hódoltság éveiben. Ehhez mérten elképesztő, hogy a törvénytervezet eredeti változata, amelyet az igazságügyi kormányzat terjesztett elő, büntetlenséget kívánt biztosítani a hivatali hatalommal való visszaélésnek, a vesztegetésnek, a hűtlen kezelésnek, azaz a magas vezető állásúak tipikus bűncselekményeinek. Az ember eltöpreng, vajon ezt a javaslatot ebben a formában az új, demokrata kormány minisztériuma terjesztette elő, vagy pedig ezen minisztérium régi apparátusa, annyi korábbi represszív törvény kodifikálója. Ha nem tudnók, hogy az egykori III/3-as már nincs többé, azt vélnénk, hogy e törvénytervezeten az ő ujjnyomuk is rajta volt, ahogy beavatkozásuk jeleit újra meg újra felismerhettük a pártállam törvényein. E bűncselekmények megbocsátása nemcsak a régi pártállami bűnökre borított volna fátylat, hanem napjaink újkeletű csalárdságaira is. A közelmúltban sokan javasolták, hogy az állami tulajdon eladását visszamenőleges hatállyal tegye semmissé a törvény. Mi, szabad demokraták, mindig is azt mondtuk, csak azokat a szerződéseket szabad utólag megtámadni, amelyeknél megalapozott a gyanú, hogy korrupció, hivatali hatalommal való visszaélés van a hátterükben. A törvénytervezet eredeti formájában végképp feltárhatatlanná tette volna ezeket az üzelmeket, és mindörökre biztosította volna, hogy elkövetőik zavartalanul élvezzék a megszerzett javakat. Vajon milyen meggondolás késztette a spontán privatizációt elítélő kormányt, hogy úgy tervezze, fátylat borít a privatizáció vadhajtásaira is?
Szerencsére a bizottsági vita kizárta az amnesztia körébe vont bűncselekmények közül a felsoroltakat, és a kormány észbe kapván egyetértett a bizottsági javaslattal. De még így is üldözhetetlenné vált a bántalmazás hivatalos eljárásban, a jogellenes fogva tartás alapesete, a levéltitok és a telefontitok megsértése, a lelkiismeret- és vallásszabadság megsértése. Ez az amnesztia valóban a rendszerváltás amnesztiája annyiban, hogy fátylat borít a régi rend hatalmaskodóinak vétkeire, és biztosítja számukra, hogy békén üljenek hivatalukban, vagy élvezzék nyugdíjukat.
Még inkább engedékeny a törvény a gazdasági bűncselekmény elkövetőivel. Pedig a gazdasági rendszerváltás távlataira nézve azoknak a társadalmi veszélyessége, akik az alakuló piacgazdaság még zűrzavaros viszonyaival élnek vissza, akik felpumpálják az árakat, meghamisítják az áruk minőségét, vagy elherdálják az újszülött kft.-k rájuk bízott törzstőkéjét, aligha kisebb, mint a zsebtolvajoké.
Legszigorúbban a törvényhozó a többszörös visszaesőkkel bánik, velük szemben differenciálás nélkül minimumra szűkíti a kegyelmét. Talán igazat is adnánk neki, ha nem tudnánk, hogy a többszöri visszaesők nagy része nyomorult szegényember, aki ördögi körbe került: egyre hosszabb időket tölt börtönben, egyre rövidebbeket szabadlábon, hiszen harmadik esetben akár egy húskonzerv ellopásáért is három évre ítélhetik. Talán helyeselnénk kérlelhetetlenségét, ha nem tudnánk, hogy egy-egy elítélt a tartás levonása után 10-12 forintot keres a börtönben, és többéves raboskodás után 500 vagy 1000 forinttal a zsebében távozik, úgy, hogy se lakása, se családja, se kilátása bármiféle munkára. Tudjuk, hogy a közvélemény, amelyet megrettent a bűncselekmények számának növekedése, és az e körül folyó és a rendőrség által nagymértékben támogatott sajtókampány szigorú büntetéseket követel. Csakhogy éppen az effajta szociális bűnözést nem csökkenti jelentőben a büntetés szigora, mert az éhség erősebb, mint a börtöntől való félelem. Az effajta bűnözést csak gondoskodó szociálpolitika, emberi utógondozás csökkentheti. Amíg ilyen nincs, kétes az erkölcsi jogunk arra, hogy kérlelhetetlen szigort követeljünk.
Manapság sokat idézik a Bánk bán szereplőit: Bánkot, Peturt, Biberachot. Tiborcot még nem idézték. „Ki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, / kit a szükség garast rabolni kényszerít” – mondja a bán jobbágya. Mielőtt bárki túlságosan szó szerint veszi, sietek hozzátenni, a bírák általában nem rabolnak százezert. Ellenkezőleg: többségük túlterhelt és viszonylag rosszul fizetett ember. Az is igaz, hogy kit a szükség garast rabolni kényszerít, többnyire olyanoktól rabol, akiknek maguknak sincs sok garasuk. De azért Tiborcot és társait nem lehet kifelejteni a Bánk bán színpadáról. Mag akkor sem, ha nem mind olyan tisztes szegények, mint Katona József hőse. Márpedig ez a kegyelmi törvény éppen velük nem törődik. Ez a törvény kegyes a hatalomban voltakhoz, a hatalomban maradtakhoz és a hatalomba kapaszkodókhoz. De kegyelem, sőt érzékenység nélkül való a szegényekkel, a pórul jártakkal szemben. Kegyelem nélkül való mindazokkal, akik eddig is, most is, ezután is a rövidebbet húzzák.
- Beszélő [6]