Amióta a parlamentben ülök, végtelen tornaóra részesének érzem magam. Szemben áll egymással a trikósok és a trikó nélküliek csapata, kosarazunk vagy döngetőst játszunk. Ahogy a labda átrepül egyik vagy másik térfélre, hol ők rohannak felénk, hol mi rohamozunk. Hiába ül mindenki a helyén, világosan látom, ahogy hátratorlódik a csapatuk, ha vágtában vagyunk, és látom az egyre növekvő arcokat, ha ők támadnak. Izgalmas a mérkőzés, határozottan szórakoztató.
Telik az idő, romlik a hangulat. A felpezsdült arcok elvadult pofákká változnak, egy-egy ügyesebb dobásra dühödt nyihogás, egy rossz passzra bárgyú gorilla-röhej a válasz. Játszunk még vagy verekszünk?
Az idő mintha igazolná, amit a választások előtt éreztünk. Hogy nem pártok versenyeznek itt, hanem világnézetek feszülnek egymásnak. Hogy minden szavazás: vagy-vagy; végleges választás jó és rossz között.
Vajon indokolt volt-e, hogy a címerkérdés a „Ki kit győz le?” kérdésévé váljék? A jelképek állítólag egyesítik a nemzetet. Indokolt volt hát, hogy amikor a harmadik nekifutásra a Ház éppenhogy megszavazta a koronás címert, a győztesek úgy ünnepeljék magukat, mintha valamilyen ellenség felett arattak volna győzelmet. Kit győztek le? Ha a számokra pillantunk, azt mondhatjuk: a nemzet kétharmada legyőzte az egyharmadát.
A címerkérdés, amelyet józan kompromisszummal el lehetett volna simítani, a közvéleményt megosztó, égető politikai kérdés marad a beláthatatlan jövőben is.
Ok ez vajon az örömmámorra és a himnuszéneklésre?
Ki győzött? A magyar válogatott? Vagy csupán a Fradi?
- Harmadik oldal [6]